Nekem igen markáns véleményem van arról, hogy mindenkinek tudnia kellene, hogy „hol a helye”. Persze, tudom én, hogy ez durván hangzik, de sokkal egyszerűbb lenne az élet határozott nemi identitással felvértezett társadalomban. 

Néhány éve kezdtem érzékelni, hogy a nők „igazi férfira” vágynak, a férfiak meg „igazi nőkre”, amiből nemes egyszerűséggel azt a következtetést vontam le, hogy itt elcsúszott valami, de rendesen. Szerintem a férfi nem attól férfi, hogy lóg a lába között egy hímvessző. Attól még csak hímnemű, de nem férfi.

Nem vagyok férfi, így nem is tudok hiteles képet adni arról, hogy milyen férfiként élni, de nőként azt látom, hogy egyre inkább kiveszendőben vannak a klasszikus férfiminták. És most nyilván nem arra gondolok, hogy menjen vadászni és legyen domináns alfahím. És tudom, hogy azok a sztereotípiák is veszélyesek, hogy egy férfinek tudnia kell szerelni, miközben minimum Rambo és Casanova egy személyben, na meg persze a Brad Pitt vagy az Al Pacino az Ördög ügyvédjéből, miközben olyan hűséges hősszerelmes, mint az Alkonyat Edvardja, de legyen Superman is.

WTF?!- kiálthatnak fel többen és amúgy igazuk is van. Nem kell itt nirvanat megélni senkinek és szuperképességekkel születni, hogy igazi férfivá avanzsálódjon.

De amúgy meg igen, baromira elvárás, hogy egy férfi gondoskodjon a családja biztonságáról és legyen tekintélye. Ne a nő irányítsa, és ne csak ő irányítson elsősorban.

Szerintem a férfi attól férfi, hogy figyelmes, gyengéd, megóv, biztonságot ad és valódi támaszt nyújt egy nő számára. És nem hagy faképnél, ha úgy tartja úri kedve. Egy „igazi” férfi sosem él vissza egy nő bizalmával és mindig lehet rá számítani…Nem a fizikai fölényével szerez érvényt akaratának, hanem az intelligenciájával. Engem egyébként azok a férfiak mindig nagyon vonzottak, akik meg tudtak nevettetni, mosolyt csaltak az arcomra a humorukkal és fel tudtam rájuk nézni azért, amit elértek. Nekem ez is sokat számít. A tudatosság. Hogy tudja, mit akar és azt hogyan éri el. Szerintem a férfi a határozottságától – az ereje tudatától – nagyon férfias tud lenni.

Persze a hűség az egy megosztó kérdés, mert szerintem a férfiak eleve poligámoknak születtek, bennük él a vadászösztön, amit a társadalmi konvenciók nyomtak el leginkább és így kényszerítették a monogámia kényszerzubbonyába…Oké, tudom, hogy ezzel a mondattal nem kevés ellenséget szereztem magamnak. De amúgy a hűség is fontos, sőt, nagyon fontos, a nők egészen egyszerűen így vannak kódolva. A férfiak meg nem.

S hogy mi a dolga a férfinak? Megmutatni, milyen erő tud lakozni a gyengédségben is, a figyelmességben és a határozottságban. Családfőként funkcionálni és nem a mamán élősködni harmincvalahányévesen is. Fiúból férfivá kell válni, Uraim. Teremtővé válni, nem (le)teremtetté. Ugye értik?

Szeretettel:

Jurák Kata

Nőként talán másként látom a kérdést, mint a férfiak…így megkérdeztem néhányukat, ők mit gondolnak erről a kérdésről.

Vámosi Ágoston 22 éves, végzős az ELTE-n. Felkeltette az érdeklődését az általam írt bejegyzés, amit aztán kommentelt is. Én így figyeltem fel rá és kértem meg arra, hogy írjon erről a témáról.

Nem ártana tudni a férfiaknak, hogy mi a dolguk

Az utóbbi évtized átlagos férfijait elnézve a legtöbb embernek nem a gyűrött inges családapa jut eszébe, aki a gondosan előkészíti a vacsoraasztalt és húslevest szed a kislányának, mielőtt még a 77 magyar népmesékből egyet kiválasztana, aztán betakargatná az azon elalvó gyermeket, amíg anyuka fürdeti a másikat. Elfogadom, hogy nem mindenkinek az élete célja, hogy így teljenek a hétköznap estéi, de ami mostanában történik, arra nehezen lehet szavakat találni. Senkinek nem kell bemutatni a kiszolgált, életképtelen huszon-harmincéves tiniket férfiakat, viszont mint jelenségről, erről beszélni kell, hiszen pont az az egyik alapvető probléma, hogy nincs aki irányt mutasson. Ha nem mondjuk ki nyíltan a problémákat, ők sem fognak senkinek irányt mutatni, és ez így megy tovább egyik generációról a másikra – már ha egyáltalán lesz következő, mert ugye egy fiatal férfi gyerekkel ma már eladhatatlan, nem trendi, és különben is, a kocsira kell a pénz. Megérett a kérdés, hol rontottuk el? Lehet ezt Al Bundytól kezdve a rendszerváltáson át a „mai világig” bármire fogni, de az igazi férfiak kerülik a kifogásokat, és valahol itt kezdődik a megoldás is.

A jellemző probléma, hogy ezek a férfiak nem tudják még azt sem, hogy mit is akarnak egyáltalán. Saját magukkal, igényeikkel sincsenek tisztában (most elgondolkodtam az igénytelen szó használatán), fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal a jövőben. Nagyon sok ismerkedés ott ér véget érdemben, amikor a nő rákérdez, mivel is szeretne később foglalkozni a férfi, mert a legtöbb válasz: „hát, valamit külföldön”, „ööö, valami vállalkozó”, „valami menedzser”. Nem azt mondom, hogy legyen tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, de nem árt, ha van egy éles jövőképe, amihez igyekszik tartani magát. Érdeklődési kör, vélemény a körülötte történő dolgokról, esetleg határozott nézetek, amikre támaszkodva tud is érvelni, ezek szintén ritkaságszámba mennek.

A férfi önismeret teljes hiánya viszont nem csak ebben nyilvánul meg.

Nincs kialakult, tapasztalatokból, élményekből felépített önálló személyiségük. Vagy társas kapcsolatok kerülésével töltötték a fiatalkorukat; vagy az egészet arra tették fel, hogy megfeleljenek másoknak, elnyomták önmagukat, és egy álarc mögé bújva nőttek fel azt várva, hogy majd felnőttként levehetik, és hirtelen 18 éves koruktól, vagy a diplomától, vagy Isten tudja mitől kezdve hirtelen férfiként tudjanak viselkedni.

És ahogy túlestek ezeken a mérföldköveken, még mindig nem jöttek rá, hogy ez nem így működik. Persze az idő múlására azért felfigyelnek, úgyhogy jöhetnek a kényszermegoldások.

Az abszolút, minden tipikus hiányosságot magába foglaló kényszermegoldás – és büszke éllovasa a top 10 baromságnak amiről valaha olvastam – az a PUA. Csak a rend kedvéért: ez egy Nyugatról idehozott ideológia, ami szerint a nőket egy elhagyott kesztyűhöz hasonlóan fel lehet szedni (a földről!), magyarul megtanít csajozni.

Ez az önmegvalósításra képtelen, önállótlan, felnőni elfelejtett férfiaknak annyira kellett, mint egy falat kenyér, külön brand épült rá könyvekkel, táborokkal, „vezetőkkel”. Normális értékrenddel bíró ember képtelen felfogni, hogy ez a nyilvánvaló ostobaság hogy volt képes ekkorára nőni, pedig nem is olyan összetett a megoldás. Már alulról súrolja a középkort az a férfi-generáció, akik már jellemzően csonka családban nőttek fel, vagyis pont hogy nem nőttek fel, csak elszaladt mellettük az idő, amíg ők a levegőben lógtak (vagy épp a Tinderen).

Hiányzott az apa személye, aki megmondta volna a tutit, akivel beszélgethetett volna ismerkedésről, szexről, munkáról, életének céljáról. Aki a férfiassága csúcsát nem úgy adja át, hogy tizedikén lesétál az OTP-be, és átutalja a gyerektartást, hanem beszélget, nevel, bizalmi viszonyt alakít ki, és tiszteletet vált ki, időt és energiát nem sajnálva arra, hogy végigkísérje gyermekének férfivá válását. Ez az apahiány elég szerteágazóan fejti ki hatását a mostani férfiak életében: a legtöbben a társas kapcsolatokat sem tudják a helyén kezelni (nemhogy párkapcsolatot), nem tudnak beszélgetni, szót érteni egy nővel, érvelni, megvalósítani önmagukat a hétköznapokban.

Nem tanulták meg, és igényük sincs erre. Fejlődésre, változásra, új szintre lépésre. Így magukat sem tudják tisztelni – egyelőre nincs is miért -, a nők pedig szintén hiába várják a tiszteletet, legfeljebb Million Rosest fognak kapni a tévéből, vagy valami leértékelt gyémánt ékszert. Önmagukat értéktelennek tartó férfiaktól többre nem futja, de hogyan is futná, ha saját maguk is alig képesek tapasztalatokat gyűjteni, élményeket szerezni, lelkesedni, megélni egy pillanatot. Ez az érzelmi analfabétizmus ráadásul sokszor a testiségre is kivetül; nehézkes megkülönböztetni a szeretkezést a dugástól olyan embereknek, akiket a Redtube nevelt az együttlétre.

Egy kézzel a gyakorlat se teszi a mestert, ráadásul a nő nem távirányító, hogy csak úgy beleteszi az elemet az ember, és akkor lehet ész nélkül nyomkodni. A nőnek minden érzékére hatni kellene a testi-lelki kielégüléshez, ehhez (is) lenne szükség igazán mély érzésű, figyelmes férfiakra, akik saját vágyaikat is jól ismerik, és készek az együttműködésre az ágyban és azon kívül.

A megoldást a tudatosság jelenthetné. Ezt igazán nem kell sehonnan tanulni, csak akarni, de azt nagyon. Beismerni a hiányosságokat, megbocsátani eddigi önmagunknak, elhatározni magunkat, és változtatni. Levetkőzni a félelmeket, merni szeretni, hatni, alkotni, gyarapítani. Tisztelni önmagunkat, hogy a nő is fel tudjon ránk nézni.

Összehangolni az önállóságot az együttműködéssel, összhangot, harmóniát, kiegyensúlyozottságot vinni a párkapcsolatba. Megbízható támaszt nyújtani a nőnek, érzelmi biztonságot, összetartozás-érzést. Nem volt kitől tanulni? Alakítsd magad olyanná, hogy tőled tanulhassanak. Nem vett körül szeretet? Szeresd a körülötted lévő világot, és ne kifogásokat keress. Nem volt előtted férfiideál? Legyél te a férfiideál.

A férfinak kellene ezeket kezdeményezni, aztán ha sikerült, egy társsal közösen lehet dolgozni a fenntartásán, hogy később egy gyűrött ingben hazaérve esti mesét olvashasson a fiának, akinek aztán tovább tudja ezeket az értékeit adni.  Nem mondom, hogy egyszerű lesz, de egy életre megéri, az biztos. És talán a világ is egy jobb hely lesz tőle.

Katonadolog

Amikor a férfiasság válságáról beszélek valakivel, általában a sorkatonaság visszaállításában látja a megoldást. Én ezt azért nem tartom jó ötletnek, mert akit otthon nem neveltek tiszteletre, és nem tanult meg viselkedni, az bizonyára a katonaság egy éve után sem fogja ezeket tudni.

Egy buta embert hiába vesznek fel az egyetemre, ha nem szeretné szélesíteni a látókörét, elvégezheti egy kettessel, és ugyanaz marad a helyzet, mint előtte. Hasonló a kötelező sorkatonaság esete is. Nevelés, vagy ha az nincs, akkor tudatosság, elhatározás, kitartás, akarat, nyitottság a változásra, önismeret és egy kis szeretet a kulcs a férfiassághoz. Ehhez pedig nem kell katonának lenni.

Vámosi Ágoston