Nekem válogatottan rossz tanáraim voltak
Szeptemberben, 60 év után először, ellátogattam abba az iskolába, ahol iskolai pályafutásomat kezdtem, és ott tanultam nyolc évig.
Tudom, sokan kérdezik, ki az a bolond, aki hat évtizede boldogan jár iskolába. Nos, a következő cikkekből kiderül, miért. Hat évtized távlatából keresem a választ, a magyarázatot az elmúlt évtizedek eseményeire. Sohasem vágytam karrierre, csupán a szakma megoldásra váró feladatai érdekeltek, és még mindig úgy érzem, hogy dolgom van nekem ezen a pályán. Minden iskolatípusban volt lehetőségem tanítani, általános iskolától az egyetemig, államitól a magánig, továbbá lehetőségem volt rész venni az igazgatásukban is. Tanulmányutak keretein belül bejárhattam a fél világot, Dániától Japánig, Afrikában és még további hat országban óvodától az egyetemig megfigyelhettem az oktatást. Nem értem, hogy egy innen induló átlagos gyerek, hogy juthat el odáig, hogy saját svájci magán egyeteme legyen, és hogy hozhatta a sors, hogy több iskola alapítása után hazánk női oktatás megalapítójának házában élhet, és hűsölhet Madách hársfája alatt, ahol először olvasta fel az Ember Tragédiáját, annak megírása után. Ez sorsszerű.
A legfrissebb hírek itt!
Arra voltam kíváncsi mi tette számomra ilyen vonzóvá az iskola világát, ami nélkül már hatvan éve nem tudok élni. Most online gazdasági doktori képzéseket végzünk orvosoknak, ügyvédeknek, üzletembereknek, évente 40-45 országból jelentkeznek hozzánk hallgatók, hogy lehetőségük legyen részt venni az általunk újragondolt, innovatív oktatásban. Számomra mindig is fontos volt, hogy az általános követelményeken felül egyedi értékeket, eredeti szemléletet tudjak hozzátenni, hogy a diákjaim szemében láthassam azt a világot, azt a tüzet, amit szerettem volna átadni nekik.
Amikor egyedül maradtam az udvaron elindult a film. Egy alföldi fürdővárosban jártam egy templom melletti, több mint százéves iskolába. Az épület már akkor is elég ütött-kopott volt, és látszólag az óta sem változott szinte semmi.
Az első két osztályban tanítónőnk csodálatos volt, mi fiúk mind szerelmesek voltunk belé. Most is élénken emlékszem, ahogyan rajzolta a táblára az újabb megtanulandó betűt, mi pedig elhittük neki, hogy a világ legfontosabb dolga számunkra, hogy ezt megtanuljuk. Most is lendül a kezem, ahogyan kéri, hogy a levegőben írjunk először, majd próbáljuk meg papíron is. A jó munkához fegyelem is kellett, amikor zajongás indult, hátra kellett tennünk a kezünket és keresztbetenni a lábunkat. A padban lévő tinta nagy károkat tudott volna okozni, ha kiborult, mert akkor még nem használtunk golyóstollat. Mindig is vita tárgya volt, hogy hat, vagy hét évesen kezdje-e a gyerek az iskolát. Én hat évesen kezdtem, de pedagógusként inkább a hét éves kort javaslom. A napokban elvittek iskolaérettségire egy hatéves gyereket, akire azt mondták még nem érett, azonban mivel eléggé elkényeztetett, szeretnék, hogy most kezdje az iskolát, jót fog tenni neki, ha megtanulja mi a szenvedés. Nos az ilyen „szakértőket” küldeném el melegebb éghajlatra, mondjuk az Északi-sarkra. Az iskolában ne szenvedjen a gyerek, hanem örömet jelentsen neki az ottlét.
A legfrissebb hírek itt!
Harmadikban és negyedikben már egy keményebb tanító néni építette tovább világunkat. Abból az időből, és a jelenkorból is főleg az alsó tagozatos tanárok munkáját csodálom, akik kiemelkedően fontos szerepet kapnak a diákok tudásának megalapozásában, azok tanulás iránti érdeklődés felkeltésében.
Dániában az óvodában volt négy terem, ezek között szabad volt az átjárás, a gyerekek odamentek és azzal foglalkoztak, amihez éppen kedvük volt. Volt homokozó szoba, festő szoba, agyagozó szoba és játszószoba. Mindenütt alkothattak valamit, és az óvónőktől vélemény kérhettek alkotásukról, akik nem erőltették rájuk az akaratukat, alkotói légkör uralkodott. Összehasonlításképpen, ha ma hazánkban kell lerajzolni egy vázát, mindent követelményt előre vázolnak, nem hagynak teret a kreatív megvalósításnak, míg Dániában, a gyerek előbb alkot valamit, utána kéri ki a nevelő véleményét. Ezeket a foglalkozásokat látva az a gondolat fogalmazódott meg fejünkben, hogy ezen diákoknak most van tíz év előnyünk a mi hasonló korúakéval szemben. A kreativitással alulról épül fel a tudás, míg nálunk felülről öntik le tölcséren. Az alsó tagozatban, ha a gyerek elfáradt, vagy unta az órát, kimehetett a levegőre, de itthon ez nem fordulhat elő, passzív hallgatóságnak tekintik őket. Igazán szerencsének érzem magam, hogy lehetőségem volt ezt a fajta oktatást személyesen megtapasztalni, hisz ez egy olyan élmény, melyet nem lehet elmesélni, ezt látni és érezni kell. Így tehát ha fejleszteni szeretnénk az oktatásunkat, minél több kollégát el kell küldenünk külföldi tanulmányutakra.
Még most is úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna, az első tanítási napok a felső tagozatban. Minden szakra külön tanár, külön egyéniség jutott, különböző követelményekkel, mindenki a saját tantárgyát tartotta a legfontosabbnak. A váltás hirtelen történt, a kedvességgel, szeretettel nevelő tanító néniket felváltották a félelemmel uralkodó tanárok.
Számomra a legrosszabb a magolással való tanulás volt, mindannyian ezt követelték. Én személy szerint nem tudok magolni, szeretem megérteni és logikusan felépíteni a tananyagot. Az órákon vegyes volt a kép. Ott is megjelent a tekintélyelvűség, a diákokat igazságtalanul rangsorolták.
A legfrissebb hírek itt!
Dániában van olyan iskola, ahol a kilenc év alatt egy tanító tanít minden tantárgyat. Amikor ezt itthon említettem, sokan a fejüket fogták, pedig csak rá kell nézni a világ életszínvonal ranglistájára, ahol Dánia a második helyen áll. Célszerű belátni, hogy egy ország gazdaságát és életszínvonalát az oktatás minősége nagyban befolyásolja.
Mit is mondhatnék az én iskolám felső tagozatáról? Talán a legkifejezőbb egyik kedves osztálytársam észrevétele: „Nekünk válogatottan rossz tanáraink voltak”. A hatvanas években tombolt a diktatúra és annak a durvasága. Leginkább ez jutott eszemben az iskoláról, amikor az órák közötti szünetben kint voltunk az udvaron. Mindennap más tanár volt az ügyeletes. A testnevelő tanár kifejezetten szigorú volt, előtte nem lehetet nevetni, nem lehetet szaladgálni, nem szabadott jó kedélyünek mutatkozni, mert ha valahol meghallott egy hangos szót, akkor oda ment nyolc, tíz főből álló udvartartásával együtt. Megkérdezte: „Mi az Apád?” Hogyha, valami funkcionárius volt, akkor mondott rá egy vicceset és tovább ment. Ha azt mondta a gyerek, hogy munkás, vagy valami hasonlót, fogta és fülénél fogva kiállíttatta a falhoz. Ez a fal volt a szégyen fal, a szünet végén szemben sorakoztak fel az osztályok, így mindenki láthatta ki áll falhoz állítva. A falnál állók csak utolsóként mehetett órára.
Ez rám nagy hatást gyakorolt, az én Apám ugyanis munkásember volt, ezért igyekeztem elkerülni ezt a helyzetet, hogy ezt a szégyent megéljem.
A többi tanár sem volt különb. Volt két tanárnő, akiket mi úgy neveztünk, hogy Zulu meg Hulu, elválaszthatatlanok voltak egymástól, az egyik egy magas, tekintélyt parancsoló tanárnő volt, a másik egy kis papagáj. A nagyobb csak felemelte a kezet, csend lett, mert nagy pofont tudott ám adni. A papagájnak sípja volt, másképp nem vették volna észre, ő rendszerint odament és a fülébe sípolt a renitensnek.
Nem tetszett, hogy a szünetben el voltunk tiltva a mozgástól. Ennek köszönthető, hogy amikor igazgató lettem a lépcső mellé tettem egy állványt, és azt teli raktam labdákkal, gumikkal, pingpongütőkkel, és minden olyan eszközzel, amivel a gyerekek játszhattak. A tanároknak ez eleinte nem tetszett, de idővel rájöttek, hogy ha a gyerekek levezetik a feszültséget, jól érzik magukat a szünetben, akkor jobban tudnak koncentrálni az órákon, nő a teljesítményük.
A felső tagozatban az orosz tanárnő mindig sztorizgatott a nyelvtanítás közben, ezért szerettük az óráit, és mindemellett tanultunk is. Egyszer azt mondta az egyik gyereknek, hogy pisut, mire az azt válaszolta, hogy már volt pisilni, pedig csak azt jelezte oroszul, írj. Amikor egy hónap után hazajöttem a dániai iskolai tanulmányutamról, a kollegáim a tapasztalataimról faggattak. Iskolánkat éppen renoválták. A felújításon dolgozó munkások attitüdjén tudtam szemlélteteni igazán az általam feldezett oktatásbeli különbséget. A munkások kényelmesen üldögéltek, amíg megjött a főnök, aki megmutatta mit kell csinálni, és amíg ott volt dolgoztak, majd amikor elment újból leültek. Ez a mi oktatásunk következménye mondtam. Miért? Mert nyolc év alatt, azt mondjuk a gyereknek, hogy csak akkor vedd elő a tolladat, ha én mondom, csak akkor csinálj valamit, ha én mondom, azt kell gondolnod, amit én mondok. és akkor csodálkoztok, hogy ez a végeredmény, amit itt láttok, hogy csak akkor dolgoznak, ha megmondják, minden percben mit kell csinálni. Dániában bevonják a diákot a munkába, lehet saját véleménye, és az oktatás interaktív.
Svájcban az egyén tudatosságára építenek, így könnyebb és eredményesebb is tanítani. Itthon, ha megkérdi a tanuló, miért kell ezt tanulni, vagy csinálni a tanári válasz általában, mert, vagy, mert én mondom, vagy, mert ez az előírás. Svájcban a tanárnak el kell magyaráznia, miért kell tanulnia ezt a gyereknek, miért jó ez neki, és hogyan tudja majd hasznosítani a megszerzett tudást.
A legfrissebb hírek itt!
Volt egy iskolán kívüli másik életünk is. Tele a hatvanas évek csodáival, a tv megjelenésével, a táncdalfesztiválokkal, az olimpiákkal, amelyek után másnap már énekeltük a slágereket, és olyan versenyeket rendeztünk az utcán, mint amilyneket a TV-ben láttunk, csoportunkban nyolc-kilenc hasonló korú gyerek. Iskola után késő estig játszottunk, igaz minden napra jutott otthoni feladat is a mezőgazdaságban és csak annak elvégzése után lehetett játszani. Apám igen szigorú ember volt, úgy gondolta a munka neveli a fiút férfivé. Ebben az időszakban haragudtam rá, amiért nem játszhattam eleget, inkább feladataim voltak, de felnőttként már mindig meghajoltam a nagysága előtt, az ő nevelésének köszönhetem, hogy szeretek dolgozni. Igaz, amikor évtizedek múlva megkérdezték, miért dolgozom ennyit, azt feleltem, én nem dolgozom, én az álmaimat valósítom meg. Csodás élményekkel teli gyermekkorom volt.
A nyolc év után a kisvárosból Debrecenbe mentem tanulni. Féltem a Debreceni középiskolás diákévektől, mert olvastam, hogy Nyilas Misi nem akart „debreceni diák lenni.” Viszont nekem az általános iskolai évek után, mintha a lelkem börtönből szabadult volna, elkezdtem szárnyalni, minden percét imádtam, szerettem debreceni diák lenni.
Erről, majd a következő részben, két hét múlva.
Gábor Frank
