Egy csomó problémától és lelki válságtól kímélnék meg magukat az emberek, ha azokra néznének, akik szeretik őt, ahelyett, hogy tíz körömmel ragaszkodnának azokhoz, akiknek semmit sem számít.
Azt hiszem, azt a legnehezebb elengednünk, ami igazán sosem volt a miénk. Csak vágytunk valamire, ami nem is létezett…
Talán a legnagyobb hiba mégiscsak az, amikor nem szabunk határt a gondolatainknak. Felruházunk embereket olyan tulajdonságokkal, amivel nem rendelkeznek, mást látunk dolgokba, mint amik valójában.
Nagyon sokszor találkozom olyan élethelyzettel, amikor valaki tudja, hogy nem építi őt egy kapcsolat, mégis benne ragad…vagy ha véget is tud mondani rá, akkor is vágyakozik utána sokáig. Ezt kognitív disszonanciának hívják a pszichológiában. (tudjátok, mint a dohányosok, akik tudják, hogy a nikotin rákot okoz, mégis szívják a cigit.) Szóval ilyenkor tényleg nem lehet mit tenni segítőként,mert ha valaki tudja, hogy fájni fog, mégis belesétál és még jó ideológiát is gyárt hozzá, hogy ezt ezért vagy azért teszi…nos, akkor nincs más megoldás, mint arrébb állni és engedni, hogy behúzzon neki az élet.Nem védheted meg magától, hiszen ez az ő döntése. Nem is hibáztathat érte mást, ha lepadlózik, mint saját magát.
Nálam ez úgy van, hogy ha valakivel vége, akkor tényleg vége.Nincs visszaút, nem engedem visszacsorogni az életembe, hogy most „hátha megváltozik” vagy „biztosan jobb lesz”..mert ezt amúgy legbelül úgyis tudnám,hogy csak önámítás, meg ideig-óráig működik. És amúgy is..Egészen egyszerűen értelmetlen lenne.
Tudjátok, a legtöbben éveket pazarolnak el a „se veled, se nélküled” kapcsolatokban és szenvednek attól, hogy nem elég határozottak.
Néha a radikális szelektálás a legemberibb megoldás. Mert ami kint, az bent..és ha benned már vége, elmúlt valami, miért kellene, hogy rá emlékeztessen még a ruhája, a cipője vagy a parfümje, esetleg a fogkeféje? Számtalan boldogtalan emberrel beszélek naponta, akik képtelenek megválni a múltjuktól, így nem is képesek az új építésébe fogni.
Az árulásra nincs bocsánat és azt, aki bármilyen érdekből veled ezt megteszi, ki kell törölnöd az életedből.
Düh, harag és indulat nélkül közöld vele, hogy mostantól megszűnt létezni. Érezni fogja a szavaid súlyát, még akkor is, ha látszólag mosolyog…mert azt még nem fogja fel, csak sejti, hogy az árulással a saját halálos ítéletét írta alá.
Egy idő után megtanulod persze a finom különbségtételeket…de addig..addig még sokszor kerülsz a padlóra, döngetsz zárt ajtókat, és sírod könnyesre a párnád.
Tudod, a legnehezebb mégiscsak az, hogy be kell ismerned önmagad kudarcát.
Az ember persze sosem tévedhetetlen.
Azt hiszed, hogy már nem érhet meglepetés, meg te már annyi mindent tudsz és egyébként is zsebedben a bölcsek köve. Aztán egyszer azt veszed észre, hogy megdöbbensz. Nem, nem is döbbenet ez…hanem letaglózás. Állsz, nézel ki a fejedből némán, a lábad földbe gyökerezik…és nem érted. Nem értesz semmit. Az az ember, akiért mindent, bármit megtennél – és megtettél – egyszer csak megváltozik. Ok, indok nélkül. Keresed a hibát. Először persze magadban. Aztán rájössz, hogy az, aki egy pillanat alatt ellened tud fordulni…az meg sem érdemelte az eddig vele töltött időt.
A szeretet, a barátság nem képmutatás és nem szavakban mutatkozik meg.
A legkönnyebb mindig szavakkal szeretni, ettől én egyébként mindig kiborulok. Amikor érzed, hogy nincs mögötte tartalom, csak üresen cseng a szó: szeretlek. A szeretet cselekedet.
Utálom a képmutató embereket és verem a fejem a falba, hogyha valakit ennyire félreismertem. Igazából nem is a másikban, hanem magunkban csalódunk. Hogy megint rosszul választottunk. Hogy megint hagytad magad kihasználni, átverni…és igen, megint túl sokat adtál magadból. Aztán azért szorítasz titkon magadban, hogy csak ne az ellenségednek tekintsd ezentúl..na, ez a legnehezebb. Ehhez kell erő. Ehhez kell önfegyelem.
Azt mondják, az idő mindent megold.
Szerintem ez így nem igaz. Van olyan fájdalom, ami kitörölhetetlenül ott marad a szívedben…és nem hogy múlna, folyamatosan erősödik benned. Nem, az idő nem old meg mindent. Az időd múlik el, nem a fájdalom.
Néha meglepő, mennyire tud fájni egy szó. Üt rajtad.
Nézel magad elé és csak az visszhangzik a fejedben…az az egyetlen szó. A többi üresen cseng, de az az egy…az letaglóz.
A szívedig hat. Olyan, mint a méreg..pillanatok alatt szétterjed a testedben és lebénít. Van, hogy évekig ott marad benned a nyoma. És tényleg kevés embernek sikerül örökre elfelejteni. Pedig csak egy szó. Hangalak.
Jól vigyázz, mit mondasz dühödben másoknak. Örök sebet ejthetsz a szívükben.
Ha valaki megbántott, a lelkedbe tiport és tudatosan tette, hogy neked fájjon..ne haragudj rá. Neki még nagyon sokat kell tanulnia ahhoz, hogy megértse: azzal, hogy téged bánt, magát ostorozza.
A fájdalom, amit neked akart okozni, az ő fájdalma. A legbölcsebb, ha ilyenkor – bár tudom, hogy fáj, amit tett – elmondod neki, hogy te ettől függetlenül szereted őt és megérted, hogy a tükör, amit a világ tartott neki, most dühöt vált ki belőle…de az az ő tanítása, nem a te hibád, ami miatt büntetnie kellene téged. Az élet által írt történetek többnyire nem happy anddel zárulnak. Megéled, megtapasztalsz egy csodát, ami ideig-óráig tart, aztán egy jó nagyot kihasít a szívedből a felismerés: ismét azért repültél olyan magasra a boldogságtól, hogy megtapasztald, mekkorát lehet onnét fentről esni és te mennyire bírod a fájdalmat.
A legtöbben törött csontokkal is megpróbálnak újra magasba repülni, akad, akinek sikerül…de sokan mégiscsak inkább a földön maradnak jó ideig és amikor úgy érzik, a csontok összeforrtak, akár szárnyalhatnának is újra, egyszerűen nemet mondanak. Mert félnek az újabb fájdalomtól, hogy újra nagyot esnek, félnek a földre pottyanásuk fájdalmától. Inkább élik életüket földhöz ragadva, mintsem vegyék a bátorságot ahhoz, hogy hegekkel a lelkükben akár, de akkor is adjanak újabb esélyt. Nem másnak, maguknak. Mert csak azért, mert egyszer nagyot zuhantál, még nem biztos, hogy másodjára nem szárnyalhatsz még tovább, feljebb, mint voltál.
Tudjátok mit gondolok? Az életben írt történetek azért nem végződnek úgy, mint a filmekben, mert a legtöbben gyávák vagyunk elhinni azt, hogy nekünk is sikerülhet. Igen, mi is lehetünk boldogok. Tényleg csak rajtunk múlik.
Néha benned van az érzés, hogy elég. Feladod, nem bírod, állítsák meg a világot, ki akarsz szállni. Aztán rá kell, hogy gyere, hogy lehet, hogy csak változtatásra van szükséged. Az újtól meg nem szabad félni. Van, hogy akkor tudsz boldog lenni, ha leteszed a múltat, az eddigieket…Legyen az kapcsolat, munka, emberek a környezetedben, vagy város, ahol élsz. Menj tovább, ha úgy érzed, menned kell, mert itt már elvégezted a dolgod. Ne vond meg magad boldog évektől csak azért, mert megszoktad az eddigieket, vagy mert félsz az újtól.
A te életed. Éld meg jól.
Forrás: Jurák Kata blogja
