Budapest—Nagy Ferónak igencsak meggyűlt a baja az állami szervekkel a Kádár-rendszerben, hiszen a lakásán tartott rendszeres rendőri razziák mellett többek között az útlevelét is elvették. Azonban a Beatrice frontembere – az István, a király sikerét kihasználva – egy pimasz húzással visszaszerezte a dokumentumot.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tett közzé egy 1982-es jelentésről és Csatári Bence történész tanulmányáról szóló bejegyzést a közösségi oldalán.
„Nagy Ferenc elmondta »Dejkó«-nak, hogy útlevélkérelmét a BM-szervek teljesítették, tehát nem tartják őt ellenségnek, de rossz anyagi helyzete miatt egyelőre nem kíván kiutazni” – áll a jelentésben. Ám ennek ellenére mégis kopogtatott hajnalban a rendőrség Ferónál, és állítólagos házkutatási paranccsal a kezükben, amit viszont nem mutattak meg, elkérték az útlevelét, és nem adták neki vissza.”
A zenész természetesen emlékezett a kellemetlen esetre.
– Megterveztük a zenekarral, hogy disszidálunk. De ahogy ezt kimondtuk, a rendőrség abban a pillanatban tudta. Vagy besúgó volt, vagy lehallgattak minket. Ahogy ezt elterveztük, az egész zenekart beírattam angolt tanulni, mellette elkezdtünk takarítani, hogy legyen pénzünk erre. Ez ment két hétig, majd hajnalban megjelent a rendőrség. Ez mondjuk nem volt nagy újdonság, akkoriban sűrűn előfordult – árulta el a Beatrice frontembere, akinek fellebbeznie sem volt értelme.
– Azért volt rossz érzés, hogy bevonták az útlevelem, mert be voltam zárva az országomba. Kértem egy papírt, hogy legalább tudjam a miértjét. Azt írták, a kiutazásom közérdeket sért. Nem is értettem! Akkor sem szidnám külföldön a hazám, ha nem szeretem a kommunistákat – idézte fel a történetet Feró.
A zenész 83-ban végül visszakapta az okmányát, amit a leleményességének és a pimaszságának köszönhetett. Laborcot alakította ugyanis az István, a király rockoperában, amelynek hatalmas sikert arató bemutatója után találkozott Horváth István belügyminiszterrel is.
– Amikor meghívott 1983 augusztusában az István, a királyba szerepelni Bródy és Szörényi, akkor gyanakodtam. Ha kommunista megrendelésre készül, nem lehet jó, gondoltam. Aztán kiderült, hogy nem az, és amikor már csináltuk, boldog voltam, hogy benne lehetek. Egyfajta rehabilitációnak fogtam fel. A bemutató utáni gálára viszont nem akartam menni, de muszáj volt. Ott volt a belügyminiszter elvtárs, aki kezet is nyújtott nekem, én pedig elfogadtam a kézfogását. Aztán gondoltam egyet, és így szóltam: „Belügyminiszter elvtárs, ha már ilyen szépen összejöttünk, elmondaná nekem, miért nincs útlevelem?” A többiek csak néztek, csóválták a fejüket. A miniszter meg azt mondta, nem tud az ügyemről, de utánanéz. Egy héten belül visszakaptam az útlevelem – nevetett a történeten Feró, és folytatta a nosztalgiázást, ugyanis nem volt olyan egyszerű akkoriban utazni: egy pecsétet kellett először szerezni a Belügyminisztériumtól, majd valutát igényelni, amit vagy megkapott az ember, vagy nem.
– Mi végül 84-85-ben utaztunk ki, egy barátommal mentünk Németországba. Azt gondoltam, kint maradok fél évet, megtanulok rendesen németül, majd hazajövök, volt rá módszer, hogyan lehet megúszni. Kint kaptam egy magazintól ajánlatot, hogy a Beatrice történetét lehoznák sorozatként. Gondolkodtam rajta, ha ezt elmondom, ahogy van, az olyan, mint egy hazaárulás. Azt mondták, 21 ezer nyugatnémet márkát tudnak adni nekem. Gondolkodtam, hogy abból már tudnék venni egy Mercit. Nem a legnagyobbat, de szépet. Aztán mondták, ez csak az előleg. Minden írásért fizettek volna. Le voltam döbbenve. Egy napig gondolkodtam, de nemet mondtam. Nem az a dolgom, hogy külföldről visszaugassak a hazámra. Menjek haza, és ott mondjam! – vallotta be Feró.
blikk
