Freddie Dekker-Oversteegen soha senkinek sem árulta el, hány embert ölt meg vagy hány halálában játszott szerepet.
Amikor egy újságíró erről próbálta faggatni, azt válaszolta, egy katonától nem illik ilyesmit kérdezni. Abból azonban nem csinált titkot, hogy kamaszkora egész életében kísértette. A múlt kegyetlenül nehezedett rá, különösen éjjelente, de az utolsó percig kitartott amellett, hogy semmit sem bánt meg.
Meg kellett tennünk. Szükséges kegyetlenség volt végezni azokkal, akik elárulták a jó embereket.
A nő egy nappal a kilencvenharmadik születésnapja előtt, szeptember 5-én halt meg egy idősek otthonában a hollandiai Driehuisban. Ő ment el utoljára abból a háromtagú, női kommandóból, akik a holland ellenállás tagjaiként harcoltak a nácik és a kollaboránsok ellen a második világháborúban. Remi Dekker, Freddie fia, azt mondta az Observernek, hogy anyja számára soha nem jött el a béke.
Az ő fejében a háború mindig, mindig, mindig zajlott. Csak az utolsó napján ért véget.
Babavarrástól a bombagyártásig
Freddie néhány nappal azután töltötte be a tizennégyet, hogy a náci Németország lerohanta Lengyelországot. A lány hazája, Hollandia azonnal deklarálta a semlegességét, ez azonban nem akadályozta meg Hitlert abban, hogy nyolc hónappal később hadüzenet nélkül megtámadja az országot. Miután a Luftwaffe porig bombázta Rotterdamot, egyetlen nap alatt megölve nyolc-kilencszáz civilt és lerombolva huszonötezer otthont, Hollandia kapitulált.
A tizennégy éves Freddie és két évvel idősebb nővére, Truus,a szüleik válása után az Amszterdam melletti Haarlemben éltek az édesanyjukkal egy apró lakásban. A kommunista mama az egyenlőség, és a társadalmi felelősség szellemiségében nevelte lányait. Röviddel a náci megszállás kezdete után egyik este egy Frans van der Wiel nevű férfi kopogtatott a család ajtaján, és arra kérte a lányok anyját, hogy engedje Truust és Freddiet csatlakozni az ellenálláshoz. Azt mondta, felbecsülhetetlen jelentőségű segítség lehetnének, mert nincs az a német, aki két kamaszlányra gyanakodna. Később kiderült, hogy ebben igaza volt, a lányokat egyszer sem állították meg ellenőrzésre, amikor bringáik kosarában fegyvereket szállítottak.
A megkeresés nem volt minden előzmény nélküli. A családot városszerte ismerték arról, hogy egy kommunista segélyszervezet tagjai voltak. Amikor a család még a lányok apjával együtt egy hajón élt, litván menekülteket csempésztek Hollandiába. Később a lányok babákat varrtak a spanyol polgárháborúban elárvult gyerekeknek. Az anyjukkal a megszállás előtt egy Németországból elmenekült zsidó házaspárt bújtattak és segítettek annak ellenére, hogy ők maguk is szegénységben éltek.
Freddie és Truus önállóan, a saját eszközeikkel kezdték meg ellenállást. Röplapokat osztogattak, amelyek azt hirdették, hogy Hollandiának fel kell szabadulnia, és náciellenes posztereket ragasztgattak ki éjjelente a városban, például ilyen szövegekkel:
Minden holland férfi, aki a németeknek dolgozik, hozzájárul ahhoz, hogy eggyel több német legyen a fronton!
Ezzel keltették fel Frans van der Wiel figyelmét, akinek anélkül mondtak igent, hogy pontosan tudták volna, mit vállalnak. Az anyjuk egyetlen dolgot kért a lányoktól:
Mindig maradjatok emberek.
A férfi csak később árulta el a lányoknak, hogy hidakat, és vasútvonalakat fognak szabotálni, és megtanulnak lőni. Megtanulnak emberre lőni. Nácikra. Truus erre annyit válaszolt:
Olyat eddig még úgysem csináltunk.
Légyott helyett kivégzések
Freddie és Truus egy hétfős ellenállósejt tagjai lettek. Ők ketten voltak lányok, a többiek mind férfiak. Katonai kiképzést kaptak: megtanították őket lőfegyverekkel, robbanószerekkel bánni, és arra is, hogyan járjanak és tájékozódjanak, akár éjjel is az erdőkben.
Egyszer megöltek egy náci nagykutyát abban az erdőben. Ott is temették el. De Truus és én nem néztük végig mindezt, úgy érezték, ez nem olyasmi, amit lányoknak látni kellene. A testvérem és én egy őrhelyen figyeltük, hogy nem jön-e valaki
– derült ki a beszámolóból. Kiderült, a férfit Truus szedte fel egy drága bárban. Elcsábította őt, aztán megkérdezte, nem akar-e sétálni egyet. Persze, hogy akart. Besétáltak az erdőbe, aztán jött szembe velük valaki, mintha csak véletlenül futnának össze. Rászólt a nővérre, hogy fiatal lány létére nem illik ilyan későn csavarogni. Megragadta a kezét, hogy ő majd hazaviszi, mindketten elnézést kértek némettől, és már ott sem voltak.
Ahogy eltűntek, lövések dördültek.
Az illető fel sem fogta, mi történik vele. A sírját előre megásták – szó szerint, ott temették el. Később elmondták a testvérpárnak, hogy teljesen meztelenre vetkőztették, nehogy a ruhái alapján azonosíthassák, ha egyszer rátalálnak.
Az ellenálláshoz 1943-ban csatlakozott a huszonhárom éves Hannie Schaft. Őt 1945 április 17-én, kevesebb mint három héttel Hollandia felszabadulása előtt a nácik elfogták, megkínozták és kivégezték. A háború után nemzeti hőssé, az ellenállás mártírjává vált. Het meisje met het rode haar (A lány vörös hajjal) címmel 1981-ben forgattak filmet a történetéről. Freddie, Truus és Hannie sokszor dolgoztak együtt, ilyenkor mindig Truus volt a főnök. Viszont Freddie volt az első, aki embert ölt közülük. Egy német katona volt az áldozat, akit a szokásos módszerrel elcsábított egy bárban, majd az erdőbe csalt. Azt mondja, mindig tudta, hogy meg kell tennie, de soha sem gyilkolt könnyű szívvel.
Mindig sírtunk utána. A pillanat, amelyikben az egyik ember elveszíti mindenét, a másik életét is megmérgezi. Soha nem a fegyver dörrenése, vagy visszarúgása ijesztett meg, hanem az, ahogy összeestek. Ösztönösen oda akartam ugrani, hogy felsegítsem őket.
Lezárhatatlan múlt
Az Oversteegen-nővérek fel tudták ugyan dolgozni a múltjukat, de lezárni sohasem. A háború után különböző módon birkóztak meg a borzalmakkal, amiket átéltek, és amiket elkövettek. Truus 1945-ben hozzáment az egyik ellenálló bajtárshoz, Piet Mengerhez. Négy gyermekük született, az elsőszülöttjüket Hannie Schaftról nevezték el. Truus számára a művészet volt a terápia, festett és szobrászkodott. A háborús emlékeit könyvben írta meg, amit 1982-ben Nem akkor, nem most, soha címmel adott ki.
Az idősebb testvér emellett a háború végétől egészen 2016 júniusában bekövetkezett haláláig különböző alapítványok, és emlékbizottságok aktív tagja volt, előadásokat és beszédeket tartott. Freddie ezalatt teljesen a háttérbe szorult. Valószínűleg azért, mert tagja maradt egy kommunista ifjúsági szervezetnek, a holland kormány pedig elkötelezetten szovjetellenes volt. Freddie 2016 májusában, vagyis még a nővére halála előtt a Vice riporterének beszélt arról, hogy volt olyan időszak, amikor irigyelte Truust, amiért annyi figyelem irányult rá a háború után. Aztán úgy döntött, nem foglalkozik az egésszel, megelégszik a tudattal, hogy ő is tagja volt ellenállásnak.
A fiatalabb nővér ugyanebben az interjúban beszélt arról is, neki elég volt a traumái kezeléséhez annyi, hogy férjhez ment és gyermekeket szült. Férjével, Jan Dekkerrel három gyermeket neveltek fel, de sokszor vigyáztak Truus gyermekeire is, amikor ő túl elfoglalt volt.
Az Oversteegen nővérek gyakran beszélgettek a háborúról.
Soha nem kellett azt mondanunk, hogy »És arra emlékszel, amikor…«. A háború mindvégig ott volt a gondolataink felszínén.
24, Hirmagazin.eu
