Kora tavasszal lépten-nyomon bele lehet botlani a „vonatozó bogarakba”, akik mintha hátul összenőttek volna. Kik ők és miért csinálják ezt?
Érdekes társaság, ráadásul nem is bogarak, hanem poloskák. A becsületes nevük pedig verőköltő bodobács – akikhez amúgy semmi közük nincs.
Hiába az esetleges reggeli és napközbeni hidegek, most már mindenképp elmondható, hogy berobbant a tavasz. A fák már nem csak rügyeznek, hanem virágoznak is, a levegő és a földek pedig madaraktól és rovaroktól hangosak. Kora tavasszal a rovarvilág legfeltűnőbb tagjai talán a verőköltő bodobácsok csoportjai, amelyek még a legapróbb, növényekkel borított foltok környékén is feltűnhetnek. A verőköltő bodobácsok könnyen felismerhetőek piros alapon fekete (vagy fordítva) színezetükről, amely olyan, mintha egy tátott szájjal vigyorgó, apró, maszkos arc nézne az emberre – olvasható a 24.hu oldalán.
Ezek azok a „vonatozó bogarak”, akik főleg most, kora tavasszal mintha a hátsó részüknél összenőttek volna, úgy vonszolja egyik a másikat látszólag teljesen céltalanul. És ezek azok a rovarok is, akik csak nevükben bodobácsok, a látszat ellenére egyáltalán nem bogarak. Feltűnő színük és rajzolatuk pedig elsősorban a ragadozóknak szól, és azt üzeni, hogy nem éri meg velük keménykedni, pedig valójában a légynek sem tudnának ártani. Aki gyerekként soha nem próbálta a bodobácsokat szétválasztani, továbbra se tegye, maga sem örülne neki, ha ilyen durván beavatkoznának magánéletének intim részleteibe.
A fajjal kapcsolatban Dr. Torma Attila biológus, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa elmondta, hogy a bodobácsok rendszertanilag a poloskák közé tartoznak, tehát nem bogarak, de a verőköltő bodobács nem is valódi bodobács. A poloskák egy másik, úgynevezett Pyrrhocoridae (a szó vöröseket jelent) családjába tartozik, vagyis verőköltő poloskáról van szó, nevét csupán azért kapta, mert külsőleg nagyon hasonlít a bodobácsokra. A Pyrrhocoridae-k nem egy népes csapat, mindössze 300 fajuk ismert világszerte – az összehasonlítás kedvéért: mezei poloskából csupán Magyarországon ismerünk 300 fajt.
– ismertette Dr. Torma Attila.
A szakember azonban kiemelte, hogy a verőköltő bodobácsok gazdasági kárt azonban nem okoznak. Mint minden poloska, ezek is szúró-szívó szájszervvel rendelkeznek, amivel növényi nedveket szívogatnak, legfontosabb táplálékukat azonban a mályvafélék adják. Ám a verőköltő bodobács csöppet sem válogatós, nem habozik akkor sem, ha ürülékből vagy állati tetemből kell kiszívogatnia az értékes tápanyagokat. Poloskához méltó módon bűzmiriggyel is rendelkezik, de nem mérgező.
A feltűnő színek arra figyelmeztetik a ragadozókat, hogy nagyon rossz ízük van, nem érdemes őket elfogyasztani
– mondta Dr. Torma Attila.
A biológus hozzátette, hogy a potrohuk felett, megrövidült szárnyukon látható, piros alapon két fekete, szemet mintázó folt pedig minden bizonnyal a rovarvilágban elterjedt mimikrivel áll kapcsolatban. Ennek jelentése pedig az, hogy „ne közelíts, úgyis látlak!”
Jobban ismerik a növényeket, mint mi
A telet védett zugokban, egyfajta dermedt állapotban töltik, az első tavaszi meleg csalogatja elő őket. Mivel a testhőmérsékletüket nem tudják szabályozni, ezért ezekben a hetekben, hónapokban gyakran látható akár több tucat bodobács is a napsütötte talajfoltokon, köveken, fatörzseken. Szó szerint napoznak, hogy aktívabbá váljanak, és megkezdhessék a szaporodást. A jelenlétük arra is utal, hogy a közelben van mályvaféle, ezek a rovarok ugyanis nem szeretnek eltávolodni tápnövényeiktől. Sőt, úgy tűnhet, jobban ismerik a növényeket, mint a botanikusok. Közismert ugyanis, hogy hársféléken is táplálkoznak, azt viszont csak mostanában tisztázták a kutatók, hogy a hársfélék nem alkotnak önálló családot, hanem a mályvafélék közé tartoznak.
A verőköltő poloskáknak sok fontos felfedezésben, többek között az X-kromoszóma felfedezésében is volt szerepük, párzási viselkedésüket ma is aktívan vizsgálják. A kívülálló számára is érdekes, látványos jelenség, ahogy a két rovar a potroha végénél „összeragadva” jár-kel a talajon, mintha egyikük csak úgy cibálná maga után a másikat, miközben végzi a mindennapi tevékenységét. Mi történik ilyenkor?
Miért ragadnak össze?
A hím érdeke saját ivarsejtjeivel megtermékenyíteni a nőstényt, ezért az összetapadással igyekszik megakadályozni, hogy más udvarlók is hozzáférjenek. Ez pedig elég biztos formája a nőstény őrzésének. Egyedfüggő, hogy mennyi ideig tart ez a kölcsönös fogság, mint ahogy az is, melyik fél próbálna előbb szabadulni. Ha aktuálisan sok a nőstény a környéken, akkor az udvarlók inkább arra fordítják energiájukat, hogy minél többet megtermékenyítsenek – míg ha kevés, akkor inkább biztosra mennek, és állhatatosan kapaszkodnak abba, amelyiket már megszerezték.
Jellemzően a kisebb termetű, vagyis kevésbé „vonzó” hímek próbálnak minél tovább a nősténnyel maradni. Az pedig alkalomadtán megpróbálhatja magáról lerázni, ha talált egy nagyobb, alkalmasabb apajelöltet – magyarázta a biológus. Dr. Torma Attila hozzátette: a fiatal nőstényeket minden hím tovább őrzi. Ezért van, hogy tavasszal, mikor az áttelelés után a fiatal, „szűz” nőstények vannak többségben, általánosságban tovább tart a párzás.
Magyarán tehát a kereslet és kínálat aktuális alakulása, illetve a partnerek közti erőviszony határozza meg, hogy meddig maradnak összetapadva párzás közben: általában néhány órától pár napig terjedő intervallumról lehet beszélni, de figyeltek már meg több napig eltartó nászt is. A hímek egyébként nem küzdenek egymással a szaporodás jogáért, és meg sem próbálják a másikat letaszigálni a már megszerzett nőstényről.
Már-már társas rovarok
A petékből Kelet-Európában öt stádium után – ez a környezet fizikai és kémiai adottságain múlik – egy hónap alatt kifejlődnek az imágók. Az új generációk közül akadnak, amelyek még a tél előtt párosodnak, a nőstények megtermékenyítve vágnak neki a fagyos évszaknak. Köreikben rosszabbak a túlélés esélyei, ám amelyiknek sikerül, az a következő évben hamarabb tudja lerakni a petéit, utódai előnnyel indulnak. A szülők nem pusztulnak el a párzás és peterakás után, ezért mindig két generációjukkal lehet találkozni, de két telet egyetlen egyed sem él túl.
A verőköltő bodobácsok csoportosan telelnek, a sok test véd a hidegtől, és a ragadozókkal szemben is előnyös a tömeg, de táplálkozni is csoportosan járnak. Dr. Torma Attila megjegyzi, egyes tudósok szerint a faj viselkedése már-már a társas viselkedés felé tendál, a nőstényeknél megfigyelhető egyfajta utódgondozás is. Ne kell azért túl sokra gondolni, az „anyai gondoskodás” kimerül annyiban, hogy költőbölcsőt ásnak a petéknek.
Végül túlélésüket még egy fantasztikus filmekbe illő tulajdonságuk biztosítja, az úgynevezett dimorfizmus. Esetükben ez azt jelenti, hogy bár a bodobácsok többsége nem tud repülni, a legtöbb populációban időről időre kifejlődnek olyan egyedek, amelyek képesek erre. Elméletben ők a faj túlélésének zálogai, hiszen képesek arra, hogy egyszerűen elrepüljenek a veszélyek elől. A gyakorlatban azonban mára már a verőköltő poloska szárnyas példányai is valószínűleg elvesztették röpképességüket, de ettől a hajlamuk a terjedésre megmaradt: bátrabbak, aktívabbak, többet mozognak, és ténylegesen több száz méterekre elvándorolnak.
Címlapkép: Getty Images
agrarszektor
