Régi vágású politikus volt: nem csak szerepelni akart, gondolkodni is szeretett. Mégpedig stratégiában gondolkodni. Megtehette, mert fajsúlyát korántsem spin doktorok, nem imázs-fazonőrök alakították ki – nélkülük is volt neki olyanja. Hozta magával, von Haus aus.
politológus
Víziói, azok viszont nem voltak neki.„Csupán” tárgyismerete. Ráadásul tárgyilagos volt. Ha politikai ellenfelei azt mondták, kék az ég, nem azt felelte, szó sem lehet róla, hogy kék volna, hiszen az ellenlábasnak soha, sehol, semmiben sem lehet igaza.
Persze, hogy kék. Ettől azonban még lehetnek vitáink.
Most, hogy sorjáznak a hírek a párizsi merényletekről, azon tűnődöm, vajon mit tenne most? Ha élne még és európai szinten is befolyásos helyzetben volna.
Stratégiában gondolkodna, ez nyilvánvaló.
Tudná, hogy Európát megfélemlíteni, szétzilálni az iszlamista terrornak ez a legfőbb célja.
Persze sosem tévesztené össze az iszlám vallást az iszlamista terrorizmussal. A hívőket a fanatikusokkal. Véletlenül se tenne egyenlőségjelet Mohamed követői és az Allah nevében gyilkoló terroristák között. De éppen most több mint időszerű felidézni, hogy ha kellett, akkor ez utóbbiakkal szemben „kőszívűen” viselkedett. Amikor 1977-ben a terroristák a német Vörös Hadsereg Frakcióval (RAF) összedolgozva, a szomáliai Mogadishuban túszügyben alkudozni akartak vele, Schmidt, a kancellár nem alkudozott. Parancsot adott a (sikeresnek bizonyult) túszmentési akcióra.
De nemcsak a terroristákat, a terrorizmus okait is meg akarta szüntetni. Most is ezt tenné.
Nemcsak gondolkodna tehát, cselekedne is. Nota bene, így, ebben a sorrendben.
(A nemzeti gyász miatt zárva tartó párizsi Eiffel-torony alatt járőröző francia katonák.)
Liberális szociáldemokrata volt, nem szociálliberális. Látszólag ez nüansznyi különbség, noha az eltérés óriási. Korántsem laissez faire alapon képzelte el a rendet, nem rejtette véka alá, hogy „a rendről mindenhol a kormányoknak kell gondoskodniuk, magától az sehol sem alakul ki… minél szorosabban kénytelenek együtt élni az emberek, minél inkább rá vannak utalva egymásra, annál fontosabb, hogy szabályozzák az együttélésüket. A 20. század folyamán… sok állam egyre szigorúbb szabályokat állított fel. Ez a tendencia a 21, század elején nyilvánvalóan töretlenül folytatódik.”
Schmidt tudatosan tartózkodott attól, hogy nyilvános beszédeiben az erkölcsi alapelvekre vonatkozó általános kijelentéseket tegyen. A kancellárnak nem az a megbízása, hogy az állampolgárok számára meghatározza, mi az élet értelme. A szellemi és erkölcsi vezetés sokak feladata, a szilárd értékeken nyugvó politikai cselekvés azonban mindenekelőtt a kormányé. Számára a „salus publica suprema lex”, ez kell, hogy legyen a legfőbb törvény. A politikus minduntalan erre, és ezen alapuló józan eszére van utalva.
A hétvégi párizsi merényletek Schmidt sok-sok kollégáját késztették a szabadság iránti forró értékvallomásra. Szép, szép, ám ez már-még nem elég. Szerették a szabadságot az áldozatok is, de most már nem szerethetik, mert politikusaik nem tudták őket megvédeni. A közjó mostanság a biztonság körül forog, merthogy az is alapérték. Ha az európai vezetők még mindig nem értik ezt, az állampolgárok majd megértetik velük.
Ha összeülnek arról dönteni, mi is a teendő, ezentúl ott lebeghetne felettük Helmut Schmidt józan szelleme.
Forrás: mozgasterblog.hu
