„Aztán visszajött, eloltotta a gyertyát, és elkezdett ölelgetni a kényelmetlen fotel és matrac kombináción.
Visszautasítottam és kérleltem, mire mérges lett, és kezdett tépni mindent rólam. Néma viaskodás volt, egyre jobban nekivadult, és mert nem engedtem, ütni kezdett, kemény ökölcsapásokkal az arcomba. Nem elégedett meg a külső közelgéssel, mint a kis mongol a múltkor. Úgy hiszem, elég nagy mértékben impotens lehetett, mert nagyon nehezen jött indulatba, és annál dühösebb lett rám. Azt kívánta, hogy teljesen öleljem meg, és összevissza gyúrt, gyömöszölt, közben jókora ütéseket mérve az arcomra, fejemre, oldalamra, karomra. Nem nyikkantam ezekre, de megtanultam, hogy igaz a szikrákat látás, ha az embert halántékon ütik ököllel. A szemeimet kellett a kezeimmel eltakarnom, hogy ki ne üsse, így egyre jobban közeledett, és ha nem akartam, hogy agyonüssön, engednem kellett végül hosszú-hosszú birkózás után, amiket részint csókdosások, részint fogak közti szitkozódás kísért. Közben Józsi bácsi is megszólalt, meg Jani is, hogy feljelentik, hogy statárium van stb. Mire csak durván leintette őket, amíg végre végzett. A borzalmak borzalma volt ez.” /Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Napló I-II., második kötet, 384. oldal 1945. január 18., csütörtök./
Csaknem 70 évvel a történtek után, a szerző halálát követően láttak napvilágot Gyarmati Fanni naplói, amelyek a magyar és az egyetemes kultúrtörténetben is ritka, első kézből származó, terjedelmes beszámolót adnak a szovjet katonák viselkedéséről, a nemi erőszak mikéntjéről. A történtek idején 32 éves szerzőt az ostrom néhány hetében legalább négy alkalommal megpróbálták megerőszakolni szovjet katonák – akiket a zsidóüldözés évei és a bujkálással töltött hónapok után egyébként bizakodva várt Budapestre az addigra már halott Radnóti Miklós felesége. A Napló tanúsága szerint kétszer meg is történt az erőszak, és az egyik incidens következményeként Gyarmati abortuszon esett át.
A háborúkban elkövetett nemi erőszak a modern történelem egyik leginkább tabusított témája, a csend összeesküvése csak az elmúlt egy-két évtizedben tört meg, amikor a tömegesen megerőszakolt nők ügye lassan a közbeszéd részévé és a kutatások tárgyává vált. Miközben az emlékművek általában magas talapzatra állított férfi figurát ábrázolnak, ahogy a 19. század végi művészeti kánonnak megfelelt, és a hasonló világháborús emlékművekből jut szinte minden kisvárosba Magyarországon, olyan emlékmű, amely a háborúkban tömegesen megerőszakolt nők áldozatára emlékeztetne, világszerte alig van – Európában pedig egyáltalán nincs.
Budapesti emlékmű
A fővárosi önkormányzat egyhangú szavazással a nyáron úgy határozott, hogy előadássorozatot, közösségi forrásgyűjtést, tematikus honlapot (a címe nem véletlenül Elhallgatva.hu), kiállításokat, nemzetközi konferenciát, később pedig köztéri emlékművet szentel ennek az alulkutatott témakörnek. A hosszú, mintegy két és fél éves felvezetés azt a célt szolgálja, hogy az emlékmű koncepciója minél szélesebb társadalmi bevonással formálódjon. A témában szeptemberben indult edukatív előadássorozat eddigi epizódjai Budapest Főváros Levéltárának YouTube-csatornáján láthatók, és a levéltár szervezi a képi, írásos és tárgyi emlékek gyűjtését is. Kenyeres István főigazgató hangsúlyozta, hogy az emlékezetprojekt egyik legfontosabb része az így összeálló tudástár, ahová személyes emlékeket, akár szóbeli hagyomány útján fennmaradtakat is várnak, hiszen egyre kevesebb az esély, hogy ne csak szemtanúk, hanem olyanok is szót kapjanak, akik elszenvedték az erőszakot.
Ahogy Mélyi József művészettörténész a program kezdetén elmondta, a megszokott köztéri emlékműveket avatásuk után szinte azonnal „figyelem elleni impregnálóréteg” vonja be, észrevétlenné válnak a járókelők számára. A modern emlékműkultúra képviselői, az úgynevezett ellen-emlékművek ennél aktívabb részvételre ösztönzik a befogadót, és Budapest éppen ilyen – nemzetközi kontextusba helyezett és nemzetközi pályázat keretében kiválasztott – emléket szeretne állítani a nemi erőszak áldozatát vállalni kénytelen nőknek. A tervek szerint a pályázatot jövő nyáron írják ki, és októberig elbírálják, a köztéri emlékmű megvalósulása 2023 elejére, Budapest 150 éves jubileumára várható.
A háborús nemi erőszak két hibás olvasata
Ahogy Elizabeth Minnich megállapította, nők nélkül nem lenne hadtörténet sem. Miközben a fronton, a titkosszolgálatoknál, az ellenállásban, a hadi kórházakban szolgálatot teljesítettek, a történetírásból rendre kimaradtak – kezdte a programsorozat keretében megtartott előadását Pető Andrea történész, az MTA doktora, a CEU tanára, aki az Elmondani az elmondhatatlant című 2018-as könyvében foglalta össze a témában végzett kutatásait. A tények megismerésének határait és az erkölcsi felelősségünket is taglaló könyv segített a témát övező csend oszlatásában: levéltárosok újabb forrásokra hívták fel a szerző figyelmét, leszármazottak jelentkeztek, akik a könyv hatására mertek kérdéseket feltenni a történtekről. A könyv címe, ahogy az emlékezetprojekt honlapjáé is, utal rá, hogy milyen nehezen kutatható terület ez: az elkövetők és az áldozatok egyaránt abban (voltak) érdekeltek, hogy ne beszéljenek a történtekről, nem csoda, hogy csak kevés és módszertanilag is óvatosan kezelendő forrás áll a kutatók rendelkezésére.
A háborús nemi erőszakról ennyit sem tudnánk, ha a nemzetközi nőmozgalom nem tett volna olyan sokat annak a nyelvnek a megteremtéséért, amellyel egyáltalán beszélni lehet erről, illetve azért, hogy a túlélők megoszthassák emlékeiket. A nőmozgalomnak is köszönhető, hogy nem merült feledésbe a koreai szexrabszolgák emléke (róluk és a témához kapcsolódó szoborvitáról itt írtunk bővebben), és hogy a nemi erőszakot is elismerték emberiesség elleni bűntettként. Mint Pető a Qubitnek elmondta, a nők általában akkor kénytelenek aktivizálni magukat, ha az állami intézmények elárulják vagy ignorálják őket, ahogy az történt a háborús nemi erőszak nehéz kérdésében.
A történettudományban az elmúlt évtizedekben lassú elmozdulás történt abba az irányba, hogy ne csak egyedi, elvétve előforduló esetekről beszéljenek, ám a háborús nemi erőszak feldolgozása ma is két végletes értelmezés kettősségében vergődik: az egyik felfogás képviselői – ezt nevezik intencionalista megközelítésnek – úgy tekintenek a fegyveres konfliktusokban történt tömeges nemi erőszakra, mintha fegyver lenne. Ebben a felfogásban a nő szimbolizálja a megerőszakolt, megszállt nemzetet – azaz a szovjetek erőszakolták a magyarokat. A másik, úgynevezett strukturalista értelmezés szerint a háborús nemi erőszakot a társadalmi nemek kapcsolata határozza meg, azaz férfiak erőszakolnak nőket a történelmi kontextustól függetlenül. Pető műveiben és előadásában is amellett érvelt, hogy egyik megközelítés sem nyitja meg az erőszakot elszenvedők számára azt a társadalmi teret, ahol feldolgozhatják traumájukat.
Erőszak a kényszerházasságtól a prostitúcióig
Magyarországon az is vitatható kérdés, hogy mikor kezdődött a második világháború: a kollektív emlékezet szempontjából úgy tűnik, hogy csak 1944 őszén, a szovjet csapatok érkezésével. Az ellenség által elkövetett cselekmények nagyobb figyelmet kapnak, mint a szövetségesek tettei, és a magyar emlékezetben a szovjet hadsereg volt az, amelynek tagjai számára a megszállt nemzet erőforrásai, így a nők teste is hozzáférhetővé vált.
A németekről inkább az maradt meg, hogy nem követtek el nemi erőszakot, a beszámolók szerint a makulátlan megjelenésű katonák fegyelmezetten viselkedtek. Ezt a mítoszt a Wehrmachtról – hogy tudniillik csak a harctéren gyilkoltak a maguk által felállított szabályoknak megfelelően – annyira sikerült megőrizni, hogy még a nürnbergi perben is elhangzott, hogy legfeljebb egyedi esetek fordultak elő, és ezt évtizedekig Nyugaton sem kérdőjelezte meg senki. A szövetségesek sem vonták kétségbe, hogy a németek tartózkodtak a nemi erőszaktól: hiába csatoltak erre bizonyítékokat is a szovjetek, azok nem illettek bele a narratívába.
Pető szerint felmerül a kérdés, hogy érvényesülhetett-e a gyakorlatban például a fajgyalázás tilalma, azaz hogy árja katona nem létesíthet kapcsolatot zsidó és szláv nőkkel. A történész szerint strukturálisan ez nem működhetett, a német háborús emlékezetre minden szembenézés ellenére a tagadás a jellemző. A német katonák erőszakoskodásáról tömegesen érkeztek beszámolók a keleti fronton, Nyugaton pedig feljelentést is tettek az életben maradt áldozatok.
Adódik a kérdés, mennyire lehetett tömeges jelenség a második világháborúban Magyarországon a nemi erőszak. Skrabski Fruzsina 2013-as filmje, az Elhallgatott gyalázat 50-200 ezer közé teszi az áldozatok számát, ahogy Pető 1999-ben a Történelmi Szemlében megjelent tanulmánya is, a szerző azonban ma már úgy látja, nem helyes az áldozatok számszerűsítése. Amellett, hogy nem is sejthetjük a pontos számot a reprezentatív történeti források hiányából fakadóan, a számháborúknak mindig van hatalmi eleme is, ami sérti az áldozatok méltóságát: minél magasabb a szám, annál fontosabb az adott esemény. Másrészt pedig azt is nehezen lehet számszerűsíteni, ha egy nőt többször is megerőszakolnak, vagy ha egy katona hosszú időn át többször is megerőszakolt egy katonát.
A második világháborús nemi erőszak definíciója sem egyértelmű, voltak például katonák, akik védelmet garantáltak a szexért cserébe, de előfordult a kényszerházasság is, amikor szó szerint fegyvert fogtak a közjegyzőre, hogy férjhez adja a magyar nőt. Polcz Alaine pedig, amint az 1991-es Asszony a frontonban kurvának nevezve magát leírta, tudatosan vállalt szexuális szolgáltatásokat az életben maradásért: „Nézett rám, a kórház »üdvöskéjére«. Lefeküdtem, pedig nem vertek, nem ütöttek – látszott a szakácsnő pillantásán, mit gondol. Kurva vagyok. Tulajdonképpen a szó szoros értelmében az voltam. Kurva az, aki lefekszik pénzért vagy valamilyen juttatásért. Kurva, aki tudatosan a testével szerez meg valamit. Tejet vagy matracot.” Ezek mind a nemi erőszak tárgykörébe tartoznak.
A nemi erőszak vizualitása
A háborús nemi erőszakról sokáig sokféle okból hallgattak, a kutatáshoz szükséges dokumentumok hiányoznak, illetve töredékesek: közigazgatási és főispáni jelentések tartalmaznak szórványosan eseteket, léteznek a nyilasok által felvett, szovjet kegyetlenkedésről szóló jelentések, de ezek hitelessége megkérdőjelezhető, a népbírósági iratokban az erőszaknak ellenállókról lehet hézagosan adatokat találni. Az 1991-es Polcz Alain-könyv, illetve Konrád György Magyarországon csak a rendszerváltás idején megjelent műve, A cinkos keményen szembeállította a személyes élményeket a hivatalos történelemmel, és beemelte a köztudatba a tényt, hogy ez is része volt a háborúnak.
Magyarországon a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról szóló diskurzus ugyan megindult, megtörve ezzel a csend összeesküvését, de Pető szerint intencionalista, leegyszerűsített megközelítésben, ahol a hegemón hatalom áldozataként, egységben jelennek meg az erőszakot elszenvedők. Ahhoz, hogy ebből ki lehessen lépni, a történész új forráscsoport bevonását javasolja az elemzésbe, hogy ezáltal új elméleti út nyílhasson, amely meghaladja a strukturalista-intencionalista vitát.
A történtek vizuális megjelenítése is ennek lehet a módja, de az is igen nehéz terep: joggal merülhetnek fel olyan kérdések, hogy lehet-e, kell-e ábrázolni a nemi erőszakot, kell-e emlékművet állítani. Húszéves kutatómunkája során Pető csak két képet talált, amelyek a témához kapcsolódnak, és mindkettőről úgy gondolta, hogy nem közölhetők. Évtizedekig senki nem is mutatta be őket, később az Amnesty International használta őket kontextus nélkül egy kampányában. A képekkel a történész, mint mondta, azt szeretné megmutatni, hogy a nemi erőszak ábrázolása összekapcsolódik a történelmi igazság hegemón, normatív megfogalmazásának lehetőségével. Az első kép a bécsi Práterben készült rendőrségi fotó: a fiatal nő holttestét reggel találták meg, a hatóságok vélelmezték, hogy szovjet katonák erőszakolták és ölték meg, így a nyomozás szóba sem jött, hiszen a szovjetek nem tartoztak helyi fennhatóság alá.
A második képet Jevgenyij Haldej szovjet hadifotós készítette Budapesten 1945 márciusa és áprilisa között, egy nőrokonait az utcán gyászoló férfi áll a középpontjában. A képen a férfi válik áldozattá, a női testek szükségszerűen tárgyiasulnak.
Kérdés, hogy lehet-e egyáltalán emlékezni valamire, aminek nincs vizuális reprezentációja? Susan Sontag szerint ne is legyen, mert a tekintet megismétli és ezzel normalizálja is az erőszakot. Ezért kérte anno Pető, hogy a Rubicon ne közölje a képeket, és ezért bírálták sokan Skrabski filmjét amiatt, hogy etikusan ugyan, de színészekkel eljátszatta a nemi erőszakot, amivel a kritikusok szerint hozzájárult az erőszak ciklikusságának, vizuális kultúrájának fennmaradásához.
Egy másik fajta megközelítés szerint azonban van helye a nemi erőszak vizuális ábrázolásának, mert a zavar, a bizonytalanság, amit a néző érez a képek láttán, „hozzájárulhat a kritikai önreflexióhoz és ahhoz, hogy az értelmezési vitát meghaladva biztosítsunk teret az áldozatnak az elmondásra vagy éppen a tudatos hallgatásra”. Pető szerint erre alkalmas lehet a művészeti nyelv, és a budapesti emlékhely kapcsán kialakuló párbeszéd.
Meghaladni a kettősséget
Magyarországon a szovjet katonák által elkövetett erőszakról szóló beszédmód az intencionalizmus irányába halad ahelyett, hogy a militarizmus alkotórészeit, a normatív férfiasság elemeit tárná fel és kérdőjelezné meg, és ezáltal szembesülne nemi erőszak kultúrájának hatalmi érdekeivel – mondta Pető. Ha az értelmezés az intencionalista megközelítésbe csúszna, amely szerint mindegy, hol történt az erőszak, mert feltételezzük, hogy a nemi erőszak kultúrája nemzetek feletti, akkor az a lehetőség veszne el, hogy kiderüljön, kiből, hogyan lesz elkövető, milyen okai és következményei vannak a nemi erőszaknak, és kik voltak az áldozatok. „Nem helyes az erőszakoló szovjet katonára mint megszállóra tekintenünk, és elfelejtenünk, hogy a magyar és a szovjet hadsereg osztozik abban a militarista kultúrában, amelynek egyenes következménye, hogy a katona erőszakolhat, ha teheti. De az sem helyes, ha pusztán férfiként nézünk az erőszaktevőre, és nem foglalkozunk azzal a komplex rendszerrel, amely lehetővé tette, hogy erőszakot kövessen el akár férfitársán is. Így a lényegről, hogy mi ellen kell harcolni, nincs szó.”
Pető szerint minden militarizmus számára veszélyes és elpusztítandó a más, és ellenségek a mások női is. A háborús erőszak komplex megértése pedig erkölcsi kötelesség a sok millió áldozat méltósága érdekében.
qubit