Alapvetően nem volt ez egy rossz házasság, bár a szex… Őszintén? Azt hiszem, sosem voltam igazán szerelmes a férjembe.
Jártunk pár évig, telt az idő, sodródtam, a szüleink folyton azzal jöttek, hogy mi lesz már. Szerettem őt „in a way”, jó volt vele beszélgetni, helyesnek találtam őt a sötét hajával, melegbarna szemével. Pedagóguscsaládból származott, ambiciózusnak tűnt a munkában, bírtam a humorát. Minden más körülmény klappolt tehát, és meggyőződésem volt, hogy bennem van valami hibás alkatrész, amiért nem tudom azt a szenvedélyt érezni iránta, amit kellene, és még évekig bíztam valamiféle csodában, hogy még belobbanhat a láng.
Nem lobbant be. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szex a korábbi – egyetlen – partneremmel sem igazán működött, így minden alapom megvolt arra, hogy magamat hibáztassam: nekem nem megy a szex, úgy alapból. Választhatnék bárkit, ugyanez lenne. Elég konzervatív nevelést kaptam, emlékszem például, hogy amikor édesanyám kiskamasz koromban felvilágosított, megajándékozott ugyan egy aranyos, gyerekeknek szóló, sok képet tartalmazó könyvvel, ami arról szólt, hogy hogyan születik a kisbaba, de a szeretkezést ábrázoló pár oldal össze volt tűzve – és én voltam olyan jó gyerek, hogy nem piszkáltam a kapcsokat. Azt hiszem, azok bennem is lezártak egy részt, és sokáig, nagyon sokáig nem merészkedtem arra a területre, ahol, úgy éreztem, „fűre lépni tilos”.
A férjem eleinte halálosan szerelmes és lelkes volt: jó lesz ez, csak bátorítani kell engem, le kell dönteni a tabukat. Hinni akartam én is. Rózsaszirmok a kádban, szerenád, párizsi Valentin-nap, anyámtyúkja, minden. Játékos volt és türelmes. Egy ideig. Aztán zavarodott. Aztán megbántott. Aztán csalódott. Aztán hitehagyott. Aztán kiégett. Aztán kemény.
Pár év alatt a szexuális életünk odáig jutott, hogy már meg sem kísérelt felizgatni szeretkezés előtt. Szexeltünk, amikor ő szerette volna (gyakran), én pedig hagytam, túléltem, elviseltem. Durr bele, nulla előjáték után, hát tudjátok… fájt. Hibáztattam őt? Nem. Igen. Nem. Hibáztattam magam? Igen. Igen. Igen. És az ilyen ötpercek után felkeltünk, és csináltuk tovább a dolgunkat. Nem beszéltünk róla, mintha ez lenne a normális. Sorozatokat néztünk és vendégségbe jártunk és mi voltunk a cuki pár.
Egy nap, amikor némán gyűrtük a lepedőt, oldalra néztem, és megpillantottam magunkat a gardróbszekrény ajtajára szerelt tükörben. Sokkolt, amit láttam. A saját arcom. A saját tekintetem. Amiből hiányzott a fény. „Ez nem én vagyok. Ez nem az én életem.” Ezt gondoltam, és hirtelen úgy éreztem, hogy ez az utolsó pillanat, mielőtt végleg elborítana a sár. Amikor vége lett, tudtam, hogy ez volt az utolsó szeretkezésünk.
Szerencsére hirtelen olyan erő és bizonyosság szállt meg, hogy ki tudtam mondani: legyen vége. A férjem nem tiltakozott, nem értetlenkedett, nem lepődött meg. Szerintem megkönnyebbült.
Azóta is tart bennem annak feldolgozása, hogy hogyan voltam képes egy életet építeni önhazugságra, hazugságra, illúziókra. És hálás vagyok, hogy ki bírtam lépni a mocsárból. Annak a pillanatnak köszönhetem, a pillantásnak a tükörben.
A belső rétemen egy rész még mindig fel van perzselve. De egy másik területen azóta friss fű sarjadt. Rá szabad lépni, selymes és puha.
evamagazin
