Valójában ma egy olyan álpatriarchális társadalomban élünk, amelyben a nők jelentős része mindinkább házisárkánnyá válik, miközben sok férfi egyre zsugorodó kerti törpének érezheti magát: ezek a kényszerű szerepek valamennyi érintettre rombolóan hatnak – állítják a pszichológusok.
A párkapcsolatok javítására szakosodott pszihológusok szerint több lépésben lezajló, hosszas folyamatról van szó, amelynek alapja a férfiak általános elbizonytalanodása, az utóbbitól pedig az egész euró-atlanti kultúrára jellemző hagyományos férfi uralom megrendült. A látszat fenntartása egyre kínosabb, amitől a nők is frusztráltak. Ugyanis a megálmodott erős, magabiztos, minden helyzetet uralni képes férfi helyett a nők sok esetben életük párjának mostanság – a pszichológus szavai szerint – valójában „egy gyámolításra szoruló kisfiúnak rebegik el a boldogító igent, aki önállóan még egy szöget sem képes beverni a falba.” A jó feleségnek nem csupán szeretőként, háziasszonyként, anyaként kell helytállnia, hanem ennél is fontosabb feladat a párja önbizalmának állandó megerősítése. – Naponta érzékeltetnie kell vele, hogy „drágám, nem vitás, te vagy a legjobb.” Ha e biztatás szívből jön is, sok nő mégiscsak csalódott. Ez a magában elnyomott érzés pedig párját illetően fokozódó elégedetlenségben nyilvánulhat meg. Elfojtott dühe zsörtölődésig fajul, ami pedig – rossz esetben – kezdeti lépés az „elsárkányosodáshoz”.
Tisztelet a férfinak?
A férfiúi önbecsülés a mai világban ezer sebből vérzik. Régen, mint családfenntartót eleve egyfajta tisztelet övezte a férfit. A kétkeresős modellben viszont megrendült az ezen alapuló tekintély. Az értékrend általános zűrzavarában a munka is – mint az önbecsülés másik fontos pillére – veszített értékéből, társadalmi presztízse zuhant. Az egyéni valós teljesítmény helyett a pénz a mérce. Nem számít, hogy a „sikeres vállalkozó” miként vagyonosodik, csak legyen alatta egy gallytörő ráccsal felszerelt luxus terepjáró. Így pedig a jól végzett munka jutalmát adó elismerés is vékonyabban csordogál, kevésbé táplálja az önértékelést. Ebben a helyzetben a fiúgyerek sokszor – még ha nem is csonka családban cseperedik – mintaként maga előtt csak egy állandó megerősítésre szoruló, gyötrődő, önmagával viaskodó apát lát. E halovány háttérre támaszkodva kellene majd később „óriásként” megküzdeni a világgal. Az apahiányos társadalom a gyerekben állandósítja a belső bizonytalanságot, aki emiatt gyakran az anyja szoknyája mögött keres menedéket. A mama pedig – csupa jó szándékból – hajlamos lehet érzelmileg bekebelezni a „szeme fényét”, ezzel viszont megfosztja a felnőtt férfivá válás esélyétől, bizonyos értelemben kasztrálja őt.
A primitívnek mondott afrikai törzseknél ez nem így van, náluk ősi beavatási szertartás keretében választják el a serdülő gyereket az anyjától. A fiú a fájdalom elviselésének próbáján átesve már megbecsült felnőttként térhet vissza a családi kunyhóba. A nyugati országok szokásmódja szerint pedig 18 éves korában a fiatal elköltözik otthonról, és megkezdi az önálló életet. Nálunk ez másként alakult. A paraszti kultúrán alapuló szemléletmód – és persze az egzisztenciális akadályok – következtében a fiatal felnőtt tovább „élvezi” a szülői gondoskodást. Aminek sok pozitív hozadéka is lehet. De egyik hátránya a kisfiú szerep elhúzódása, ami késlelteti a személyiség teljes kiérlelődését. Ennek hiánya pedig a párkapcsolat döccenőinek fő forrása. Ráadásul gyakran az anyós és a meny között a fiú birtoklásáért fű alatt dúló érzelmi harcnak is az ifjú férj a legfőbb kárvallottja. A kényeztetési verseny közepette könnyen beleragadhat a kisfiú szerepbe, e közösen megformált törpétől viszont nem várható el a felelős döntések meghozatalának képessége.
Forrás: Webbeteg
