Találkozgatunk, néha szexelünk, már hetek óta járunk, randizunk, aztán egyszer csak kapcsolatban vagyunk. Időponttól függ? Mikortól vállaljuk fel? Milyen jelekből tudjuk, hogy ez már hosszútávra szól?
Sokan azt gondolják, hogy felesleges ilyesmiről nyíltan kommunikálni, érezni kell, hiszen úgyis tudja a két fél, hogy pontosan mikor is érkezik el az a pont, amitől “párkapcsolatnak” lehet nevezni a találkozások során kialakult együttlét formáját. Valamiféle romantikát kölcsönöz az a folyamatnak, ha nem kell beszélni róla, csupán “tudjuk”, hogy “igen, ez most már több, mint randizgatás”. Néhányan nem merik feltenni a kérdést, mert úgy érzik, elvárást képeznek és megijesztik vele a másikat, “megterhelik” őt az elköteleződés iránti vágyukkal és elszúrják az egyébként pozitívan induló románcot.
Bizonyos esetekben működhet az, ha nem tisztázzuk a kereteket. Ez a kérdés embertípustól és kultúrától legalább annyira függ, mint az ismerkedés körülményeitől és a felek tapasztalataitól. Manapság elmondható (felmérések bizonyítják), hogy abban az esetben, ha valaki találkozóra invitál egy ellenkező nemű embert, a másik az esetek 60-70%-ban nem tudja megmondani, hogy ez ismerkedésnek tekinthető-e vagy sem. Nem így volt ez abban a korban, amikor férfi-nő munkán kívüli találkozása egyértelműen jelezte a végig ott rejlő romantikus szándékot – magyarázza Lázár Gergely pszichológus
Azt gondolom, hogy ebben az értékeket és attitűdöket összevegyítő és sokszínűvé tevő világban legalább két kérdésre mindenképp fontos lenne választ kapnunk a randizás során.
1. Milyen tartalommal ruházod fel a “párkapcsolat” kifejezést?
2. Mikortól tekintesz egy ismerkedést párkapcsolatnak?
Az első kérdésre azért fontos válaszolni, mert különböző életcéljaink vannak, eltérő történetekkel és vágyakkal és könnyen lehet, hogy a másik teljesen eltérő elképzeléseket ápol egy társkapcsolatról, ami már előre borítékolhatja a kudarc lehetőségét. Jöhet a reakció, hogy “jó, de, amikor ismerkedünk, nem vagyunk tudatosak, a lényeg, hogy spontán jól érezzük magunkat”. Én erre azt szoktam válaszolni: az, hogy spontán, jól tudjuk magunkat érezni, ez egy tény, ami azokra az erőforrásokra mutat rá, amivel a későbbiekben működtetni tudjuk a párkapcsolat rendszerét. De a kérdés akkor is ott marad: mi az a rendszer, amit közösen, kettőnk hosszú távú megelégedésével fel tudunk és akarunk építeni? Ezért nem mindegy, hogy mit jelent a párkapcsolat fogalma a különböző embereknek, mivel töltik fel ezt a létformát.
Hogy a témánál maradjak, már abból félreértések származhatnak, hogy eltérően állunk ahhoz a kérdéshez, hogy mitől is számít valami “járásnak”. Csalódások, kudarcok és veszteségek fakadhatnak abból, ha nincs ebben egyetértés köztünk és a partner között, akivel ismerkedni kívánunk. És persze az is beszédes, ha neki erről semmilyen álláspontja nincs, csak annyival intézi el: “hát, majd úgyis érezzük, nem?” Ilyen kijelentések mindig jól jelzik az esetleges felelősségvállalás hiányát. Arra szolgálhat ez a mondat, hogy a későbbiekben el lehessen bújni mögé, ha mi túlzott “elvárásokat” támasztanánk “jogtalanul”.
Miért lényeges ezt tisztázni? Például azért, mert legalább 4-5 különböző választ tudok arra adni, hogy ki hogyan értelmezi ezt a kérdést:
- Akkortól számít párkapcsolatnak, ha kimondtuk és vállaltuk azt a felelősséget, ami ezzel együtt jár
- Az első szexuális együttléttől számít annak
- Akkortól számít annak, ha legalább (2-3) néhány hónap eltelt az első találkozás óta
- Akkortól számít annak, ha bevontuk egymást az életünkbe (bemutatás családtagoknak, beengedés az otthonba, stb.)
- Akkortól számít, ha apró gesztusokon keresztül jeleztük ezt a másik felé (a másik kezének megfogása séta közben, néhányaknál kiírás a facebookra, stb.)
Itt természetesen nincs vége a sornak és az előbbi pontok nem egymástól izoláltan, hanem keverten jönnek elő. Kinek mi a fontos. Minden apró jelzés egy megerősítés lehet abban, hogy “igen, közelítünk az elköteleződés felé”. Pontosan azért annyira lényeges ez a kérdés, mert az elköteleződés maga az a téma, amivel pszichológusként párkeresési tanácsadások során is napi rendszerességgel találkozom, pl. ezekben formákban:
- Miért tűnt el a pasi, miközben úgy tűnt, komolyan gondolja?
- Miért van az, hogy megcsókolt, de két hét múlva elmondta, hogy nem szerelmes és lelépett?
- Miért mondta azt a nő, hogy társat keres, miközben nem hajlandó felvállalni a barátai előtt? Akkor most a pasijának tekint vagy nem?
Ilyen esetekben a valódi kérdés a következő: El akar-e mellettem köteleződni a másik? Bízhatok-e ebben? Ha erre egyértelmű lenne a válasz, akkor felesleges lenne arról beszélni, hogy hányadán is állunk egymással. De a tapasztalatom az, hogy a XXI. században, ez tipikusan olyan problémakör, ami nemcsak önmagában okoz nehézségeket, hanem azáltal is, ahogyan az embereket érinti. A társkeresőket, akik találkoznak egymással, majd nem tudnak a másikon kiigazodni és utólag vakargatva a fejüket nem értik, hol is volt a probléma? Nem tud kötődni a másik? Talált valakit? Vagy akkor most mi van? Hiszen úgy tűnt, hogy mindez már kapcsolat!
Nem mellékes ez a kérdés akkor sem, ha az együttlét pl. egy attól eltérő kapcsolati formából alakul ki (pl. barátságból). Hogy célszerű-e ilyenkor rákérdezni (mondjuk, ha az érintettek lefeküdtek egymással), hogy innentől ez most párkapcsolatnak tekinthető-e vagy valami másnak? Azt gondolom, hogy igen, hiszen az emberek közötti zavarokat ilyen téren szerintem nem a változások, hanem a változásokhoz kapcsolódó kommunikációs képtelenség okozza. A beszélgetés ilyenkor például lehetőség arra, hogy átértelmezzük a történteket és új kereteket adjunk az addig barátságként működő kapcsolódásnak.
Természetesen nem lehet senkinek sem ígérgetni, ahogy “bebiztosítani” sem érdemes egy randizást azzal, hogy folyamatosan faggatjuk a partnert azt illetően, hogy mit is gondol arról, honnantól érezhetjük magunkat biztonságban mellette. Szélhámosok is léteznek persze, akik eljátsszák azt, amit mi hallani vagy érezni szeretnénk.
De lehetünk annyira bátrak, hogy meg merjük fogalmazni számunkra milyen szükséges pillérei vannak egy kapcsolat létrejöttének, amiben a másik álláspontját is kikérhetjük és figyelhetünk arra, hogy amellett, hogy meggyőződünk belül arról, hogy az igények hasonlóak, tapasztalatot szerezhetünk arról is, hogy a kimondott szavak mennyiben felelnek meg a valóságnak.
Forrás:pszichologuskereso.hu
