1526. augusztus 29-e, a mohácsi csatavesztés napja a magyar történelem egyik legfontosabb igazodási pontjának számít, ami mélyen beleivódott a kollektív nemzettudatba.
Mohácsot egyaránt szokás a középkori Magyar Királyság végének, és a másfél évszázadig tartó török hódoltság kezdő taktusának tekinteni. A történelmi emlékezetben Mohács a gyászos, szégyenteljes kudarc szinonimájaként élt tovább, amelyért a Jagelló-kort, a széthúzást, a korabeli államvezetést és a csatára felsorakozott sereg vezéreinek alkalmatlanságát tette meg az utókor felelősnek.
Ez a sommás ítélet azonban igaztalan, és nem felel meg a történelmi tényeknek sem. A mohácsi csata közeledő 500. évfordulója alkalmából elindított átfogó multidiszciplináris kutatási projekt ezért nemcsak a csatatér minden korábbinál részletesebb feltárását célozza meg, hanem Mohács fél évezrede esedékes történelmi „helyretételét” is, elégtételt szolgáltatva ezzel az elesett hősök, köztük Tomori Pál kalocsai érsek, fővezér emlékének.
„Minden mai élet mögött ott áll Mohács a szimbólum, a veszteség és a talpra állás jelképe.”
(Felföldi László, pécsi megyéspüspök)
A Magyar Tudományos Akadémia és a Pécsi Tudományegyetem szervezésében a 2021. augusztus 27-én „Háború, tájformálás, hasznosítás” címmel megtartott szimpóziumon a mohácsi csatatér feltárásának legújabb eredményei mellett – és ezektől elválaszthatatlanul – szóba került többek között Tomori Pál kalocsai érsek, II. Lajos király fővezérének a haditerv kidolgozásában valamint a keresztény sereg vezetésében betöltött szerepe is.
Pap Norbert tanszékvezető egyetemi tanár, a csatatér feltárását végző multidiszciplináris kutatócsoport egyik vezetője szerint az 1526-os mohácsi csatatér kutatásának legújabb eredményei alapján kijelenthető, hogy
AZOK A VÁDAK, AMELYEK DÖNTŐEN AZ ÜTKÖZETBEN ELESETT TOMORI NYAKÁBA VARRJÁK A VERESÉG MIATTI FELELŐSSÉGET, IGAZSÁGTALANOK.
Fodor Pál turkológus professzor, a kutatócsoport másik vezetője „Gondolatok Mohácsról” című bevezető előadásában pedig azt a Mohácsot megelőző bő másfél évszázados folyamatot vázolta fel, ami nélkül nem lehet megérteni a vereség okait sem.
A közeledő 500. évforduló jelentőségét méltatva Felföldi László pécsi megyéspüspök kifejtette, hogy az emlékezés minden nemzet számára gyógyító erőnek számít, ami Mohácsra is igaz, mert óriási volt a veszteség, és az ebből való talpra állás történelmi jelentőségét tekintve, valódi győzelemként értékelhető.
Hargitai János országgyűlési képviselő, a mohácsi csata 500. évfordulójával kapcsolatos feladatok miniszteri biztosa pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Mohács emlékezete nem csak a kegyelet és nemzeti hősiesség, hanem a közép-európai összefogás szimbóluma is egyben, hiszen csaknem tízezer cseh, lengyel, horvát, szerb és német nemzetiségű katona áldozta életét a függetlenségért vívott küzdelemben.
Pap professzor valamint Felföldi megyéspüspök külön kiemelték, hogy az ország akkori 17 főpapjából 14 érsek és püspök is a csatába vonult, akik közül heten haltak hősi halált az öldöklő küzdelemben, beleértve a fővezér Tomori érseket, valamint Magyarország prímását, Szalkai László esztergomi érseket.
A mohácsi vereséghez vezető folyamat már a 14. században elkezdődött
Makacsul tartja magát az a vélekedés, hogy az 1526. augusztus 29-én Szulejmán oszmán szultán, valamint II. Lajos magyar király hadai között lezajlott ütközet, és a későközépkori európai történelem legnagyobb fegyveres összecsapása volt az a másfél évszázadig tartó török hódoltsághoz vezető első lépés, amit már csak betetőzött Buda 1541-ben történt megszállása, valmint az ország három részre szakadása.
Pedig ha a Magyar Királyság területi egységét fenyegető török hódítás kezdő időpontját ahhoz a dátumhoz kötjük, amikor első alkalommal törtek be és foglaltak el az oszmán seregek a magyar király koronája alá tartozó területeket, akkor csaknem másfél évszázaddal korábbra kell tennünk az oszmán invázió kezdeteit. Miután 1389-ben a rigómezői csatában I. Murád szultán legyőzte Lázár szerb király keresztény hadait, és a csatavesztés nyomán megsemmisült a középkori Szerb Királyság,
AZ OSZMÁN HÓDÍTÁS MÁR KÖZVETLENÜL A MAGYAR KIRÁLYSÁG HATÁRAIT FENYEGETTE.
Luxemburgi Zsigmond magyar király (később német-római császár) felismerve az oszmán hatalom jelentette fenyegetést, preventív hadjáratokkal próbálta meg visszanyomni a magyar határtól a török hódítókat.
Az 1396 szeptemberében Nikápoly mellett lezajlott csatában Zsigmond egyesített keresztény lovagi serege megsemmisítő vereséget szenvedett el I. Bajazid szultán hadaitól. A nikápolyi vereség hatására Zsigmond kezdte el az ország déli határait védő végvári vonal kiépítését, aminek Nándorfehérvár lett a központi erőssége.
A 15. SZÁZAD ELSŐ ÉVTIZEDEIBEN ÁTMENETILEG ELCSENDESEDETT A CSATAZAJ A BALKÁNON,
Timur Lenk mongol-türkomán fejedelemnek a törökökre mért súlyos csapása, valamint az Oszmán-házon belül dúló hatalmai harcok miatt. Nem sokat kellett azonban várni a magyar területeket érintő török támadások kiújulására.
1442-ben hatalmas török sereg zúdult rá Erdélyre, amit a korabeli Európa legkiválóbb hadvezére, Hunyadi János vert vissza. Az állandósult török fenyegetés felszámolására I. (Jagelló) Ulászló király és Hunyadi nagy, preventív balkáni hadjáratot indított, de az 1444. november 10-én lezajlott várnai csatában II. Murád szultán megsemmisítő vereséget mért a keresztény seregre, maga a király is hősi halált halt az ütközetben.
Az 1451-ben trónra lépett II. Mehmed szultán Konstantinápoly 1453-as bevétele után ismét felújította a Magyar Királyság ellen vezetett hadjáratokat.
Noha 1456 júliusában Nándorfehérvár alatt nagyon súlyos vereséget szenvedett el Hunyadi János és Kapisztrán János hadaitól, az ezt követő években sem szűntette be a déli határokat fenyegető portyákat. Az 1457-ben királlyá választott Hunyadi Mátyás, annak ellenére, hogy több sikeres preventív hadjáratot is indított a Balkánra, pontosan felismerte, hogy a Magyar Királyság ereje legfeljebb csak a státusz quo megőrzésére, és az ország déli határainak védelmére elegendő.
Szulejmán trónralépésével elkerülhetetlenné vált a háború
Mátyást halála után II. (Jagelló) Ulászló követte a trónon. A népszerű történelmi toposz szerint II. Ulászló 1490-től 1516-ig tartó uralkodása hozta el az ország mélyrepülését, ami egyenes úton vezetett a mohácsi tragédiához. A legfrissebb kutatások szerint azonban II. Ulászló – aki üres államkincstárt kapott Mátyástól örökül – egyáltalán nem az a felelőtlen, gyengekezű „Dobzse Laci” volt, mint amilyen képet festett róla az utókor.
A király a lehetőségeihez képest gondosan vitte az államügyeket, és mindent elkövetett a déli határvédelem fenntartásáért is. A 15. és a 16. század fordulóján – a gyarmatosítás hajnalán – azonban megváltozott az európai hatalmi egyensúly, miközben a török hatalom is egyre erősebbé vált. A 16. század elejére az oszmán haderő lett a kor legerősebb, legjobban kiképzett és legnagyobb létszámú hadserege,
AMELYNEK AZ ÁLLANDÓAN FEGYVERBEN TARTOTT HARCEDZETT ÉS FANATIKUS JANICSÁRSÁG ALKOTTA A MAGJÁT.
II. Ulászló pontosan felismerte, hogy a török fenyegetés feltartóztatására már annyi lehetősége sincs az országnak, mint amennyi Mátyás idejében volt.
Ezért azt kihasználva, hogy az 1512-ben trónra lépett I. (Yavuz) Szelim a Közel-Kelet és Észak-Afrika leigázására tört, diplomáciai úton, a Portával megkötött békeszerződéssel igyekezett bebiztosítani az ország területi épségét.
Szelim, aki elfoglalta Szíriát és Palesztinát, legyőzte a perzsa sahot és török birtokká tette Mezopotámiát, majd az Oszmán Birodalom fennhatóságát kiterjesztette az Arab-félszigetre, megszerezve a szent városok, Mekka és Medina fennhatóságát, valamint a Perzsa-öböl és a Vörös-tenger bejáratai feletti ellenőrzést, továbbá a mameluk szultán legyőzésével Egyiptomot is a birodalmához csatolta, 1520 szeptemberében váratlanul meghalt.
A trónon fia, I. (Kanúni) Szulejmán követte. Szulejmán trónra lépésével véget ért az a viszonylag rövid ideig tartó békés időszak, amit apja, és II. Ulászló megegyezése biztosított az ország számára. Szulejmán szakítva apja közel-keleti hódító politikájával,
ISMÉT EURÓPÁT ÁLLÍTOTTA A TÖRÖK TERJESZKEDÉS CÉLKERESZTJÉBE.
A fiatal szultán a Habsburg-hegemónia megtörését és Bécs elfoglalását tette meg legfőbb uralkodói céljának, amihez a „hitetlenek ellen viselt szent háború”, a dzsihád szolgáltatta a vallási-ideológiai, a meghódítandó területek gazdagsága pedig a gazdasági alapot.
Alig több mint fél évvel a trónra lépése után, Szulejmán a Magyar Királyság ellen vezette az első hadjáratát. Az 1521-es török-magyar háborúban a jelentős túlerőben lévő és korszerű ostromtüzérséggel felszerelt oszmán sereg bevette Nándorfehérvárt, és megszállta a Délvidék stratégiai fontosságú, a Dráva és a Száva által határolta határsávját. Az apja halála után 1516-ban trónra lépett fiatal II. Lajos király pontosan tudta, hogy a legfontosabb délvidéki erősség elvesztésével megnyílt az ország belsejébe vezető út a török hódítás előtt.
A várkapitányból lett ferences szerzetes
Az 1526-os hadjárat fontos előzményeihez tartozik az 1525. februári padovai csata, amiben Habsburg V. Károly német-római császár és spanyol király megszégyenítő vereséget mért I. Ferenc francia király hadaira. A padovai csatavesztés után megbomlott európai nagyhatalmi egyensúly helyreállítása céljából a francia udvar szövetségi szerződést kötött a Portával, a Habsburg-hatalom elleni hadjáratra bíztatva a szultánt.
Szulejmán már 1526 elején elhatározta, hogy tavasszal megindul Magyarország ellen. Az erről szóló első hír az 1523 tavaszán kalocsai érsekké kinevezett és „az ország hadnagyságával” megbízott Tomori Pál érsekhez futott be Bakics Pál szerb vajda útján, aki közvetlenül Ibrahim pasa, nagyvezír környezetéből jutott hozzá a drámai információhoz.
Tomori Pál, aki élete nagyobb részét nem a ferences szerzetesek csuhájában, hanem katonaként élte le, és kiválóan ismerte a törökök harcmodorát illetve gondolkodását, egy pillanatra sem vonta kétségbe a vajda értesüléseit.
Tomori a hír vétele után azonnal befogatott, hogy személyesen vigye meg az aggasztó hírt az uralkodónak. Tomori Pál 1526. március 20-án érkezett meg Visegrádra a királyi palotában tartózkodó II. Lajoshoz, aki soron kívül fogadta a kalocsai érseket.
A HÍR, HA NEM IS EGÉSZEN VÁRATLANUL, DE FELKÉSZÜLETLENÜL ÉRTE AZ UDVART,
a védelem megszervezéséhez rendelkezésre álló idő pedig aggasztóan kevésnek bizonyult. A mohácsi összecsapásban kulcsszerepet játszó, 1475 körül született Tomori Pál egy Abaúj vármegyei nemesi család sarja volt.
Katonai pályafutását még egész fiatalon, Bornemisza János familiárisaként kezdte el, 1505-ben katonai tehetségének köszönhetően fogarasi várnagynak nevezték ki. Tomori részt vett az 1506-ban kitört székely lázadás leverésében, 1512-ben pedig II. Ulászló abba a követségbe delegálta, ami Isztambulba ment, hogy tető alá hozza a Portával megkötendő békeszerződést. 1514. július végén, Dózsa György fegyverletétele után Szapolyai János erdélyi vajda Bihar alá küldte a várost ostromló parasztsereg leverésére.
Tomori szétszórta a parasztsereget és fogságba ejtette Lőrinc papot, Dózsa utolsó, még harcoló alvezérét. A jó hírű és tehetséges katona 1518-ban érkezett el addigi pályafutása csúcsára,
AMIKOR IS AZ URALKODÓ A KIRÁLYI SZÉKHELY, BUDA VÁRKAPITÁNYÁVÁ NEVEZTE KI.
Tomori II. Lajos elkötelezett híveként 1519-ben leverte a nádorválasztó országgyűlésen kitört nemesi zendülést. Máig nem tudni, hogy milyen okból, de a sokat próbált hadfi 1520 nyarán hirtelen letette a kardot, és belépett az obszerváns ferencesek rendjébe.
Mivel Tomorit II. Lajos egyik legkiválóbb katonájának tartották, a kudarcos 1521-es török-magyar háború után felvetődött, hogy őt kéne megtenni a királyi sereg fővezérének. Tomori azonban nem volt hajlandó elhagyni az esztergomi ferences rendházat, és visszautasította az udvartól érkezett felkérést.
Többször is hangosan figyelmeztetett a fenyegető veszélyre
II. Lajos király látva Tomori ellenkezését, közvetlenül a pápához fordult segítségért. VI. Adorján pápa 1523. február 4-én kalocsai érsekké nevezte ki a királyával szemben engedetlenkedő „kolduló barátot”, aki a Szentatya akaratával természetesen már nem ellenkezhetett.
KALOCSAI ÉRSEKKÉNT TOMORI FELADATA LETT A DÉLI HATÁRVIDÉK BIZTOSÍTÁSA,
amit az egykori várkapitány nagy igyekezettel próbált megerősíteni. Érseksége teljes jövedelmét erre, illetve a török elleni harcra való felkészülésre fordította. Alig foglalta el az érseki székét, amikor 1523 augusztusában már fel kellett vennie a harcot Ferhád boszniai pasával, aki a szerémségi Rednek várát vette ostrom alá.
Tomori személyesen vonult Ferhád ellen, és súlyos vereséget mért a pasa 12 ezer fős seregére, ismét megcsillogtatva hadvezéri talentumát. Bő két év alatt annyira megerősítette a dél határok védelmét, hogy 1525-ben már kisebb hadjáratokat vezetett a török területekre.
Nagyobb megelőző hadműveletre azonban nem gondolhatott, mert ehhez az egyházmegyéje összes javadalma sem lett volna elegendő, az udvartól pedig nem remélhetett számottevő támogatást. Többször figyelmeztette hangos szóval a főurakat és Lajos királyt a fenyegető veszedelemre, még a lemondását is kilátásba helyezve.
A védekezés megszervezésével kapcsolatos elégedetlenségének hangot adva, 1526. január 12-én formálisan benyújtotta a lemondását, de az Isztambulból érkező aggasztó hírek hatására meggondolta magát, és ismét elfoglalta a hivatalát. A királyi sereg lassan gyülekezve vonult dél felé.
II. LAJOS ÉS A TÁBORÁBA VONULT FŐURAK FOLYAMATOSAN TANÁCSKOZTAK A LEGMEGFELELŐBB TAKTIKÁRÓL.
Szulejmán és Ibrahim nagyvezír serege, amelynek legfőbb ütőerejét a ruméliai és az anatóliai hadtest valamint a tábori tüzérség alkotta, 60-70 ezer fős lehetett.
A mohácsi síkon tábort vert királyi had létszáma nem volt több 25 ezer főnél, így az erőviszonyok rendkívül kedvezőtlennek számítottak. Szapolyai János vajda azt az üzenetet küldte a királynak, hogy mindaddig ne vegye fel a harcot, amíg be nem érkezik az erdélyi hadtestével. Szintén felvonulóban volt még Frangepán Kristóf horvát bán tízezer fő körüli serege, valamint ötezer cseh és sziléziai zsoldos is, akik Győr illetve Székesfehérvár környékén voltak ekkor.
A haditanácson többször is felvetődött, hogy mindaddig ne vegye fel a királyi sereg a harcot, amíg e hadtestek meg nem érekznek a táborba. Csakhogy, az oszmán had időközben átkelt a Dráván, és a Duna vonalát követve észak felé vonult, nem sok lehetőséget adva a kitérő-halogató hadmozdulatokra. Tomori hatezer fős seregével megpróbálta a Dráva vonalánál feltartóztatni, vagy legalább lelassítani a törökök átkelését. Augusztus 24-én Tomori szét is vert egy kisebb oszmán elővédet, de ezután a király parancsára csatlakozott a főerőkhöz.
Fél évezred után eljött az ideje a történelmi igazságszolgáltatásnak
Lajos király Tomorit és Szapolyai György szepesi grófot, János vajda testvérét kérte fel serege fővezéreinek. Tomori Pál csak hosszas unszolásra vállalta el e nehéz tisztséget, és mivel Szapolyai György fiatal korára tekintettel még nem sok hadi tapasztalattal rendelkezett, az érsekre hárult a haditerv kidolgozása.
AZ UTÓKOR RÉSZÉRŐL SOK SZEMREHÁNYÁS ÉRTE TOMORI PÁLT
mind az alkalmazott haditerv, mind pedig a hadrend felállítása, és az ütközet vezetése miatt.
A legfrissebb kutatási eredmények szerint azonban az érsek a lehetséges legjobb haditervet dolgozta ki az adott viszonyok között. Pap Norbert a Pécsi Tudományegyetem történeti földrajz professzora az augusztus 27-i tudományos szimpóziumon elmondta, hogy a mohácsi csatatér korabeli tájrekonstrukciója teljesen más megvilágításba helyezi Tomori érsek haditervét, illetve taktikáját.
Pap professzor szerint Tomori csak akkor remélhetett sikert a nagy erőfölényben álló ellenséggel szemben, ha sikerül megakadályoznia a királyi sereg átkarolását. Az elvégzett tájrekonstrukciós vizsgálatok szerint kelet felől a Vizslaki-rét mocsaras területe, nyugat felől pedig a Borza-patak kiterjedt ártere akadályozta a törökök mozgását. Tomori – kitűnően kihasználva a terepi adottságokat -, a keresztény sereg hadrendjét e két kiterjedt vizenyős terület között fekvő száraz és fátlan sík elfoglalásával állította fel.
Ebben a két mocsaras, süppedékes árterület közötti viszonylag keskeny sávban a törökök csak korlátozottan tudtak felvonulni, márpedig Tomori haditervének az lehetett a másik lényeges pontja, hogy ne egyszerre kelljen megküzdeni a török sereggel. A Tomori-terv a nehézlovasság elsöprő erejű rohamával kívánta megingatni, felbomlasztani a török harcrendet, ami majdnem sikerrel is járt.
A fővezér-érsek a roham megindítását akkorra időzítette, amikor Ibrahim pasa nagyvezír ruméliai hadteste még felvonulásban volt. Valószínű, az érsek arra számított, hogy az anatóliai hadtestnek nem lesz lehetősége időben beavatkoznia, és a ruméliai hadtestre mért remélt csapás a királyi sereg javára fordíthatja a csatát.
Pap professzor szerint Tomori terve egyáltalán nem volt rossz, de a kivitelezés már nem úgy sikerült, mint ahogy az érsek remélhette. A lovasroham túl későn lett elindítva, az oszmán tűzfegyverek koncentrált tüze pedig megakasztotta a rohamot, miközben a törökök újabb és újabb csapatkontingenseket tudtak a csatába vetni.
Tomori elképzelése racionális és alaposan átgondolt terv volt, és az érsek mindent megtett, hogy megpróbálja kihozni a legjobbat a királyi sereg lehetőségeiből.
PAP NORBERT SZERINT TOMORI PÁL SZEMÉLYE A BŰNBAKKÉPZÉS ÁLDOZATÁVÁ VÁLT.
A hős érsek megérdemelné, hogy fél évezred múltán megkapja a történelmi igazságtételt, és a csatatéren elesett királlyal, hét főpappal, fő- valamint zászlósurakkal együtt bekerüljön végre a nemzeti emlékezet Pantheonjának őt megillető, méltó helyére.
origo
