Általános tévhit, hogy az ugató kutya veszedelmes. Lehet, hogy nagy lármát csap, amellyel látszólag egyenest bennünket vesz célba, ám ez csalóka dolog. Az ugatás ugyanis a kutyafélék vészkiáltása, és a falka többi tagjának szól, beleértve az emberfalkát is, amelyhez a kutya tartozik.
Az ugatás adja hírül a többieknek, hogy itt „valami furcsa dolog történik, legyetek résen!”. A vadonban ennek kettős a hatása: hallatán a kölyökállatok fedezékbe húzódnak és elrejtőznek, a felnőttek pedig tettre készen gyülekeznek. Emberi viszonylatban ez leginkább harangkongatásnak, gongütésnek vagy kürtszónak felel meg annak jelzésére, hogy „valaki közelít az erőd kapujához”. A riadó még nem jelzi, hogy a jövevény barát-e vagy ellenség, de biztosítja a szükséges óvintézkedések megtételét. Ezért lehetséges, hogy hangos ugatás fogadhatja a házikutya hazatérő gazdáját éppúgy, mint a betolakodó betörőt. Amint aztán az újonnan érkezett azonosítása megtörtént, az ugatást vagy barátságos üdvözlő szertartás, vagy komoly támadás váltja fel.
Az eltökélt támadás ezzel szemben hangtalan. A félelmet nem ismerő agresszív kutya egyszerűen lerohanja az embert és harap. Bizonyítják ezt a rendőrkutya-bemutatók, ahol is menekülő bűnözőnek álcázott embereket támadnak a kutyák. Amint a vastagon bebónyált karú „csibész” futásnak ered a mezőn, és a rendőrkutyát ráereszti idomítója, nincs semmi ugatás, nincs egyetlen hang sem. A hatalmas kutya szökellése pillanatok alatt ér célt, amint állkapcsaival a „csibész” kipárnázott karjába csimpaszkodik, és keményen ráragad.
Hangtalan a menekülés is. A kétségbeesetten menekülni próbáló kutya egyetlen hang nélkül iramodik minél messzebbre. A hangadás alapvetően konfliktust vagy frusztrációt jelez. Az a tény, hogy majdnem mindig együtt jár a kutyák agresszív összecsapásával, egyszerűen arra mutat, hogy még a legellenségesebb indulatú kutyában is van némi félsz. A rendőrkutyák eltökélt támadására jellemző teljes hangtalanság kevésbé megszokott, mint az acsarkodó támadás. A vicsorgás, amikor a hátrahúzott ajkak mögül előtűnnek a fogak, az erősen agresszív és félelmet alig érző kutya jellemzője. Ez az árnyalatnyi félelem elég ahhoz, hogy a hangtalan támadást acsarkodóvá változtassa, de az ilyen kutyával azért nem lehet kukoricázni. A támadásra való késztetés ilyenkor is sokkal erősebb, mint a menekülési vágy. Az acsarkodó kutya a postások réme.
A növekvő félelem következő fokozatát testesíti meg a morgó kutya. A morgás valamivel több félelmet takar, mint az acsargás, de a támadás kockázata továbbra is nagy. A morgó állat védekezőbb álláspontra helyezkedhet ugyan, de az agressziószint nem csökken, és bármely pillanatban nyílt támadásban robbanhat ki.
Amikor a mérleg nyelve a puszta támadó kedv felől a másik oldalra billen, és felülkerekedik a félelem, a morgás időnként ugatással váltakozik. A mély morgás váratlanul hangos ugatássá „terebélyesedik”. Ez azután ismétlődik: morgás-ugatás, morgás-ugatás. Kutyanyelven ez ilyesmit jelent: „Szeretnélek megtámadni (morgás), de talán jobb lesz, ha erősítést hívok (ugatás).”
Ha a félelemmotívum erősödik, és végleg felülkerekedik az agresszivitáson, akkor a morgáselem eltűnik, és egyedül az ugatás hallható, hangosan, kitartóan. Ez idegesítően sokáig folytatódhat, amíg a kiváltó zavaró körülmény el nem hárul, vagy az emberi „falka” meg nem jelenik kivizsgálni, mi is folyik voltaképpen.
A házikutya ugatásának jellegzetessége, hogy géppuskasorozatra emlékeztet: rau-rau-rau… rau-rau-rau-rau-rau… rau… rau-rau-rau, és így tovább, izgatott éles csaholás végtelen áradatában. Olyasmi ez, amit a tízezer éves szelektív ebtenyésztésnek köszönhetünk, és nem háziállatunk vad őseinek. A farkas is ugat, de a hang, amit olyankor kiad, sokkal kevésbé hatásos. Aki először hall ugatást egy farkasfalkában, rögtön tisztában van vele, mit hall, ám alig tudja elhinni, hogy ugatás ilyen szerény és kurta is lehet. A farkasugatás nem különösebben hangos, nem különösebben szokványos, és mindig egytagú. Leginkább egy staccató „vuff” hanghoz hasonlíthatnánk. Rendszerint többször egymás után ismétlődik, de soha nem fejlődik a farkas háziasított leszármazottjára annyira jellemző lármás géppuskaropogássá.
Hallottunk olyan esetekről, amikor a házikutyák közelében tartott farkasok egy idő múltán eltanulták a kibővített ugatásformát. Egyszóval az átmenet a vuffból az igazi ugatásba nem is olyan nehéz. E tanulékonyság ellenére is nagyon valószínű, hogy a kutya háziasításának korai századaiban a hajdani kutyatulajdonosoknak elég gyors szelekcióval sikerült a legjobb „ugatókat” kitenyészteni a betörést jelző vészcsengő elődjeként. A szerény farkasvuffra alapozva kiválasztották a leghangosabb, legkitatóbb csahosokat az almokból, míg végül kifejlődött a mai lármás őrző kutya. Ma már csaknem mindegyik kutyafajtában megvannak a tökéletesített ugatás alapját képező genetikai tulajdonságok, és az elért hanghatás fajtánként váltakozik. A basenji avagy afrikai néma kutya az egyetlen, amelyet, úgy látszik, nem érintett ez az irányzat. Ezt a fajtát csendes kis vadászkutyaként tenyésztették ki a régi Egyiptomban több mint ötezer évvel ezelőtt, és hosszú házikutya-múltja során nyilván egyszer sem fogták őrző szolgálatra.
Mindent összegezve elmondhatjuk, hogy a jól ismert szólás: „Amelyik kutya ugat, az nem harap”, valóban a kutyatársadalom alapigazsága. Az ugató kutyának ugyanis nincs elég mersze harapni, az a kutya viszont, amelyik harap, nem veszi magának a fáradságot, hogy vészjelző ugatással erősítést toborozzon.
forrás: Delina
