Miért mondja Kierkegaard, hogy szerelmesnek lenni annyit jelent, mint szeretni azt, aki boldogtalanná tett? Miért keresik sokan még mindig azt az embert, aki elhagyta, bántotta, vagy negligálta őket? Egy angol mondás szerint, ha egy gödörben találod magad, dobd el az ásót. Miért sóvárgunk arra, ami fáj? Izgalmas, hogy alakíthatja át szerelmi életünk emberi életünket.
Az emberi viselkedés legalapvetőbb hajtóereje a túlélés és szaporodás mellett az ún. hedonikus szükséglet, az egyre intenzívebb jóllét, a testi-lelki kielégültség sóvárgása, a mindent átható boldogság állandó keresése. Hasonlóan az üresség és boldogság közötti úton kísérhetnek minket a szerelmi beteljesüléssel kapcsolatos fantáziáink.
A szerelem vak, mondják, de talán jobb úgy fogalmazni, hogy a megszállott sóvárgás állapotában ugyanúgy nem törődünk hosszú távú következményeivel. Gyakran arra is fittyet hányunk, hogy akihez kötődni akarunk, igazán mélyen viszonozza-e érzéseinket, vagy tönkretesszük-e majd egymást?
Pedig nem az ellentétek vonzzák egymást – hiszen tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk hozzánk hasonló történettel, arcvonásokkal, családi jellemzőkkel rendelkező párt választani -, hanem a vonzódás nem szűnik meg az ellentétek ellenére sem. Nem csoda: vizsgálatok tanúsága szerint a szerelem kiüti a társas megismerésért felelős agyterületeket. A Holdudvar-hatás alapján hajlamosak lehetünk csak a vonzalom miatt azt gondolni, ő nem csak szép, de érzékeny és tiszta is, okos és becsületes, szenvedélyes és rejtélyes, és akárhányszor csak elképzeljük arcát vagy hangját, ez az élmény egyre duzzad – magyarázza a “jelenséget” Szalai Tamás Dömötör tanácsadó szakpszichológus a pszichológuskereső.hu-n publikált cikkében.
A szerelem korai időszakában fellángoló eufória, átható feldobottság, erő és megigazultság érzése kultúrától függetlenül megjelenik, már a másik elképzelése is boldoggá tesz, nem hogy a jelenléte. Ha fényképet nézünk szerelemünkről, az agyban a dopamin-gazdag területek aktiválódnak, tehát a jutalom- és motivációs központ. De ugyanígy megtaláljuk az agyterületeket, amelyek a szeretett arc tetszésének mértékében aktiválódnak, míg az egyéni érzelmi tényezőket limbikus-kortikális régiók dolgozzák fel. Ha csak arra gondolunk, a limbikus rendszer felelős a legintenzívebb érzésekért, a prefrontális lebeny pedig a komplex gondolkodásért, „indokolható”, hogy romantikus kapcsolatunkat túlgondoljuk, és fordítva, hogy a racionális gondolkodásunk az érzelmekben úszva átszíneződik.
Jól tudjuk azt is, hogy az érintés, a közelség emeli az belső ópiát rendszerünk aktivitását, vagyis mikor párunk megérint, csökkenti a fájdalomérzetet, a test görcsösségét, a nyomasztó érzést. Itt jelenik meg a legfőbb függőségre hajlamosító komponens: hogy a szerelmünk nem csak a jutalom forrása, hanem a fájdalom feloldója is lesz. Ez a kötődés erősítése szempontjából hallatlan. Talán ezen is alapulhat, hogy a két fél még többet akar együtt lenni, még többet beszélni, még többet szeretkezni. Mikor e nélkül már felborul az életviteli készség, csak erre lehet gondolni és más helyzetekben jön a dekoncentráció és szorongás, és „szerelemdózist” kell emelni, a függőség legfőbb mutatója: a hozzászokás, a tolerancia.
Mivel szerelmünk jelenléte, érintése szeretete elemi örömöt vált ki, ő válik a pozitív érzésvilág legfőbb forrásává. Egy extra pozitív társas élmény hat át minket, amely állapot paramétereit az ún. „mintázatkövető glutamát receptorok” szinte fejünkbe vésik. Egyszerű : akkor érezzük jól magunkat, ha ő ott van. Különösen igaz lehet ez a kapcsolat szimbiotikus fázisában. A törékeny boldogság a szubjektív érzésvilág szintjén gyakran teljesen a kapcsolat harmóniáján és párunk szóban, tettekben, és legapróbb kommunikációs részletekben megmutatkozó, szexuális és emberi vágyódásán múlhat. Ilyenkor a különlét szinte fáj. Kutatások kimutatták, hogy a magára maradás fájdalma, az ún. társas fájdalom ugyanazokat az agyterületet aktiválja, mint a fizikai fájdalom. Megindul tehát megvonásos tünet-együttes, a testi és lelki szenvedés, amely a függőség második alapvető kritériuma.
Ilyenkor jó eséllyel azon gondolkodhatunk, miként lehetne biztosítani örök szerelmet?
Csekkoljuk a telefont, a facebook-os bejelentkezés időpontját, a mai világ állandó elérhetősége csak rontja a helyzetet. Sokan nem tudnak állni a kapcsolati kérdéseken való kényszeres gondolkodással, amíg újra ott nem terem a kedves, vagy meg nem erősíti őket. Tehát a szerelem újra bebiztosításával enyhülnek a megvonási tünetek: a feszültség, fájdalom, ingerültség, depresszió, üresség. Sokan talán épp ez elől az ürességgel, megvonással teli állapotból, a kétségbeesésből menekülnek a kapcsolat véget értével újabb viszonyba. Esetleg újabb és újabb kalandokban fokozzák valahogy még sem kiteljesítő érzésvilágot. Mert – ahogy Örkény is írta – ilyen telhetetlenek vagyunk.
Ez a fajta dinamika hihetetlen mértékben hasonló a viselkedéses függőségekben tapasztalthoz. A két jelenség hátterében lejátszódó központi idegrendszeri és neuroendokrin változások hallatlan hasonlósága miatt nyugodtan beszélhetünk a szerelem addiktológiájáról. Így, míg rengeteg életben a szerelem a legszebb, legáthatóbb élményt, és a révbe érést jelenti, más sorosokban fájóan destruktív függőséggé válhat. Evolúciós szempontból a szeretett személy hiánya kiváltotta megvonásos tünet-együttes negatív visszacsatolása biztosíthatja a visszatérést, családban maradást, a gyermekek sokáig tartó felneveléséhez szükséges kötelékek érzelmi és fizikai alapjait. Akár úgy is fogalmazhatunk: evolúció az összetartozást jutalmazza, az elválasztottságot pedig bünteti.
Hihetetlenül fontos lehet ezért sok életútban, kapcsolatban feltenni a kérdést: Jó-e az alapötlet? Vajon tényleg az a fontos, hogy mennyi a jó, vagy inkább az, hogy mennyi a rossz? Tudunk, és szeretnénk-e változtatni egymásért? Ha úgy érezzük, igen, ne féljünk lépni.
forrás: eletforma.hu
