Számos férfi ismerősömtől hallom, egy-egy csalódás, szakítás után: „A nőknek nem kell a rendes ember, csak a vagány macsókra buknak valahogy kelendőbbek, min a jók.” Vajon miért van ez?
Minden nő valójában rendes, kedves segítőkész, megértő pasiról álmodik. És amikor ott van mellettük, akkor nem kell. Ki a hibás ebben? A nők? Vagy a férfiak rontanak el valamit?
Láttad a filmet: „Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt?” Arról szól, mik azok a női dolgok, amik őrületbe kergetnek egy férfit. Női fejjel gondolkodva most megkísérlek egy olyan iránytűt mutatni a férfiaknak, mi is lehetnek azok a dolgok, amiket elszúrnak, mik azok a dolgok, amik az őrületbe kergetnek egy nőt?
Mindig veled akarok lenni!
A férfiak különösen a kapcsolat elején szokták ezt a hibát elkövetni. Az egyedül élő, önállósághoz szokott nő igen nehezen viseli, ha a férfi oly módon zúdítja rá a szeretetét és gondoskodását, hogy az égvilágon mindenhová elkíséri: A munkahelyre, munkahelyről haza, ügyintézésre, bevásárlásra, kutyasétáltatásra. Majd hazaérve, a nő ismét nem pihenhet meg, mert újdonsült párja minden estére közös programot szervez, vagy együtt élés esetén azt kívánja, hogy a nő minden percét vele töltse.
„De hisz én csak kimutatom a szeretetemet!” -mondják, a nő pedig úgy érzi, hogy megfojtják a nagy szeretettel, nem rendelkezhet szabadon idejének egy részével sem, és nem tehet semmit a férfi „kontrollja”nélkül. Munka után, ha kedve szottyanna, nem kóborolhat egy órácskát egy bevásárlóközpontban, nem ülhet le egy kávéra pletyizni a barátnőjével, nem ülhet le egy csöndes sarokba könyvet olvasni, vagy csak úgy gondolkodni magában, kedvenc zenéjét hallgatva. A férfi pedig nem érti, hogy a nő szereti, miért nem akar mindig vele lenni.
Jómagam nem egyszer követtem már el azt a hibát, hogy rázúdítottam az érzelmeimet egy férfira rögtön a megismerkedésünk utáni hetekben, aki ettől fejvesztve menekült. Én pedig nem értettem, hogy miért hiszen „én csak szerettem.”
Ha még most kezdesz el egy kapcsolatot, vedd figyelembe, hogy a másik eddig nélküled élt. Megvolt a megszokott menetrendje, szokásai, szabadsága, amit te most felborítani készülsz. Ez persze nem feltétlen rossz dolog, hiszen ez egy kapcsolat kezdete, melynek során mindkét fél addigi élete egy kicsit megváltozik, alkalmazkodva a párjához. Az alkalmazkodás azonban nem egy hirtelen történés, hanem egy folyamat. Lassú, és fokozatos lépésekben kell haladnunk, különben a másikból csak menekülési kényszert váltunk ki.
Amennyiben már kapcsolatban élsz, nem árt végig gondolnod, hogy nem telepedsz-e rá túlságosan partneredre. A legjobb ezt egy őszinte beszélgetés keretén belül megejteni, ahol megkérdezheted: „Te hogy érzed, nem nyomlak agyon a szeretetemmel?” Ha a válasz „De igen”, akkor meg kell beszélnetek, a másik miben látja túlságosan korlátozva magát, és te ebben hogyan tudsz változtatni.
Megbeszélhetitek például, hogy a heti találkozások számát hány napra korlátozzátok, hányszor hívjátok egymást, illetve azt is, hogy a másik által kívánt „szabadság” igénye mely dolgokban jogos és mely dolgokban nem. Kis tudatos odafigyeléssel a másik metakommunikációjából is vonhatunk le következtetéseket. Ehhez segítséget nyújthatnak például a testbeszédről szóló különféle könyvek is, például Allan Pease: Testbeszéd c. könyve, amely életszerű szövegével és humorával érdekes, izgalmas, és egyben hasznos olvasmány is.
Ha össze akarjátok kötni az életeteket, ügyelni kell arra, hogy a párod ne érezze azt, hogy a közös jövőkép számára egyenlő a személyes szabadságról való lemondással.
Forrás: SZÓBESZÉD
