A legrosszabb, amit tehetsz, hogy elhagyod magad, mondván ‘neked már úgyis mindegy’. Vélemény.
Az utóbbi időben igencsak felkapott téma lett az öregedésgátlás, valamint ezzel egyszerre az „anti-anti-ageing mozgalom”, amely épp az ellenkezőre, a test változásainak elfogadására biztatja az embereket. Bár a két irányzat tökéletesen szembemegy egymással, valahogy mégis mindkettő szimpatikus, ám a környezetemet elnézve számtalan ember választja a végleteket.
A 40 felettiek egy része elhagyja magát, mert „neki már úgyis mindegy”, magasról tesz a sportra és az egészséges életmódra – ezáltal a vérnyomására és a szív- és érrendszeri problémáira is, míg sok huszonéves görcsösen keni az arcát ránctalanítókkal, és sokkos állapotban tépi ki a szökő évente megjelenő ősz hajszálait.
Nem mintha tudnám a frankót, hisz valahol mindkét végletet megértem, bár ahogy az élet minden területén, úgy itt is az arany középútban hiszek.
Talán az a legfontosabb (és egyben legnehezebb), hogy felismerjük, mi megváltoztatható és mi megváltoztathatatlan az idő múlásával, és míg az előbbin dolgozzunk, utóbbit képesek legyünk elfogadni.
Kétségkívül az első kategóriába tartozik az egészségügyi állapotunk karbantartása – oké, lehet, hogy 70 évesen nem futok majd maratonokat, de valószínűleg még senkinek sem ártott, ha a lehetőségeihez mérten minden életkorban beiktatott egy kis sportot, és a gyors kaja helyett a salátatálat választott. És ha már a tudomány és a szépségipar lehetővé teszi, ugyan miért ne kennénk magunkra egy kis hidratáló krémet és naptejet, ami óvja a bőrt a gyors öregedéstől?
A sztori másik fele, az elfogadás valamivel nehezebb talán. Legyünk őszinték: az öregedéstől mindenki retteg, senki sem szeretné elveszíteni ifjúkori báját, gyorsaságát, erőnlétét, dús hajkoronáját és feszes alakját. Azonban hiába a könyörtelen edzésterv, néhány dolog megváltoztathatatlan, és ha maximálisan karban is tartjuk magunkat, 80 évesen aligha letagadhatunk 40 évet.
Itt jön képbe a szépségideálok újraértelmezése.
Gyerekkorunktól kezdve azt töltik a fejünkbe (persze sokszor implicit módon), hogy a karcsú, a magas, a fiatal, az erős a nyerő, aki ezekbe a kategóriákba nem fér be, az eláshatja magát. Na de mi van akkor, ha egy 60 éves embert nem a 20 évesekhez hasonlítunk, hanem a saját kontextusában látjuk meg a szépségét? Ha azt mondjuk, az ősz hajszál és a mosolyránc igenis jól áll neki, és igen, ennyi idősen is lehet vonzó? Hiszen miért ne lehetne?
Azt hiszem, akkor értettem ezt meg igazán, amikor rábukkantam az Oldushka Models cégre, akik kifejezetten idős embereket fotóznak – hajfestékek és photo-shop nélkül. (Ha érdekel, nemrégiben közöltünk róluk egy cikket.) Hogy mit látok a ráncaikban?
Azt, hogy egy arcon okvetlenül nyomott kell, hogy hagyjon a 60 év alatt összegyűjtött tapasztalat, és ezek az élmények úgy képeznek lenyomatot, mintha egy naplót olvasnánk a bőrön.
Persze sok múlik a hozzáálláson is, hiszen rengeteget el tud venni egy ember kisugárzásából az, ha fájdalommal néz a tükörbe, és ha a korával járó negatívumokat (mert kétségkívül vannak) nem elfogadással, hanem értelmetlen, hisztérikus küzdelemmel közelíti meg. Egy percig sem vitatom, hogy ez baromi nehéz, és egy percig sem vitatom, milyen súlyos fájdalommal járhat pár kikopott csigolya.
Azonban úgy gondolom, minden életkornak megvan a szépsége és élvezhetősége, és míg huszonévesen a bulikat és az önmegvalósítást, harmincévesen a családalapítást élvezzük, 40, 50, 60 és 100 felett is megtalálhatjuk a nyugalom és a szabadság adta örömöt.
Nem hiába mondják, hogy a csemeték kirepülése után jön a második gyerekkor a házaspárok életében. És amennyiben valaki képes ezt a második gyerekkort is (lehetőségeihez mérten) tartalmasan tölteni – legyen szó régóta tervezett könyvek elolvasásáról vagy világ körüli útról – hiszem, hogy az a külsején és az egészségügyi állapotán is meglátszik.
Forrás: Szeretlek Magyarország
