Az ilyen faroktartás jelentésével mindenki tisztában van, de vajon hogyan alakult ki épp ez a szerepe a kutyák testbeszédében? Miért kapcsolódik a lesunyt farok a félelem, a bizonytalanság, az alárendeltség, a megalkuvás és az alacsony státus fogalmához, amíg a feltartott farok a fölény és a magas státus jele? E kérdésekre is megkapod a választ, ha elolvasod e cikket!
A válasz nem magával a farokkal függ össze, hanem azzal, ami alatta található. Amikor behúzza és szorosan a hátsó lábai közé csapja a farkát, a meghunyászkodó kutya voltaképpen megszünteti végbéltáji szagjelzéseit. Ha két rangidős kutya találkozik, mindkettő büszkén emeli magasba a farkát, hogy hátsó fele közelebbi vizsgálat céljából szabaddá váljon. Mivel a végbélmirigyek egyedi illatokat bocsátanak ki, melyek az állat személyazonosságát meghatározzák, a farok behúzása kutyanyelven annyi, mint ha az ember veszélyhelyzetben elrejti az arcát.
Családban élő egyetlen kutyakedvenc számára az ilyen magatartásnak nincs sok jelentősége, de kutyák csoportközösségében, ahol a viszonylagos státus és rangsor fontos, ott a faroktartás létfontosságú jelzés lehet, amely megvédi a csoport gyengébb tagjait az erősebbekkel szemben. Különösen a vadon farkastársadalmában van ennek szükségképpen jelentősége. Megfigyelhető olykor, hogy az alárendelt farkas a rangidőshöz közeledve leereszti és szorosan a hátsó lábai közé húzza a farkát, így halad el a „vezér” mellett, majd ismét magasba emeli, amint hatótávolságon kívül kerül. Van azonban valami elgondolkoztató különbség a házikutya és vad ősei között a farokjelzésrendszert illetően. Minden farkas farkán (de egyetlen kutyáén sem) található egy különleges faroktáji mirigy, mely sötét pontként észlelhető a farok tövétől mintegy hat-hét centiméterre. Ezt a fekete végű merev szőröktől körülvett kicsiny bőrmirigyet módosult zsírmirigyek csoportja alkotja, melyek zsíros váladékot termelnek. A végbélmirigyhez hasonlóan ennek is kizárólag a szagjelzés a feladata, és elhelyezkedése a farok külső felületén jelentőségteljes. Ezen a ponton jól hozzáférhető illatzónát kínál, amely afféle végbéltájék-utánzatként szerepel. Amikor a farkas társához lép és szimatolni kezdi a farát, egyfajta szagot érez a felemelt farok alatt (a végbélmirigyét), és egy másik fajtát, ugyanazon a ponton, ha a farok le van eresztve (a faroktáji mirigyét). Mindez azt bizonyítja, hogy a farkas szagjelzése sokkal bonyolultabb, mint a házikutyáé.
Hogy a kutyánál miért nincs meg ez a farokmirigy, az egyáltalán nem világos. Minden egyéb változást, amely a farkasból kutyává fejlődés tízezer éves folyamata során történt, az ebtenyésztők szándékos szelekcióval hoztak létre, állataik ilyen vagy olyan tulajdonságát javítandó, ami végül a mai számos kutyafajtát eredményezte. A farkasok farokmirigyének funkciója azonban csak a legutóbbi időkben került szóba, aligha képzelhető hát el, hogy a tenyésztési irányzatok a korábbi századokban erre összpontosítottak volna. Viszont már igen korai stádiumban eliminálhatták, hiszen minden jel szerint teljes mértékben hiányzik az összes kutyafajtánál. Az egyetlen olyan különbség ez farkas és kutya között, amely egyelőre még megoldhatatlan rejtély. És végül még egy lényeges dolog a kutya és a farkas feltartott és behúzott farkú fellépésével kapcsolatban: noha az elsődleges funkció kétségtelenül a szagjelzések módosítása, a másodlagos, vizuális üzenet is fontos szerepet kapott. Bármely állat, amely távolabbról szemléli a találkozást, képes egyetlen pillantással felmérni, melyik a két „szereplő” közül a domináns, és melyik az alárendelt egyed, pusztán a körvonalaikból ítélve. Egy kurta odapillantással ellenőrizhető, nem történt-e a státusviszonyokban valami változás, és nem a gyengébb állat kezdi-e végül is provokálni az erősebbet.
Forrás: delina; Kép: Google, illusztráció;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
