Minden kapcsolatnak számos nézőpontja van, és minden egyes érintett sokféleképpen tudja elmondani a maga „igazságát”. Gond csak akkor van, ha mindegyik fél azt hiszi, hogy az ő igazsága az IGAZSÁG — vagyis csak az a helyes (mert ebben az esetben a másik biztosan téved). Legtöbbször mindannyian úgy hisszük, hogy igazunk van, tehát egy-egy kapcsolatban általában két embernek van igaza, és ennek megfelelően pontosan két helytelen változat létezik.
Ez a kapcsolatmodell a legrosszabb esetben kudarcra van ítélve, de a legjobb esetben is csak a „megjárja, elvagyunk” és a neheztelés/ frusztráció időszakai közötti libikókázásról beszélhetünk.
Egy napon két nő kopogtatott az ajtómon. Át akartak téríteni engem a saját hitükre. Elmondták, hogy az ő hitük (különösen a hitüknek az általuk képviselt ága) mutatja az egyetlen igaz utat Istenhez. Minden más ösvény hamis. Értékeltem a hölgyek abbéli reményben rám áldozott idejét és erőfeszítéseit, hogy ezáltal eljutok az üdvösségbe, és szívélyesen fogadtam őket. Rá kellett azonban mutatnom arra, hogy pár nappal azelőtt valaki más kopogott be hozzám ugyanígy érvelve – de egy másik egyház képviseletében.
Feltettem hát nekik a kérdést, hogy vajon melyiküknek lehet igaza. Egy semleges nézőpontból logikusan az következett, hogy ha mindkettejük útja az egyetlen út, akkor az egyik helyes, a másik viszont mindenképpen helytelen. Ezért megkérdeztem tőlük, hogy melyikük mond igazat, és melyikük hazudik. Mindkettőjük szerint pusztán egyetlen igazság létezett, az övék, és minden más vagy igaztalan, vagy az ellenség műve. Nem nehéz belátni, hogy az a világ, amely ezzel a szemlélettel van tele, a paranoia és a konfliktusok világa. Itt mindenki, akinek a gondolkodása vagy a hitvilága eltér az enyémtől, elpusztítandó ellenség – ami élethű képet fest jelenlegi világunkról.
Mi alakíthatta ki ezt a gondolkodásmódot? Nem más, mint az az igény, hogy igazunk legyen. Ha nekem és neked is igazad kell hogy legyen, akkor elkerülhetetlen az ellentét, mivel megpróbállak majd lehengerelni az igazság(osság)ommal. A világ természetesen nem érthet mindig egyet a saját igazunkkal, ezért aztán folyamatos frusztráltság és boldogtalanság az életünk. Miért nem gondolkodhat és cselekedhet mindenki ugyanúgy, hiheti ugyanazt, és élhet ugyanazon erkölcsi szabályok, értékek és jó szokások szerint úgy általában, mint én? Ha a kapcsolatainktól azt várjuk, hogy ilyenek legyenek, akkor folytonos csalódásban lesz részünk. És hogy miért fáj annyira a többiek mássága?
Egyszerűen azért, mert mélyen belül attól rettegünk, hogy ők talán jobban csinálják, mint mi. Törzsi lények vagyunk; mindenki, aki tőlünk eltér, másik törzs tagja. És mi történt a történelem folyamán a rivális törzsek között? Igen, így van – végtelen harcok és háborúskodás. Ezért ha valaki nem olyan, mint mi, az eltávolodással/elkülönüléssel jár, ez pedig félelmet szül, amit aztán gyakran a konfliktusainkon keresztül fejezünk ki. (Az eltávolodás az elkerülhetetlen Bukás bibliai visszhangját kelti, mert mélyen minden elkülönülés arra az illúzióra emlékeztet minket, hogy Istentől/az istenségtől különvalók vagyunk.)
forrás: Delina
