mozgasterblog.hu/Galló Béla
Annak idején az európai integráció ideája azon a feltevésen alapult, hogy a gazdaságok egymásra utaltsága, egymásba fonódása jó garanciája a békés fejlődésnek. E szép gondolat eminensen megfelelt a tőkelogika terjeszkedési igényeinek, ráadásul még egy politikai motívum is társult hozzá. Németországot mindenki keretek, sőt abroncsok közé akarta szorítani, de lehetőleg úgy, hogy abban a németek mégse lássanak börtönt, sokkal inkább perspektívát. Azaz, ne legyen többet „németkérdés”.
Méltányos megfékezésüknek két világháború sokszor tízmillió katona és civil áldozata adott „némi” históriai nyomatékot.
Az 1945 után kialakult kétpólusú világ szükségképpen kétpólusú Európát jelentett, az integráció így eleve fél európai – politikai értelemben vett nyugati – integrációnak indult. Demokráciák és közel azonos gazdasági fejlettségi szinten álló országok alkották, hiszen a németek a győztesek nagyvonalú adósságpolitikája és a Marshall-segély révén hamar utolérték önmagukat s a korabeli Nyugat-Európát.
A Közös Piacként kezdődött európai integráció hosszú időn át, lényegében a kétpólusú világ összeomlásáig (kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel persze tarkított) sokoldalú sikertörténet volt. Nem csupán gazdasági és politikai, hanem vonzó társadalmi mintát is sugárzott a világ – s benne kiváltképp Közép és Kelet-Európa – felé. A „létező szocializmus” alattvalói és félalattvalói a nyugati jóléti társadalmak példáját látták maguk előtt, az ottani biztonság- és életmintákért sóvárogtak – nem utolsósorban a nyugatnémet modell után.
A szovjet birodalmi kolosszus szétesése után elvileg meg is teremtődött a lehetőség a fél európai integráció összeurópaivá tágítására. De ma már jól látható: az Európai Unió erre gyakorlatilag nem állt készen, mert a múlt század utolsó évtizede nemcsak a szovjet impérium kollapszusát, hanem a gazdasági globalizáció elsöprő erejét is jelentette, s ez új kihívásokat jelentett az unió számára. Megrendült korábbi világgazdasági pozíciója, amiből aztán azt a – több mint vitatható – következtetést vonták le, hogy a világgazdasági versenyképesség és a jóléti társadalom fenntartása egyszerre nem biztosítható. Valamelyikről le kell mondani, illetve dehogyis valamelyikről, egyértelműen az utóbbiról.
Persze erről a korszakváltó felfedezésükről elfelejtették értesíteni a változatlanul az utóbbi iránt sóvárgó rendszerváltó Közép- és Kelet-Európát.
Az elmúlt negyed század ennek a diszkrepanciának a története. A csatlakozási folyamat tudatos (majd másfél évtizednyi) elhúzása, a „mélyítés vagy bővítés” dilemmája jól jelezte, hogy Nyugat-Európa időt akart nyerni. Előbb a cégeinek kellett szemrevételezniük, s a maguk szempontjai szerint (piacszerzés, olcsó munkaerő stb.) integrálniuk a terepet, a politika csak ezután következhetett. Nem kétséges, a tényleges csatlakozás aztán számos – kölcsönös – előnnyel járt, de Közép- és Kelet-Európa társadalmai ebből vajmi keveset érzékeltek, a javát lefölözték gazdasági és politikai elitjei.
Ráadásul mindez az uniót sem nagyon lendítette előre, versenypozíciói nemigen javultak ettől. Mi több, a globalizáció mára eredményesen zilálja már szét a régi tagországokat is, manapság már nemcsak a nyugat-kelet, de az észak-dél kérdés is erőteljes törésvonal, aminek már semmi köze sincs a korábbi ideológiai megosztottsághoz, a hagyományos kulturális (vallási, mentális) különbségekhez annál inkább.
Az integrációnak máig nincs tehát válasza sem a globalizációra, sem az európai társadalmak eltérő szociális viszonyaiból fakadó feszültségekre. Egy spanyol napilap nemrég föl is tette a klasszikus kérdést: quo vadis Európa, azaz Európa, merre mész? Hiszen az unió jelenlegi vezetése olyan, az európai fejlődés specifikumát, másságát gyengítő választ erőltetne rá a kontinensre, amely maga is része, okozója a bajnak: a társadalmi szempontokat rigorózusan mellőző neoliberális gazdaságpolitikát. Frau Merkel, a világ leghatalmasabb asszonyaként (apropó, megint van „németkérdés”…) a minap ennek jegyében kényszerítette térdre a görögöket, meglehet, persze, csak átmenetileg.
Mert nincs kizárva, hogy esetleg felállnak, s talán nem csak ők egyedül.
