A csernobili atomerőmű-baleset (a köznyelvben csernobili atomkatasztrófa) 1986. április 26-án történt az ukrajnai (akkor a Szovjetúnió tagállama) Pripjatx és Csernobil városok melletti Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben.
Kecskemét — Bár talán nem is tudták, de a biztos halálba érvényes útlevéllel léptek akcióba a csernobili reaktorrobbanáshoz kivezényelt emberek.
Mintha egy óriási röntgengépbe léptek volna be, a szabadon cikázó részecskék gyakorlatilag szétzilálták a testük molekuláit, de sokan azok közül sem úszták meg, akik nem közvetlenül a 4-es blokknál, hanem az erőmű közelében voltak.
1986. április 26-án hajnal fél kettőkor, az első robbanáskor dr. Horváth Zoltán egyetemi tanár az igazak álmát aludta nagyjából 10 kilométerre a reaktortól. Mint a Bácsalmási Állami Gazdaság főmérnöke, a szovjet mezőgazdasági minisztérium meghívására érkezett a térségbe, hogy kollégáival biztosítsa húsz magyar napraforgóhibrid vetőmagjával egy kísérletet. A főmérnök április 25-én már vetett, a helyiek még mutatták is neki az északon magasodó atomerőművet.
– Jól látszódott a hatalmas épületegyüttes. A következő napon, április 26-án aztán folytattuk a munkát. Amikor újra rápillantottam az erőműre, egyből feltűnt, hogy előző nap még gömbölyded teteje volt, aznap reggel viszont már furcsán lapos – idézte fel Horváth Zoltán, aki akkor még nem is sejthette, mi történt, ahogy azt sem, mekkora veszélyben lehetett.
Az agrárszakember kollégáival a vetés után Kijevbe utazott, ahol gyanús volt, hogy Monori István kijevi főkonzul a kezükbe nyomott két vonatjegyet, majd Odesszába küldte őket azonnal, bár eredetileg még Kijevben éjszakáztak volna Monorinál.
– Április 30-án jöttünk haza repülővel. A gépen volt egy Népszabadság, amiben két sor volt arról, hogy Csernobilnál reaktorbaleset történt. Amikor landoltunk Ferihegyen, a jugoszláv utasokat már fehér köpenyes orvosok várták, sugármérővel. Akkor gondolkodtam el, hogy én a robbanás utáni órákban ott álltam az atomerőmű közelében – mondta Horváth Zoltán.
A főmérnök joggal aggódott. A sugármérőt egyszer rajta is végighúzták, a készülék pedig be is csipogott. Üzemorvosa, dr. Kőszegi Györgyi javaslatára megvizsgálták az országos sugárbiológiai intézetben, eredményt azonban nem kapott. Arra 15 éven keresztül kellett várnia.
Bár csodával határos módon kutya baja sem volt, de tartott egy esetleges fertőzéstől. 1999-ben aztán levelet írt az Országos Sugárbiológiai és Sugár-egészségügyi Kutató Intézetnek.
– Meglepő választ kaptam, miszerint az 1986 májusi vizsgálatnak nem találják a nyomát. Az igazgató főorvos szerint elképzelhető volt, hogy kollégái nem készítettek pontos feljegyzést, aztán felajánlották a vizsgálatok megismétlését – mondta.
2001-ben a Bácsalmási Agráripari Részvénytársaság vezérigazgatójaként újból érdeklődött az intézetnél, hangsúlyozva, hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy pontatlan lett volna a nyilvántartás. Ekkor kielégítő választ kapott, miszerint mindkét egésztest-számlálási mérés eredménye negatív volt 1986-ban, semmilyen kimutatási határ feletti mesterséges radioizotópot nem találtak. Horváth Zoltán valószínűleg az egyetlen magyar, aki Csernobil közelében járt, de soha nem betegedett meg.
Gorbacsovnak is feltűnt
A bácsalmási termési eredmények egyébként kiválóak lettek a Szovjetunióban 1986-ban. A 20 napraforgóhibrid mind a két kísérleti helyen 700-800 kilogrammal többet hozott hektáronként, mint a szovjet fajták átlagosan. Erre Gorbacsov is felfigyelt, és a bácsalmási állami gazdaság vezetőjét és Horváth Zoltánt meg is hívta Moszkvába.
blikk, Hirmagazin.eu
