Másodpercenként öt métert tesz meg a Mol tegnap átadott új székházának gyorsliftje, az épület tetőteraszáról egy eddig ismeretlen szögből nézhetjük meg Budapest látképét, de a cég 2500 dolgozója számára épített úgynevezett Campus most még olyan, mintha egy építészeti katalógust lapozgatnánk.
Bakonyi Zoltánra ráférne egy alapos alvás, de várnia kell. Mielőtt beszállunk a gyorsliftbe, kétszer megemlíti, hogy holnap nagyjából 2500 ember költözik be a házba, és mindennek simán kell mennie. Ez lesz a Mol Campus, vagyis a modern lágymányosi városnegyedben épített, 143 méteres toronyépület kivitelezéséért felelős projektigazgató munkájának csúcspontja.
Voltak döccenők és vannak érdekes, Black Mirror-forgatókönyvbe kívánkozó műszaki megoldások a Mol új székházában, de inkább a Bakonyi rövid történeteiből kibontakozó emberi szál ragadja meg a figyelmet, miközben fentről 5 méter per szekundum sebességgel száguld felénk a huszonegy lift egyike, hogy aztán négy emeleten belül fékezzen le. Talán ő az egyetlen, aki nem nyomogatja idegesen a hívógombot, hanem beírja, hogy hová szeretnénk menni, és a rendszer engedelmeskedik neki.
A padló szürke és a sok helyen a csiszolt betonfalak is azok Magyarország legmagasabb épületében, de a járófelülethez használt műkőőrlemény leöntése előtt állítólag akadékoskodott a Foster+Partners. Sárga kavicsok keveredtek az alapanyagba, márpedig a tervezésen a Finta Stúdióval közösen dolgozó londoni iroda szerint ez nem passzolt a koncepcióhoz. Gondterheltnek tűnik az igazgató, azok lehettek az építésben résztvevő százak is, a magyar építőipar legnagyobb találkozása a nyugati elvárásokkal nem lehetett egyszerű menet. Végül megoldották szürkével mind a 29 szint előtereit, és ez az árnyalat éppen passzolt Hernádi Zsolt, a Mol Nyrt. elnök-vezérigazgatójának átadóünnepen mutatott arcszínéhez, illetve mondandójához.
A hatalmas, több emelet magas aulában lezavart programon bőven volt min merengeni. Négy történelmi egyház képviselőit hívták meg, de a reformátusoké volt igazán elemében: simán összebékítette az önmagáért való üzleti érdeket és az áldást jelentő benzinár-sapkát, így már nem is annyira furcsa a felkérés.
A legfrissebb hírek itt!
Közben a Molt éppen most rángatták meg a 95 százalékos extraprofitadóval, anyázzák az autósok, valamint a független kutasok, amiért nem szállított elegendő mennyiségű üzemanyagot a töltőállomásokra, de szintén a cég kezébe adta a kormány a kommunikációs korbácsot, amivel kedd éjjel elcsapták az olcsó autózás illúzióját. És akkor most itt van az űrből is látható csúcsteljesítmény, amit meg kell szerettetni az elszegényedő lakossággal.
Az összesen 86 ezer négyzetméter alapterületű, kúszó-zsalus rendszerrel felhúzott gazdasági erőfitogtatás történetének első perceiben feltett szónoki kérdés úgy hangzott: szabad-e ünnepelni éppen most. Hernádi helyett adom meg a választ: nem lehet mást tenni, hiszen öt éve, a projekt kezdetekor a Barátság kőolajvezeték jobbik végén tartózkodó Vlagyimir Putyinon kívül senkinek nem lehetett fogalma arról, hogy ilyen viharos lesz az energiapiac, amikor lezárja története legnagyobb ingatlanberuházását a Mol, ezzel pedig egyértelmű üzenetet küld mindenkinek, aki a szép nagy házat meglátja: megtettük, mert megtehettük. Az olajtársaság új székházával szeretné elnyerni a nemzetközi BREEAM és LEED minősítések Excellent, illetve Platinum fokozatait, hogy ezzel is kifejezze elkötelezettségét a jövő, a környezettudatosság és energiahatékonyság értékei mellett. Ha sikerül, akkor biztosra vehetjük, hogy nem történt pazarlás.
Az öt évig tartó építkezés végeztével kilenc helyről költöztetik ide a Mol embereit. Alighanem spórolnak egy csomó pénzt az egyszerűsítéssel, miután a sokat vitatott monstrum derekasan felkéredzkedett a főváros történelmi látképére. Az irodaépület-magassági verseny kicsit olyan, mint az autókban a motorok hengereinek száma. A többségnek négy henger jut, nem is törődik ezzel, van fölöttük egy kicsit jobban szituált réteg, amely büszkén mutogatja a hathengerest a géptető alatt, és van a Mol, amely tizenként hengert villant ebben a játékban az új székházával. Hogy a mostani helyzetben a nagyköbcentis, magas fogyasztású autók, vagy a toronyépület bizonyul-e majd időtállóbb döntésnek, az hamarosan elválik.
Egyenletes, huszonegy fokos langymelegben ünnepeljük az üveggel és látszóbetonnal határolt tereket, miután tisztázódik, hogy a félemeleti büfében kapható 290 forintos presszókávé a dolgozóké lesz. Aki viszont ellátogat a Mol Campusba, hogy a magasból nézze meg Budapestet, az ugyanezt 489-ért ihatja a földszinti látogatóközpont mellett. Lesz étterem is, később.
Az itt-ott meleg színekkel feldobott közösségi sarkok jól láthatók a fogadócsarnokból felfelé pillantva, de meg nem tudnám mondani, hogy nem egy repülőtéren vagyok, ha bekötött szemmel vezettek volna idáig. Ha viszont el akarjuk képzelni, hogy milyen lesz az itt dolgozó ezrek élete, érdemes körülnézni a tizenhetedik emelet környékén. Itt a liftből kiszállva egy plafonra szerelt szenzor érzékeli a jelenlétünket.
Bakonyi Zoltán szerint nem személyesen azonosítja az embert ez a megoldás, csupán rögzíti, hogy van itt valaki. Ez jól jöhet a tűzoltóknak, hogy ne induljanak el feleslegesen fölfelé amikor helyzet van, illetve nagyon fontos annak a komplex informatikai-rendszernek a működéséhez is, amely évente 250 terabájtnyi adatot gyűjt össze a campushasználati-szokásokról, szintén az energiaégetés fékentartásáért. Naplózni fogják, hogy hol és hányan tartózkodnak bent, hogyan oszlanak el az épületben, mely munkaasztalokat mennyi időre foglalják le, és persze azt is, hogy mi történik a ház külső környezetében.
A zárt terek fűtését a használathoz igazítják, és az álmennyezetbe épített hűtő-fűtő panelekkel oldották meg, de ezeket az elszálló árú energiahordozók mellett 900 négyzetméternyi napelemmel és több mint kétszáz talajszondával, vagyis geotermikus energiával fedezik. Az esővizet összegyűjtik és nemcsak azon az evidens módon, ahogyan a tetőn hatalmas üvegpoharat formázó acél-vasbeton torony adottságaiból következne, hanem a szintenként a homlokzaton kialakított esőgyűjtő rendszerrel is. A kézmosásból származó szennyvizet szintén újrahasznosítják, amikor valaki lehúzza vele a vécét.
A később szabadon látogatható, szélvédett, biztonságos tetőteraszt egyébként érdemes volt megnézni. Valóban olyan kilátást nyújt, amelyhez hasonló sem volt még Budapesten. Ez egyszerre jelenti azt, hogy oldalról nézhetjük meg a főváros nevezetességeit, pillanthatjuk meg a Nemzeti Atlétikai Központ acélszerkezetét, a Rákóczi hidat és a Dunát, ahogy elhagyja a városhatárt, de azt is jelenti, hogy a Mol Campustól sosem kell majd tartania a Citadellának, mert változatlanul a Gellérthegyről a legszebb Budapest látképe, viszont sajnos oda nem lehet tornyot építeni.
Hogy milyenek lesznek a hétköznapok a 7,5 százalékban egyszer vagy kétszer hajlított, méregdrága üvegburkolattal fedett épületben? Bizonytalanok vagyunk, hiszen a sajtónak megmutatott helyiségek kicsit olyanok, mintha egy katalógus lapjain szerepelnének. Steril munkahely ez egyelőre, hiányzik a rumli, a falra ragasztgatott postitek, a szanaszét hagyott személyes holmik, vagyis a természetes emberi dinamika. Lehet telefont tölteni az indukciós íróasztallapokon, mindenhol van csatlakozási lehetőség a munkaeszközök számára, és nem mindenhol figyelik kamerák a dolgozókat. El lehet vonulni a hasznos terekből lecsípett nyugiszobákba, de ezekbe kevesebb jut majd a kintről érkező napfényből, amely amúgy a munkaállomások nyolcvanhat százalékát megvilágítja.
Az épület már most rendkívül népszerű: kárognak a régi-Budapest-fanatikusok vagy annak a Google-értékelésnek a szerzője, aki szerint: „Egy normális európai országban 1990 után ilyen „legyőztük a természetet” és „fittyet hányunk az energiaválságra” épületet nem jutna eszébe építeni egyetlen olajipari cégnek sem, vagy ha igen, a vezérigazgató másnap repülne. A Mol Campus 228 vélemény alapján 4,1 pontos átlagot ért el, pedig még be sem lakták.
A magyar építészet egyik nemzetközileg is értelmezhető teljesítménye talán nem a legjobb pillanatban került fel a térképre, de technológiai részletei meggyőzőek. Csupán egyetlen gépházajtó zárszerkezetéről hiányzott a díszfedél, és egyáltalán nem dőlt meg a toronyház, amikor ránehezedett a budapesti altalajra. Gazdája jót akart a több ezer fős csapatának, amikor a teljes kollektíva home office-életmódját egyetlen helyrajzi számra összpontosították.
Mindenki más nézheti, látogathatja, vagyis szabadon viszonyulhat hozzá.
