Forrás: hirado
Szeptember és november között az észak-amerikai pompás királylepkék elindulnak őszi vándorlásukra, ennek során mintegy 4800 kilométert tesznek meg.
A nyár a faj szaporodási időszaka: a közönséges lepkék – amelyek általában 2-5 hétig élnek – ekkor párosodnak és rakják le petéiket, amelyek a következő generációt alkotják majd. Évente négy generációjuk kel ki, ebből a negyedik és egyben utolsó a különleges. Az ősszel születettek agya ugyanis a migrációra van „hangolva”.
Ennek folyományaképpen nem válnak azonnal ivaréretté, erre majd később kerítenek sort, az északi visszaút alatt, amikor már 9 hónaposak.
Több száz pompás királylepke egy fenyő ágain az El Rosario menedékben, mintegy 3000 méterrel a tengerszint felett, a mexikói Michoacan államban, 2003-ban. (Fotó: Reuters/Andrew Winning)
A vándorlás a hőmérséklet csökkenésével indul meg. A pompás királylepkék nem tűrik jól a hideg környezetet, minél mélyebbre kúszik a higanyszál, annál nehezebben repülnek. Ezért, amint a levegő hűlni, a napok pedig rövidülni kezdenek a nyár utolsó, és az ősz korai szakaszában, felkészülnek a délre tartó migrációra.
A Sziklás-hegységtől nyugatra élők általában Közép- és Dél-Kaliforniában telelnek át, míg a tőlük keletre tanyázók a mexikói Michoacan-hegység felé tartanak. Évről évre ugyanazokat a telelőhelyeket veszik igénybe, néha még az otthonukul szolgáló fák is ugyanazok – írja a velük foglalkozó Monarch Watch oldal.
Precíz navigációjuk máig rejtély. A kutatók úgy hiszik, a nap és az agyukban lévő egyfajta napiránytű révén találják meg az útvonalat. Tavaly arra utaló jelet is találtak, hogy talán a Föld mágneses mezejét is igénybe veszik, főleg felhős napokon.
Déli irányú mozgásukat – csak nappal repülnek – rövid pihenőkkel szakítják meg, ezalatt nektárral táplálkoznak. Megdöbbentő módon a testsúlyuk még gyarapodik is, annak ellenére, hogy az útvonal elképesztően hosszú és kimerítő egy ilyen apró és törékeny élőlénynek.
Vándorútján lévő királylepke egy ágon pihen Michoacan államban, a királylepke-bioszféra rezervátum területén 2002-ben. (Fotó: Reuters/Henry Romero)
Nem kevésbé figyelemre méltó, hogy a vándorút megtételét segítő szárnyuk fesztávja csak 7-10 centiméter. Igen gyors repülésre képesek, ha megijesztik őket, de általában hajlamosabbak rábízni magukat a szélre. A migráció alatt a kifejlett egyedek különféle növények nektárját fogyasztják: ide tartozik például a vadmurok, a közönséges orgona és a lucerna.
A Mexikót célzó populáció elsősorban a királylepke-bioszféra rezervátum – világörökségi helyszín, amely októbertől márciusig több millió példány otthona – felé tart. Február-március beköszöntével pedig felkészülnek, hogy megtegyék az utat vissza, északra. Csak ekkor válnak ivaréretté. Petéiket a selyemkórókra helyezik el, hogy elősegítsék az új generáció kifejlődését.
Az utóbbi 15 évben eme törékeny pillangók egyedszáma drámaian lezuhant, egymilliárdról mintegy 30 millióra. Ezért a természetvédelmi szervezetek veszélyeztetett besorolást kértek a fajnak. A legnagyobb veszély rájuk élőhelyük pusztulása a glifozát gyomirtó elterjedt használata miatt. Emellett főképp a madarak, a gyíkok és a rossz időjárás tizedeli őket.
Pompás királylepke. (Fotó: AFP)
A kukoricához és szójához hasonló gabonákat genetikailag már úgy módosították, hogy rezisztensek legyenek az említett gyomirtóra, ennélfogva a szer minden más, a környékükön élő növényt pusztít. A selyemkóró is az érintettek közé tartozik, ráadásul az egyetlen növényfaj, amelyre lerakják petéiket, és amelyeket hernyóik elfogyasztanak, ennélfogva pusztulásuk a királylepkék hanyatlását vonja maga után.
Február óta a szakemberek a növény védelmén munkálkodnak. Az Amerikai Halászati és Vadvédelmi Szolgálat több millió dolláros kezdeményezést jelentett be, hogy visszatelepítsék a selyemkórót a földekre, egy hónappal később pedig a gyomirtó gyártója ajánlott fel négymillió dollárt a helyreállításra.
