Tengerészkapitány akart lenni, de végül magával ragadta Bartók Béla és Kodály Zoltán szellemisége, a zene és a népzene szeretete. Kórusműveket, balladákat, sőt, filmzenét is szerzett – ki ne ismerné tőle A Tenkes kapitánya főcím zenéjét? Kilencven éve született Vujicsics Tihamér.
Vujicsics Tihamér zeneszerző, népzenekutató Pomázon született 1929. február 23-án. A budai szerb görögkeleti püspökség vikáriusának fiaként a magyar és a szerb kultúra együttes vonzásában nőtt fel.
Magyarország 1944-es német megszállása után édesanyjával és öccsével – Vujicsics D. Sztoján későbbi író, műfordítóval – a bombázások elől Hercegszántóra utaztak, itt furulyázni, hegedülni, tamburázni és harmonikázni tanult. Már ekkor elkezdett népzenét gyűjteni, ez első dallamokat nagyanyjától jegyezte le. Ekkor már nem vágyott arra, amire gyerekként – hogy tengerészkapitány legyen, meghódította a zene.
Kodály sem tudott neki újat mondani
Tizenkilenc éves volt, amikor felvették a Zeneakadémia zeneszerző és karmester szakára. Kodály Zoltán – akinél népzenét tanult – felmentette óráinak látogatása alól, mondván: „Már nincs mit tanulnia tőlem.” Származása miatt egy évvel később eltávolították a Zeneakadémiáról, tanulmányait a konzervatóriumban folytathatta.
Kodály nem hagyta magára: ő szerzett neki zongorát. Vujicsics végül sok nyelven beszélő, több hangszeren játszó, európai műveltségű zeneszerző és virtuóz előadó lett. Bartók és Kodály nyomdokain hivatásának tekintette az összehasonlító népzenekutatást, gyűjtötte a délszláv zenei és folklórhagyományokat. Magáévá tette azt a bartóki–kodályi gondolatot, hogy Közép-Európa népei lényegében egy zenei nyelven beszélnek.
„Daloljunk vagy lőjek?”
A balkáni zene – amelynek kiváló ismerője lett – hatást gyakorolt saját műveire is, különösen kórusműveire, például a Ráckevei balladára. Palóc fantázia, Kalotaszegi concerto és Drágszéli táncok című művét az Állami Népi Együttes mutatta be. Az 1950-es évek második felében születtek táncballadái: Makar Csudra, Kádár Kata, Csodafurulyás juhász. Több tanulmánya jelent meg az európai népek zenéjéről, a bizánci muzsika történetéről. Népzenekutatói munkásságának dokumentuma, A magyarországi délszlávok zenei hagyományai című könyve a halála után három évvel jelent meg.
Egy ideig az Állami Népi Együttesnél dolgozott, majd a Jégszínház zenei vezetőjévé nevezték ki. Egy Rádiókabaréban kirobbanó sikerrel adta elő parafrázisait Az árgyélus kismadár című népdalra, ami egy csapásra ismertté tette nevét. Hatalmas sikert aratott Éjféli operabemutató című jelenete is, benne a szállóigévé lett „Daloljunk vagy lőjek?” mondattal.
Szenvedélyesen szerette az életet
Mindegy volt neki, hol zenél: kocsmában a barátainak, művész–közönség találkozón vagy a televízióban. Bámulatos rögtönzései, muzikalitása hatására felizzott körülötte a levegő, és magával ragadta hallgatóságát. Pályatársa, Petrovics Emil szerint vad és szenvedélyes életszeretet jellemezte, s „a személyiségének olyan kisugárzása volt, amely jobbá tette azokat az embereket, akik körülötte voltak”.
Gyakran szerzett filmzenét 1959-től, tévéjátékok, hangjátékok kísérőzenéjét komponálta. Ő jegyzi az Életbe táncoltatott lány című táncfilm (1964) zenéjét. Alakja – örökké arcába hulló fekete hajával – számos filmben felbukkant: Szabó István Koncert című kisfilmjében a Duna-parton szólaltatott meg zongorát, anarchista zongoristát játszott a Bors tévésorozatban, összeesküvőként tűnt fel a Sirokkóban, ahol a szabadban szólaltatott meg egy lehangolt zongorát. Ő írta A Tenkes kapitánya, a Princ, a katona, a Bors című nagy sikerű tévésorozatok kísérőmuzsikáját. Rádiójátékokhoz is komponált, a hagyatéka alapján 18 művet tudunk ide sorolni.
Tervezett nagy művei – Árgirus című operája, zongorahangversenye – már nem készülhettek el: 46 éves volt, amikor repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. A repülőgép 1975. augusztus 19-én indult a végzetes útra. Vujicsics Tihamér Szíriába tartott a Rákóczi-induló gyökereit kutatni, amikor 20-ára virradóra Damaszkusz közelében a gép lezuhant. Mint utóbb kiderült, a reptéri irányítás a tengerszinthez mért magassági adatokat adta meg, a pilóták azonban ezeket a leszállópályához viszonyították – a két adat között több száz méter eltérés volt.
Szentendrén, az ortodox főtemplom kertjében temették el, s halálának 25. évfordulóján a kisvárosban teret neveztek el róla. Az ő nevét vette föl a Duna menti szerb és horvát népzenei hagyományokat őrző együttes, amely méltó módon bánik névadója örökségével, amit a 2014-ben odaítélt Kossuth-díj is igazol.
forrás: hirado.hu, MTI
