Valahogy “divattá” vált önzetlennek lenni, de a végsőkig. Az egy dolog, hogy adunk enni egy éhezőnek, egy hajléktalannak, ötvenötödszörre is elmondjuk ugyanazt türelmesen a gyerekünknek, eltűrjük, hogy a házastársunk elveszi az önbizalmunkat, de valahogy nem szabtunk ennek határt. Miért ragadunk bele egy olyan környezetbe, ahol nekünk nem jó, ahol bántanak?
Miért nem bírunk felkerekedni, és megkeresni azokat az embereket, akik szeretnek és elfogadnak minket? Miért hajítjuk kukába az életünket, és miért hagyjuk, hogy testünket felfalja egy pusztító betegség? Miért olyan nehéz megpróbálni szeretni az életet? Meddig kell tűrni? Ezekre a kérdésekre segít választ találni Feldmár András pszichológus.
“Az élet gyakran hoz minket elviselhetetlen helyzetbe. Vannak dolgok, amik annyira fájnak, hogy az ember még azon is elgondolkodik, hogy inkább feladja. A kutatók és orvosok, nem tagadják, hogy a test és lélek egyetlen rendszert alkot. A betegségek származhatnak lelki eredetű problémákból, és azok akikben erős az élni akarás, gyorsabban gyógyulnak fel bajaikból. Ha valakit olyan trauma ér, amivel egyedül nem tud megbirkózni, rövid időn belül megbetegszik. Ha úgy érzi, hogy nem akar többé ebben a világban élni, közel egy év alatt akár halálos stádiumig ronthatja saját állapotát.
Nem engedhetjük el a gyeplőt. Még a legrosszabb, legelkeserítőbb pillanatban is emlékeztetni kell magunkat arra, hogy van miért továbbmenni. Hogy élni akarunk. Az akarat persze önmagában kevés. Meg kell küzdenünk a letargiával, vissza kell szereznünk az életkedvet. Persze mondani könnyű, megtenni nehéz. Főleg egy olyan világban, ahol lépten-nyomon szegénység, szenvedés, egyenlőtlenség, gyűlölet és harag vesz körül bennünket. Ezért fontos, hogy kitörjünk az ártó, bántó környezetből. Nem szabad benne maradni egy olyan helyzetben, kapcsolatban, ami beteggé tesz. Akkor sem, ha az illető a párunk, családtagunk, férjünk. Elsősorban magunkért tartozunk felelősséggel, csak azután segíthetünk másokon, ha saját életünk, a mi irányításunk alatt áll.”
De megváltozik – azt hiszem, ez az a mantra, amivel mindannyian áltatjuk magunkat. A holnap mindig tiszta, talán alszunk egyet, és holnap már jobb lesz, történik valami csoda, és a másik nem lesz olyan, amilyen eddig volt. Csak az a baj, hogy az esetek többségében ez a csoda soha nem jön el.
“Fel kell tenni és meg kell válaszolni a legfontosabb kérdéseket: Aki bánt, nyomaszt, visszahúz, zsarol, az miért változna meg? Miért várok arra, hogy megváltozzon? Miért remélem, hogy minden jobb lesz, és nem bánt többé? Ennek az esélye vajmi kevés. Nincs mire várni, az idő elrohan mellettünk, nem szabad olyan kapcsolatokra, olyan emberekre pazarolni, akik nem szeretnek minket. Nem élhetünk olyan környezetben, ahol azt hazudják, hogy nincs választásunk, nem vagyunk szabadok… Ahol az egyenlőséget még hírből sem ismerik, ott egyértelműen zsarnokság uralkodik. Meg kell érteni, hogy akit bántanak, azt nem azért bántják mert rossz, vagy mert megérdemli. Azért bántják, mert nem a megfelelő ember mellet és nem a megfelelő kapcsolatban él. Aki megengedi, hogy bántsák azzal olyan trauma történt, amit nem tudott feldolgozni. Ezért lehitte, hogy nincs joga szabadon élni.”
Persze ahány ember annyi probléma. Mindenkinek más akadályokon kell keresztülverekedni magát, így nincs általános recept. Sokan ütköznek olyan akadályokba, amit át akarnak lépni, csakhogy nem tudják hogyan tegyék. Sőt vannak akik azt sem tudják, mi az akarat. Vannak, akiket gyerekkorukban annyira nyomtak hátulról, hogy nem tanultak meg maguktól előrelépni. Felnőtt korukra sem találnak igazi motivációt. Anyu és apu segítsége nélkül nem látják a helyes irányt.De ilyen probléma még a súlyos megfelelési kényszer, az elérhetetlen ideák, a bűntudat, amelyek elnyomhatatlan zsarnokként báboznak életünkkel, irányítják minden döntésünket. Fontos, hogy felismerjük ezeket a programokat, majd megtanuljunk túllépni rajtuk. Felismerjük őket működés közben, és a tettenérés pillanatában valami módon kitépjük magunkat irányításuk alól.
Ez nem önzőség. Nem önzőség kilépni a szarból, hátrahagyni azokat az élethelyzeteket, amik ártanak és megnyomorítanak. Az idő szorít, nem szabad röpke életünk egyetlen napját sem olyasmire, vagy olyasvalakire pocsékolni, aki nem segít, nem épít. Csak egy életünk van. Ebben a formában, ebben a testben, ez a lélek, ezzel a tudattal egyetlen egyszer él csupán. Tartozunk magunknak annyival, hogy nem pocsékoljuk el azt, ami megadatott.”
forrás: Szabadon ébredők
