A forradalmi publicisztika műfaji osztályozása

A márciusi ifjak publicisztikai műveinek öt fő típusát különböztetjük meg.

Az elsőbe a forradalom krónikáit soroljuk. Március 15-e és a rákövetkező napok híreit először az újságok vitték szét; az Életképekben Jókai és Egressy Gábor számolt be az eseményekről, a Jelenkorban és a Hazánkban Királyi Pál, a Társalkodóban Birányi Ákos, az Erdélyi Hiradóban Csernátoni. Hamarosan több röpirat is napvilágot látott: legelőbb – április elején – Kléh Istváné (A pesti forradalom története 1848-ban. Adatul politikai életünk erkölcstörténetéhez) és Zerffi Gusztávé (Martius 15dike 1848 Pesten. Egy lap néptörténet), majd Birányi Ákosé (Pesti forradalom, Martius 15–19.), Nyári Alberté (A magyar forradalom napjai) és Petőfié (Lapok Petőfi Sándor naplójából). Ezeket tekinthetjük szemtanúk munkáinak, bár persze más nyomatékkal, nagyobb hitelességgel bír a forradalom cselekvő részeseinek a szava (Petőfié, Nyárié), mint Zerffié, aki legföljebb néző lehetett. (Vasvárinak volt egy „fekete könyve”, amelybe „a márciusi napok emlékvonásait” jegyezte föl, ez azonban elveszett.) Szilágyi Sándor röpiratát (Bécs–Pest–Kolozsvári forradalom. 1848 marcziusban) csak a kolozsvári eseményekre nézve fogadhatjuk el forrásértékűnek; a névtelenül kiadott Magyarország újjászületése annyira száraz, hogy nyilván személyes élmény nélkül készült. Igen kitűnő tudósítások keletkeztek a párizsi és a bécsi forradalomról. Dobsa Lajos, „szemtanú” Az 1848. évi francia forradalom címmel tett közzé röpiratot; sok mindent láthatott a helyszínen, de bőven merített az egykorú francia sajtóból is. Pap Gábor az Életképek bécsi levelezője volt, és egészen októberig rendszeresen küldte roppant eleven, lelkes beszámolóit az osztrák főváros mozgalmairól. Bécs márciusának történetét adja Remellay Gusztáv röpirata is (Metternich nagyszerű fiascoja vagy a bécsi forradalom).

A közvélemény fontosnak tartotta a forradalmi események írásban való rögzítését. 1848. április 13-án Nyáry Pál a pesti Bizottmány előtt „a forradalom napjaiban vitt jegyzőkönyveknek pontos összeszerkesztését javasolta, forrásul a historikusoknak. Indítványa „közhelyesléssel” elfogadtatván, Irányit, Irinyit, Bulyovszkyt, Emődyt, Sükeit, Degrét és Molnár Györgyöt bízták meg a munkával; mit végeztek, nem tudni; a jegyzőkönyveknek alkalmasint Birányi Ákos látta hasznát, aki röpiratát, mint a címlapon megjegyzi, „hiteles adatok nyomán” írta. Később, 1849 márciusában, maga a kormány {701.} gondoskodott a hadi események megörökítéséről, hogy „e szent harcnak … nagyobb méretű lenyomatát” hagyhassa az utókorra; a főbb seregtestek mellé „gyakorlott tollú s egyszersmind tiszta jellemű egyén”-eket nevezett ki „tábori történeti jegyző”-vé, s ezek csaknem mind márciusi ifjak voltak (Kőváry László, Lisznyai, Mészáros Károly, Zalár József), Vasvári helyeselte a kormány intézkedését, de nem tartotta elegendőnek a „hivatalos toll”-akat, s felhívást adott ki a Pesti Hírlapban: írjunk mémoire-okat. „Ki-ki jegyezze fel lelkiismeretes hitelességgel, ami körében történik, mint a francia forradalom emberei tették.”

A sajtó, különösen az 1848. évben, felszólítások és szervezés nélkül is betöltötte történetjegyzői rendeltetését: hivatásos újságírók és alkalmi levelezők versengtek egymással. Kossuth és az országgyűlési küldöttség bécsi diadalmenetét Pap Gábor, Székely József és Matolay Etele írta le, a márciusi pozsonyi eseményeket Karády Ignác (Kossuth fiainak későbbi nevelője), a pesti ifjúság megbizottainak kolozsvári látogatását Szegfi Mór, Kossuth megajánlási beszédéről és alföldi toborzóútjáról Csernátoni számolt be; Túria ostromáról Vajda János tudósított, a törökbecsei táborból Kölcsey Kálmán „önkéntes hadnagy a győzelemig”, a pákozdi sikerről Tóth Endre, Zichy Ödön kivégzéséről Várady Antal, a Lajta melletti huzavonáról Tompa Mihály, a schwechati vereségről Csernátoni. 1849-ből kevesebb efféle közleményt olvashatunk, de ekkor keletkeztek Petőfi, Vasvári, Oroszhegyi Józsa értékes harctéri híradásai.

A magyar sajtó a forradalom előtt csak a törvényhatósági tudósítások rendszerint körülményes és értekező modorú s a fővárosi újdonságok szellemes, de ritkán lényegeset érintő műfaját ismerte; a politikai riportot a márciusi ifjak honosították meg 1848-ban, nyereségéül az irodalomnak, pótolhatatlan szolgálatul a történettudománynak.

A publicisztika egy másik típusa a forradalmi átalakulás – a 12 pont és az új törvények – népszerű magyarázata. A nagy fordulat politikai tényezővé tette a népet, s minden párt sietett felvilágosítani a március-áprilisi vívmányokról, ki-ki a maga szája íze szerint s eltérő szándékkal; a mérsékeltek azért, hogy nyugalomra intsék s eltanácsolják a szabadságnak – mint mondták – túlkapásaitól, a radikálisok azért, hogy jogainak s erejének tudatára ébresszék. „A felvilágosulatlan nép – írta Vasvári – lehetlennek hiszi, ami történt, és sorsa javulását csak ideiglenesnek tartja … Fel kell tehát használni minden eszközt, mely által a nép felvilágosítására hatni lehet.”

Arany János a Nép Barátjában, a Vörösmarty a Pesti Hirlapban fejtegette a demokrácia alapfogalmait (haza, szabadság stb.). A kormány is szükségesnek tartotta, hogy népszerű törvénymagyarázatot írasson, többeket felkért, Táncsicsot is, végül Vas Gereben munkáját fogadta el, aki Öreg ABC vén emberek számára címmel Győrben már előbb közzétett efféle füzeteket. A hivatalos röpirat névtelenül jelent meg (A király tanácsadója megmagyarázza a népnek az új törvényeket), több nyelven, és ingyen osztogatták. Atyáskodó hangon intette a parasztságot: köszönje meg szépen urainak a jobbágyi terhek eltörlését, melyre a nemesség önként vállalkozott, hisz „nem is kell ám azt gondolni, hogy a földesúr tartozott volna velünk jót tenni, mert nincsen olyan eszeveszett ország, hol valakire ráparancsolna a törvény, hogy akinek mije van, adja másnak ingyen”. {702.} Radikális hangot ütött meg Szacsvay Imre a Népkivánatokban. „A nép maga az álladalom. A nép maga a haza!” – írta, és követelte a főrendi tábla eltörlését s a papi vagyon állami tulajdonba vételét. Elefánty Ferenc a „szegény mellőzött parasztok”-nak ajánlotta röpiratát (Magyarország 1848), és figyelmeztetett, hogy az idegen ajkúak is a haza fiai. A forradalmi változásokkal kapcsolatban kijelentette: „Ami elmúlt, elmúlt; azt újra visszahozni akarni most már honárulás, érte sopánkodni kábaság.” Nádaskay Lajos, a Honderű forradalmi színbe öltözött munkatársa (később az Egyenlőségi Társulat „előadója”), Egy szó a szegény emberhez címmel írta meg a 12 pont magyarázatát. Mindezek a röpiratok, tárgyuk természeténél fogva, az átalakulás első hónapjaiban láttak napvilágot.

Jellegzetesen forradalmi termék a harmadik műfaji típus: a káté. A nép felvilágosításának szándéka hozta létre ezt is, és az előbbi csoporttól csak formája különbözteti meg: a kérdésekre és feleletekre tagolódó előadásmód. Jókai az Életképek 1848. április 2-i és 9-i számában közzétette „a világhírű Martinovics összeesküvési pör részletei”-t; fölelevenítve a „republicanus cathechizmus”-ok emlékét, újak írására ösztönzött. Boross Mihály Politikai kis kátét, Herczeg Viktor Forradalmi kátét, Birányi Ákos Köztársasági kátét adott ki, s olykor egy-egy cikk is kérdés-felelet-formát öltött (pl. Nyiri Józsa: Katonaság és guillotine. Marczius Tizenötödike, 1848. október 17.).

Herczeg Viktor röpirata 1848 júliusának elején jelent meg. „Némelyek azt mondják: a forradalomnak már vége.. . Az ilyen gyáva fajta emberek már e szó hallatára: forradalom, remegnek és fáznak.” (Hasonló sorok később Petőfi augusztusi versében olvashatók: „Halaványul a gyáva szavamra, dalom | Viharodnak előjele, forradalom.”) Herczeg Viktor szerint „a forradalom kiküszöbölése annak, ami rossz, s helyreállítása annak, ami jó”. A röpirat ezután a szabadság, egyetértés, egyenlőség, felelős minisztérium, nemzetőrség, iskolarendszer és népnevelés s az egyházi rend témáival foglalkozik. A szabadságot az ember veleszületett természeti jogának mondja. „Erkölcsös csak szabad nemzet lehet.” A nemzet boldogulásának záloga az egyetértés, ezt a nagy francia forradalom példájára megszervezett klubok felvilágosító munkája eredményezheti. Az egyenlőség tekintetében Herczeg Viktor polgári demokrata elvet vall: törvény előtti egyenlőséget követel, a vagyoni különbségeket nem firtatja. A felelős minisztériumba olyan férfiakat kíván, „kik nem tetszésök szerint, hanem a törvények értelmében kormányoznak, s kiket a haza érdeke kormányoz”. A minisztérium fő teendője az, „hogy a reakciótól megmentse a hazát”. A nemzetőrségben teljesített szolgálat a legszebb „polgári kötelesség”. Az iskolai rendszer célja „jó és hasznos honpolgárokat” képezni a hazának; a tanítás legyen ingyenes; a kormány törődjék a felnőtt lakosság nevelésével is, mert „a nép az állam alapja”. Az egyházi birtokok kisajátítandók, jövedelmük szolgálja a népművelést.

Birányi Ákos 1848. május 25-éről keltezi kátéja előszavát, megírását azonban csak szeptember 22-én fejezte be. Mint a vallási katekizmusokban, az első kérdés itt is: „Mi az emberi nem rendeltetése?” A röpirat Bentham szellemében felel: „Az emberi nem rendeltetése: lehető legnagyobb mértékben boldogulás a földön.” „Mit kell minden embernek hinni, hogy boldoguljon? … Hinni kell, hogy a köztársaság az emberi állapotok legtökéletesebbike.” Köztársaságban „a nép önmagát kormányozhatja”, ezért az uralkodás minden {703.} formája fölösleges. „Uralkodásban a népakarat, ha még oly szent s igazságos is, rendszeresen nem teljesíttetik; hasonlít a szolga kívánságához, melyet az úr teljesít ha akar, ha nem akar, nem teljesít. Köztársaságban minden a népakaratból foly ki.” Természetesen a köztársaság sem lehet el kormány nélkül; „azon férfiaknak, kik a köztársasági kormányon ülnek, bölcs, őszinte, tisztakeblű, polgárbarát, elhatározott s a nép bizalmát bíró egyedeknek kell lenni”, szükséges továbbá, hogy a nép „politikai műveltség”-gel rendelkezzék. Birányi Ákos szerint a köztársaságnak joga van beleszólni polgárai vagyoni viszonyaiba; az ily módon megszervezett társadalom azután képes arra, hogy „a véletlenen uralkodjék”, kiküszöbölve a származás egyenlőtlenségeit vagy az elemi csapások által okozott veszteségeket.

A forradalmi politikai irodalom negyedik típusa a leleplezés. Korábban, a cenzúra miatt, ez teljesen ismeretlen volt; amit Irinyi már úti könyvében feladatul jelölt ki (a közvélemény tudomására hozni „minden gonosz szándékot”), azt a sajtó csak most végezhette el. Nyiri Józsa cikke Metternich besúgóinak leálcázását sürgette, és Töltényi Miklós fekete borítású szégyen-füzete név szerint sorolta elő a régi rendszer támaszait (Hű tükre a megbukott Kancellária, Helytartótanács és Kamara hivatalnokainak). Csernátoni a Marczius Tizenötödikében „Mákvirágok” címmel rovatot nyitott, és maró gúnnyal üldözte a maradiság minden megnyilvánulását. Az árulók leleplezése állandó témája volt a márciusi ifjak írásainak. Leggyakrabban az izgató főpapok, Hám és Scitovszky, s a hűtlen katonatisztek, Lederer, Baldacci ellen irányították támadásaikat.

Hasonló rendeltetést töltött be a forradalmi publicisztika ötödik típusa: a charivari. Ezen a negyvenes évek sajtójától örökölt újdonságrovat forradalmi változatát értjük: olyan egyveleges közleményeket, melyek rövid hírek, néhány szavas glosszáit, humoros apróságok sorozatából álltak össze. Új bennük az, hogy már nem csupán a szórakoztatást, az olvasók kíváncsiságát szolgálják; politikai céljuk van: hangulatot kelteni a legkülönfélébb eszközökkel, melyeknek skálája a friss értesülésektől a szellemes kommentárig, a tréfától a felháborodásig terjed. A műfaj megteremtője és klasszikusa Jókai; a „charivari” szót is ő adta címül csípős-humoros hír- és glosszarovatának az Életképekben. Tudósított, dicsért, gúnyolt, támadott. „A bécsiek derék fiúk. Betörtek a Burgba, a felső táblát eltörölték, a cenzust szemmivé tették. Szavaz minden teljeskorú férfi.” „L. úr egy könyvet fog kiadni ily cím alatt: hogy lehet a világot megcsalni? talán bizony miniszter akar lenni az úr?” „A katonaságnál egy hónap óta el van törölve a huszonöt bot. Ezt úgy kell érteni, hogy jelenleg negyven boton alul le sem fektetik az embert.” „Pesten több utca kövezetét csinálják, csak mentül jobb köveket rakjanak önök, uraim, ezekből lesz majd a barrikád.” Jókai modorát többen megpróbálták követni.

Az ismertetett öt típuson kívül a márciusi ifjak publicisztikája egyéb műformákkal is élt. Írtak pontokba foglalt követelés-listákat (a 12 pont, a tömörség remeke, Irinyi műve); kiáltványokat, a sajtóban és röplapokon, felragaszokon (Irinyié, a Pragmatica Sanctio ellen, 1848. március 31-én kelt; az Egyenlőségi Társulat szeptemberi proklamációját Petőfi fogalmazta; ugyanakkor egy másikat Gajzágó Salamon; harcra buzdító felhívást, az 1849. április 8-i Közlönyben, Szendrey Júlia is írt, Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez címmel). Érdekes formát mutat a betűrendbe szedett jelmondatokból {704.} álló Általános politicai polgár ABC (németül is: Allgemeines politisches Bürger ABC); névtelen szerzője az ifjak márciusi követeléseit hangoztatta. („Censura tökéletes sajtószabadságnak adjon helyet … Lázzadókat mindenki elnyomni köteles … Nemzeti bankok a földművelők és kézmívesek javára is szolgáljanak …”). A vezércikk kossuthi hagyományát a fiatalok nem követték. Meglepő, hogy milyen kicsiny a választási röpiratok száma (pl. Birányi Ákos: Irányeszmék pest-városi tisztújításhoz); a márciusi ifjak a romantikus történetbölcselők (Michelet stb.) módján mitikus eszményt láttak a népben, s innen ered politikájuk egyik fő hibája: hogy elhanyagolták a választási agitációt.

A márciusi ifjak politikai nézetei és harcai

A márciusi ifjúság mint jellegzetesen értelmiségi csoport otthonos volt a haladó eszmék és jelszavak körében; az osztályviszonyok közt csak nehezen igazodott el. A zsarnokság ellen támasztott forradalom lépéseit jól ki tudták számítani; a demokratikus államforma hatalmának osztályalapjáról kevéssé tisztázott fogalmaik voltak. Az Életképek 1847. július 4-i számában névtelen programcikk jelent meg Észarisztokrácia címmel. Írója – Jókai – forradalmat jósolt, új világteremtést, midőn „ismét paradicsommá válik a föld ez ige testté létekor: szellemszabadság, észuralkodás”. A márciusi ifjak magukat természetesen észarisztokráciának tartották, és semmi kétségük sem volt aziránt, hogy mást, mint a nép érdekeit, nem is képviselhetnek. Ezért elmulasztották az osztályok valóságos követeléseinek tanulmányozását, s a forradalomban mint valami elvont radikalizmus szószólói léptek fel, anélkül, hogy politikájukat valamelyik osztályhoz kötötték volna.

Kezdetben teljes politikai őrségváltást tűztek ki célul. A pesti Bizottmány, melyben egy ideig hangadók voltak, nem szívesen vetette alá magát a kormánynak, és az ifjak „a diaeta nullitása”, forradalmi Konvent létesítése mellett izgattak. „Nem kell táblabíró politika!” – hirdette a Marczius Tizenötödike állandó mottója; ugyanezzel a címmel Székely József röpiratot adott ki. Pálffy lapja, mindjárt harmadik számában, tépázni kezdte az ősi alkotmány nimbuszát, mely a nemesség legfőbb érve volt politikai monopóliuma mellett („iszonyú alkotvány volt a mienk”), április 5-én pedig „rest szabó”-nak nevezte az országgyűlést, „nyolcszáz esztendős kontárkodás”-nak a rendi törvényhozást, s kijelentette: „A nemesember kiválóan rossz törvényhozó, ez a mesterség nem önöknek való, azt majd csak a szegény nép fogja haszonnal űzhetni.” „A törvényhozás munka, oda pedig nem aranyos mentés emberek, hanem egyszerű blouse-osok kívántatnak”. A „blouse”, a francia sajtó szóhasználata nyomán, a proletárt jelképezte, de a márciusi ifjak többsége nem gondolta komolyan, hogy a törvényhozó hatalmat minden megszorítás nélkül a munkások és parasztok kezébe juttassa. Még Vasvári is az általános választójog ellen szólalt fel, vagyoni cenzust kívánt (bár alacsonyabbat, mint a nemesi párt), „nehogy a proletáriusok elözönjenek”. Jókai radikálisabbnak mutatkozott, elégnek tartotta az „állandó lakás kvalifikációját”; a „suffrage universel” mellett azonban csak Irányi és Mészáros Károly állt ki. Úgy látszik, csakugyan az „észarisztokráciát” akarták az országgyűlés nemesi politikusainak helyébe léptetni.

{705.} Ez azonban csak ábránd lehetett, s nem is tartott soká. A márciusi ifjak elégették a sajtótörvény tervezetét, és több fontos kérdésben szembefordultak a kormánnyal és az országgyűléssel, de a bécsi udvar forradalomellenes kísérletei idején, március utolsó, április első napjaiban, visszafogták támadásaikat. („Az országgyűlés erélyesen viselte magát” – írta ekkor a Marczius Tizenötödike.) Amikor a kormány április 14-én Pestre érkezett, azzal a szándékkal, hogy teljesen a maga kezébe vegye a hatalmat, s a márciusi fiatalok nagy részét kiszorította a forradalmi Bizottmány helyett szervezett választmányból, az ifjúság meghajolt. Az üdvözlő szónoklatot Vasvári mondotta, és mérsékletről beszélt: „A nép … ezen éjen egészen lecsendesül, s holnap már visszatérend a polgári élet magányába.” A május 10-i vérengzés után, amikor Lederer fegyverrel űzte szét a tüntető fiatalokat, még egyszer kitört elkeseredésük a kormány ellen; nemcsak Petőfi kiáltotta, hogy a kutyáját sem bízná reá, így írt Pálffy lapja is: „Nem kell olyan pedáns togatus politika, mint Szemeréé … Nem kell Klauzál … Menjen nyugalomba Széchenyi … Elégedjék meg eddigi koszorúival Deák Ferenc is … Vonuljon vissza a szépirodalomhoz … a közoktatási miniszter …” Degré a Marczius Tizenötödikében kiadta a jelszót: „Járjunk ismét fegyveresen!” – de kenyértörésre ekkor sem kerülhetett sor, és Vasvári az Életképek június 4-i számában takarodót fújt: „Az ifjúság többé jelenleg egy forradalmi lépést sem fog tenni.”

E döntést a „nemzetegység” érdekében mondotta ki, de világosan látta kényszerű voltát. A márciusi ifjak eddig a népről, mindig csak a népről beszéltek; most számot kellett vetniük az osztályokkal. Ezt Jókai kezdte el az Életképek május 21-i számában, és Vasvári folytatta ugyanott június 4-én.

A polgárságról Jókai ezt írta: „A nemességet szereti előjogaitól megfosztva látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem.” Hasonlóképpen Vasvári: „Míg közös jogokért vívtunk, addig összeforrottak velünk. Midőn eszméért kellett volna lelkesülni és áldozni, akkor ők visszavonultak, sőt ellenünk akarának szövetkezni.” Amikor az ifjúság, még áprilisban, vörös tollakat tűzött ki radikalizmusa jelvényeiül, a pesti polgárok megtámadták, és tapasztalnia kellett, hogy a nemesi politika ellenében nem támaszkodhatik rájuk.

Ahhoz, hogy a parasztságot maga mögött tudhassa, jobban fel kellett volna karolnia érdekeit. Ámde legtöbbjük úgy gondolkodott, hogy a jobbágyság eltörlésével a parasztok helyzete kellőképpen rendeződött, és kielégítetlen követeléseik pártolásában nem követte Táncsicsot, Horárikot. Fordulatot majd csak 1849 tavaszán tapasztalunk, amikor Vasvári, Emődy, Dobsa és mások toborzó útjuk közben megismerkedtek a falu hangulatával. Ekkor írta egyikük, Kléh István, a Honvédelmi Bizottmányhoz benyújtott terjedelmes jelentésében, hogy a fegyveres küzdelmet nem lehet sikeresen folytatni a paraszti kívánságok teljesítése nélkül. 1848-ban a legradikálisabb ifjak sem jutottak el idáig.

A munkásság következetes érdekképviseletét sem vállalta a márciusi ifjúság. A 12 pont nem tartalmazott egyetlen munkáskövetelést sem, s ezt – mint Dobsa Lajos följegyezte – a párizsi magyar munkások zokon is vették. Április 15-én a pesti Bizottmány ülésében Vasvári indítványozta ugyan, hogy „a kézművesek sérelmei orvosoltassanak a minisztérium útján”; Emődy Dániel szabadságot kívánt az „iparos osztály”-nak, a céhek ellenében; Orosz-{706.}hegyi Józsa ugyancsak a céhek „zsarnoksága” ellen beszélt; Szegfi Mór megszerkesztette az iparos segédek kérelemlevelét – de bérköveteléseiket megint csak Táncsics támogatta. A márciusi ifjak a munkáskérdést inkább a gazdasági liberalizmus, mintsem a szocialista eszmék szellemében fogták fel, és Lukács Sándor intézkedése, aki mint kormánybiztos 1849 júniusában rendelettel korlátozta a hadfelszerelésben foglalkoztatott iparosmesterek profitját, kivételes eset volt. Az ifjak nézeteire jellemző Mészáros Károly Munkásszabadság című cikke a Radical Lap 1848. június 11-i számában: „E század, mely az igazság és jognak nevében kezdte meg emberiségünk szebb hódítmányait, az egyenlőség és szabadság érdekében nem kötheti meg a munkának szabadságát, nem árulhatja ezt kalmárcikk gyanánt a kiváltságok és céhrendszer piacán … Le tehát a céhekkel rögtön, mindenfelé!” E szórványos munkásbarát megnyilatkozások (és a kezdetleges kézműves-mozgalmak) még a mérsékelt célt, a céhek eltörlését sem tudták kivívni.

A fenyegető ellenforradalmi veszély következtében és a parasztsággal s a munkássággal való szorosabb együttműködés elmulasztása miatt a márciusi ifjaknak le kellett mondaniuk „nemzetünk gyökeres átalakításá”-ról. Korlátozott politikai programjukat július 2-án, amikor választási vereségük már nyilvánvaló volt, Vasvári a Demokratikus Klub ülésében így határozta meg: „Mi controlleria leszünk az országgyűlés tendenciái fölött”.

Ez a „controlleria” abban állt, hogy bírálták a kormány felemás intézkedéseit, forradalmi erélyt és következetességet kértek rajta számon.

Nyiri Józsa a Marczius Tizenötödikében július 17-én arról írt, hogy a kormány a sajtótörvénnyel guzsba kötötte a szabadságot, a zsidók emancipációjának halogatásával elárulta a testvériség eszméjét, a hivatalok és katonai tisztségek szétosztásánál előnyben részesítette a kutyabőrösöket, s ezzel vétett az egyenlőség ellen, a forradalom elvei tehát csak „papiroson” diadalmaskodtak. Elégedetlenek voltak a márciusi ifjak a kormány egyházügyi politikájával is. Az antiklerikális propaganda nagy helyet foglalt el a forradalmi sajtóban. „Ezer év óta tényleg igazolta azt a főpapság, hogy … a hazán vampirként rágódott” – írta Várady Antal. Cikkek és röpiratok szóltak az egyházi vagyon elkobzásáról (például Nyiri Józsa a Marczius Tizenötödike április 17-i számában), követelték a szerzetesrendek feloszlatását (Hamar Dani: Nem kell szerzetesrend), a papság életének demokratikus újjászervezését (Szerencspataki [Hanák] János: Szózat az egyházi reform ügyében), vádolták az egyházi iskolák ósdi szellemét (Tavasi Lajos: Tanoda és egyház). A vallást, főként taktikai megfontolásból, nem bolygatták, de még a szerényebb követeléseknek sem tudtak érvényt szerezni.

A márciusi ifjak egyik legfőbb törekvése volt, hogy a kormányt rábírják a forradalom fegyveres önvédelmének megszervezésére, és ami nélkül ezt lehetetlennek tartották: az árulókkal és minden visszahúzó erővel való leszámolásra: „Azt óhajtanám, hogy a reakcionáriusokra kissé több gond fordíttatnék, és a kötelet ne kímélnék annyira … Kossuthtól megvárjuk, hogy a nemzet fáját megrázandja …” (Várady Antal); „Mi a népnek legbiztosabb fegyvere makacs elnyomói ellenében? A guillotine, mely irgalom nélkül, de igazságosan sujtja a bitor árulót …” (Nyiri Józsa); „Tisztítsátok ki Augias istállóját, melyben a reakció gaza rakásra gyűlt!” (Birányi Ákos); „Mindaz, ki a szabadság ellen csak egy vesszőszálat felemel, vesszen!” (Medgyes Lajos). {707.} Ellentétbe került a kormány és a márciusi fiatalság a külpolitikában. Az országgyűlés többsége hajlandó volt katonát megszavazni az uralkodó támogatására az olasz függetlenségi mozgalom ellen.

Bár e határozat korántsem vont maga után azonnali gyakorlati intézkedéseket, a radikálisok hevesen tiltakoztak mind az országgyűlésben, mind cikkeikkel, Petőfi, Vajda János versben. Tiltakozásuknak elvi alapja volt: a márciusi ifjak a népek forradalmi szövetségének eszméjét vallották. Vasvári már a nyomda előtt, március 15-én a „nemzetek közötti testvériség”-et éltette; Nyiri Józsa július 8-án Louis Blanc szavait idézte a Marczius Tizenötödikében („Minden népek testvérek, és minden forradalom az egész emberiségnek használ”); Oroszhegyi Józsa július 22-én, a Népelemben, együttműködést sürgetett a havasalföldi forradalommal.

A testvériség elvét a márciusi ifjak a nemzetiségekre is kiterjesztették. Vasvári a választójog áprilisi vitájában leszögezte, hogy „a szabadság élvezését nemzeti tekintettől föltételezni nem lehet s nem szabad”, és hasonló értelemben beszélt Petőfi is. Hatvani Imre röpiratot írt a hazai románság helyzetének szükséges megjavításáról (Szózat az oláhfaj ügyében); Dózsa Dániel ezt kiáltotta az erdélyi románoknak: „Kezet tehát a közhaza és közös szabadság nevében!” A nemzetiségi kérdést illetően a forradalmi ifjúság sem volt egységes, klubjukban emiatt szakadás támadt; annál nagyobb Petőfi, Vasvári és a többiek érdeme, hogy – különlegesen nehéz viszonyok között – őszintén törekedtek a szomszéd népekkel való egyetértésre.

A bécsi kamarilla követeléseivel szemben tanúsított engedékenység politikája, 1848 augusztusában, kiélezte a viszonyt a kormány és a márciusi fiatalok között. „A képviselőház meg kezdi tagadni a nemzetet” – mondotta Vasvári az Egyenlőségi Társulatban, majd néhány nap múlva ugyanott: „Nemzetgyűlésünk alszik … könnyelmű játékot űz a nemzet sorsával …” „Külellenség, bellázadás, fajdühöngés” fenyegetése közepette csupán „morális kényszerítés által”, a közvélemény erejével akart hatni a kormányra, s ez sikerült is: a szeptemberi válság radikális megoldást nyert, az uralkodóház nyílt ellenforradalmi fellépésére Kossuth a Honvédelmi Bizottmány létrehozásával válaszolt. Ez a fordulat megnyitotta az utat a márciusi ifjak köztársasági propagandája előtt.

A republikanizmus első megnyilvánulása Petőfi nagy vihart okozott verses röpirata volt március utolsó napjaiban (A királyokhoz); ugyanekkor – 30-án – Pálffy lapja is leírta: „Éljen a respublica!” A jelszó hangoztatásával az ifjaknak ekkor még várniuk kellett, de Nyiri Józsa már július 8-án a „roskadt” királyi trónok „teljes összeomlását” jósolta a Marczius Tizenötödikében, augusztus elején megjelent Mészáros Károly munkája (Európa legújabb alkotmányai), mely lelkes dicsérő szavakkal szólt az amerikai köztársaságról, Greguss Ágost ez idő tájt dolgozhatott Robespierre beszédének fordításán (a köztársasági alkotmányról). Szeptembertől aztán egymást érik a republikánus felhívások. Ekkor került ki a nyomdából Birányi Ákos Köztársasági kátéja; Jókai az Életképekben azt jövendölte, hogy „jön az idő, melyben a népek hajtóvadászatot tartandnak a királyokra, üldözni fogják e koronás vadakat”; Kolmár József a „halotti leplet” készítgette a „kevély s jogtapodó dinasztia számára”; ekkor indította meg Birányi a Köztársasági Lapokat; és ekkor készült el Kornis Károly röpiratának második füzete (A kormány-rendszerről, {708.} Szózat a néphez), mely hatalmas betűkkel hirdette: „Éljen a népkormányzat! És a magyar KÖZTÁRSASÁG!!”

A köztársasági agitáció helyenként összefonódott a szociális problémák megoldásának sürgetésével. Ábrányi Emil, Jövő című lapja programjában, meghirdette, hogy „a mai társadalom sebeit nem egyedül politikai tapaszok, de társadalmi javítások által kell és lehet csak orvoslani”, mert „a társaság így, mint van, nem felel meg sem észszerű céljának, sem a nagy többség igazságos kívánságainak”. Mészáros Károly, ugyancsak a Jövőben, így jellemezte az európai politika két főirányát: „Nemzetiségi és szabadságháborúk a politikai mozgalmakban – humanizmus a szociális élet viszonyaiban … mi kettős csatát vívunk …” – „a humanizmus s szocializmus harcát” azonban a „világszabadság” harcával azonosította „a királyságok s a történeti jogok igazságtalan uralma ellen”. A márciusi ifjak a köztársaságban olyan csodaszert láttak, mely mintegy magától megszünteti a társadalmi egyenlőtlenségeket, a munkásnyomort, s ezért nem dolgoztak ki világos szociális tervet. Legföljebb átvették a franciáktól a „nemzeti műhelyek”-nek a 48-as forradalomban oly balvégzetre jutott ötletét. Így a győri Eöttevényi (Nagy Ferenc, 1828–?), aki a Hazánkban már április végén arról értekezett, hogy „a pénzarisztokrácia sanyarai a legterhesb békók, mik a dolgozó osztályt … nyomhatják”, és kívánta „a munkaosztály felszabadítását a dolgoztatók önkénye alól, azaz a munkásoknak az ország általi biztosítását a privát munkaurak ellenében”, de gyakorlati megoldásul csak közmunkákat ajánlott a „dolog nélkül” nyomorgók érdekében. Tovább ment nála Birányi Ákos. Köztársasági kátéja előszavában így írt: „A proletáriusok egyik nagy osztályának főfészkén (a Széna téren) lakom. Naponkinti tanuja vagyok ismeretes, példabeszéddé vált nyomorúságuknak.” Mint szellemi proletár, aki maga is „sokszor véres verítéket izzadt már a munkában”, közösséget érzett a proletariátussal, e „nagy vulkánhegy”-gyel, „melyben a tűzanyag évezredek óta gyűlik, s minél később, annál borzasztóbb robaj és pusztítással fog az kitörni”. Birányi Ákos, hogy megelőzze a robbanást, szocializmust javasolt. Ezen olyan köztársaságot értett, „hol a társadalom nemcsak jogot ad, mely szerint minden ember szellemi s anyagi jólétre önerejével felküzdhessen, hanem ő maga is tettleg gondoskodik az illető eszközökről”. Ezek az eszközök: „munkarendezés” (Birányi is „közműhelyek”-et óhajt), „vagyonszabályozás” (meg kell határozni a mennyiséget, „melyen túl fölösleget semminemű vagyonból szerezni nem szabad”), „célszerű törvények”, (melyekkel az állam „a munkásosztálynak elnyomatását … lehető legszigorúbban tilalmazza”), „egyesülés”, segíteni „minden embert hivatásához képest célai elérésében”. Birányi a szocializmustól megkülönböztette a kommunizmust, „hol az ország összes vagyona s javai egy közállományi tőkét képeznek, melynek jövedelmeiből ki-ki tehetsége, szolgálatai s érdemeihez szabott részt húz”; ezt sem tartotta képtelenségnek, de „hogy létesülhessen, az emberi nem lehető legnagyobb műveltsége kívántatik hozzá”. E nézeteivel Birányi Ákos még a márciusi ifjak körében is magára maradt; valamennyi radikális lap és az Egyenlőségi Társulat, különösen a júniusi párizsi munkásfölkelés után, elhatárolta magát a kommunizmustól.

1849-ben a márciusi ifjak már csak mind ritkábban hallatták szavukat. A Marczius Tizenötödike Debrecenben, majd újra Pesten, továbbra is igye-{709.}kezett „controlleriája” alatt tartani a kormányt, de az egyre kevésbé tűrte, és Pálffynak nemcsak Jókai támadásaival (az Esti Lapokban) kellett szembenéznie, hanem a vésztörvényszék elé idéztetés fenyegetésével is; lapját végül betiltották. A márciusi ifjak többsége szétszóródott a csatatereken, Jókai szavai szerint: „A literatúra ment legelöl vérét elpazarolni.” Hősiességük előtt a velük nem rokonszenvező Kemény Zsigmond is meghajolt: „Szuronyszegezve s forradalmi dalt énekelve mentek az ágyúk elébe …”

Politikai írásművészetük

A forradalmi sajtó a márciusi ifjúság legsajátabb és – Petőfi versei mellett – legnagyobb szellemi teremtménye. Pálffy, Vasvári, Jókai, Csernátoni, Birányi Ákos, Herczeg Viktor, Nyiri Józsa, Petőfi publicisztikai munkásságát az irodalomtörténet éppúgy köteles tudomásul venni és értékelni, mint Kossuthét vagy Adyét. Annál is inkább, mert irodalmunkat nemcsak eszmékkel, hanem új formai vívmányokkal is gazdagították.

Stílus tekintetében éppúgy szakítottak a táblabírói hagyománnyal, mint a politikában. A magyar újságírást és közéleti irodalmat sokáig nehézkes vagy éppen dadogó modor vagy értekező szárazság és a legjobb esetben (Kölcseynél, Kossuthnál, Eötvösnél) körmondatos ünnepélyesség jellemezte. Először Széchenyi nagy belső feszültségektől hányatott, egyéni stílusa tért el, némiképp, ettől; majd az újdonságrovatok csevegő irálya, s ez már nem a márciusi ifjak közreműködése nélkül. Abban a prózában, amelyet az ő sajátos művüknek tekinthetünk (a negyvenes évek közepétől), három stilisztikai irányzat figyelhető meg.

Az első az egyszerűségé, mely a beszélt nyelv természetes fordulataival él, s hatni éppen keresetlenségének meglepetésével akar. Heinének, Börnének lehet valami köze e stílus kialakulásához; páratlan remekeit Petőfi Uti leveleiben és politikai cikkeiben csodálhatjuk. Akik finnyáskodtak verseinek „póriasságán”, bizonyára még nagyobb fölháborodással fogadták publicisztikai művei egy-egy nyers szólását. „A légy is akkor csíp legmérgesebben, ha vesztét érzi.” Ez a hasonlat még hagyján, mert az ellenségre vonatkozik, de a következő a magas minisztérium és az elégedetlen költő viszonyára utal: „A kocsis nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem hogy sebesebben haladjanak.” „A hasonlítás nemigen költői, de talán nem is igen rossz” – fűzi hozzá, szándékosságáról vallva, Petőfi. Az ilyen kitételek nála korántsem valamiféle népieskedés jelei, hanem abból az ellenszenvből fakadnak, mely Petőfit a nemesi politikának mind lényegétől, mind illemtanától elválasztotta, s rávilágítanak arra, hogy legfőbb esztétikai elve („Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is”) mennyire szorosan összefügg politikai meggyőződésével.

Francia hatásra keletkezett egy másik stilisztikai újítás: a bibliai hangvételű, képekkel bőven élő, ritmikus költői próza. Kimutatható példája Lamennais; de Michelet is ösztönzője volt, főként Vasvárinál, a hazai írók közül pedig Vajda Péter.

„A tekintély korszaka ábrándos, mint a holdvilágos éj – írta Vasvári az Irányeszmékben. – A tömeg mit sem lát tisztán, s azért a képzelet rémfényénél mindenütt sokat lát.

{710.} Bagoly huhog a toronyban, s ez a halált jelenti.
Denevér repdes a levegőben, s a képzelet repülő szellemeket lát a homályban.
A temetőben bolygó fény világlik, s a tömeg kísértetet szemlél ott.
De nappal ez többé nem történik.
A csalódások kora lejár.
Mindent tiszta fényben szemlélünk.”
Vasvárin kívül Bozzai Pál (Kelet gyöngyei), Jókai és mások is kedvelték ezt az emelkedett modort, Kornis Károly egyik röpiratában pedig (A szabadságról. Szózat a néphez. 1849) a Paroles d’un croyant egy fejezetének szoros utánzatával találkozunk. A márciusi ifjak, Lamennais mintájára, szerették gondolataikat parabola formájába öltöztetni. „Ha fát akarnánk nevezni, melyhez a népszabadságot hasonlítsuk – olvassuk Kőváry Lászlónál – a citromfához hasonlítanám, mely darab ideig csak a palotákban volt honos, most minden ismeri; a citromfához, mely századokon át mind nő, és mégis egyéb fákkal nem mérkőzhetik; a citromfához, mely csak dél hevében vala gyümölcsöző, s most Pétervár is citromokat termeszt; a citromfához, melyen az egyszerre tenyésző virág, gyümölcs az emberiség sorsára emlékeztet; s végre hasonlítom a népszabadságot a citromfához, melyet koronként vérrel kell öntözni, hogy termékenységének újabb lökést adjunk.” Népszerű cikkeiben Arany János is alkalmazott efféle parabolát, bár józanabb, kevésbé pompázó kidolgozásban, de nyilván emlékezve ifjúkori Lamennais-fordítására.

Ez a stílus, ha tartósan dívik s nem apad el a forradalommal, modorossá válhatott volna, de kétségtelen, hogy új, költői eszközökkel gyarapította a magyar prózát. Vasvári egyik gyönyörű képét („Európa már szinte őszülni kezdett. Fehér szálakat vett észre hajfürtei közt …”) Vörösmartynál, az Előszóban látjuk majd viszont („A föld megőszült: Nem hajszálanként …”).

A harmadik és a legelterjedtebb irányzat a kihegyezett, szentenciózus írásmód. Szembe ötlő már külső képe is: ahány mondat, rendszerint annyi új bekezdés. Példát erre is a francia politikai irodalom, főként Cormenin mutatott. Irinyi, 1845-ben, magának követelte meghonosítása dicsőségét, s valóban, az ő fejlődésén mérhetjük le leginkább e stilisztikai újítás jelentőségét: ha összehasonlítjuk korai cikkeit a külföldi utazása után keletkezettekkel, amikor már „rőfös konstrukciók és iszonyú négytagú periódusok nélkül” írt. De nem volt egészen igaza Irinyinek, mert Nagy Károly, egy okos röpirat, a névtelenül kiadott Daguerréotyp szerzője, már 1841-ben olyan nyelvvel élt, mely – korabeli vélemény szerint – „egészen sajátságos, és semmi sem lehet inkább különböző a táblabírák s megyei jegyzők hosszú periódusokat gyártó írmodorától. Francia rövidség, precízió, elmésség, epigrammai él jellemzik azt, minden sor, minden tétel egy-egy gazdag eszme”. Csengery is segített elterjeszteni „a francia könnyed írásmód”-ot; kiadatlan stilisztikai jegyzetei vallanak tudatosságáról: „Forma tekintetében megkülönböztetjük a franciák által úgynevezett vagdalt (style coupé) és körmondatos stílt (périodique).”

Ezt a stílust csaknem valamennyi márciusi ifjú prózájában megtaláljuk, Birányinál éppúgy, mint Herczeg Viktornál, Nyiri Józsánál, Bulyovszkynál; Pálffy pedig kitűnő mestere volt. A márciusi fiataloktól mások is kedvet kaptak rá: Kemény Zsigmond, Egressy Gábor, sőt olykor maga Kossuth. A forra-{711.}dalom hírlapjaiban annyira általánossá vált, hogy Erdélyi János „forradalmi stíl”-nak keresztelte el; méltó, hogy a nevet mint szakkifejezést alkalmazzuk. Azt is Erdélyi figyelte meg, hogy a forradalmi láz múltán az írók fölhagytak e nyugtalan, lázas írásmóddal; bár Kemény Zsigmond röpirataiban, Jókai szépprózájában hatása még sokáig élt. S ami a legfontosabb: a márciusi ifjak e stilisztikai kezdeménye után a publicisztika többé nem térhetett vissza a táblabírói cikornyássághoz. A márciusi ifjak írásai feledésbe mehettek; valójában mindenki, aki politikáról világosan, közérthetően szól, az ő örökösük. A forradalmi stíl főként a szellemesség jegyében alakult ki, de alkalmas volt a pátosz hordozására is. A márciusi ifjak forradalmi elszántsága a lelkesedés olyan kifejezéseit adta ajkukra, olyan jelszavakat, melyeket a 20. század antifasiszta pátosza is – önkéntelenül – csak megismételhetett. (Oroszhegyi Józsa: „Élni szabadságban boldogság. Halni szabadon dicső”. Dózsa Dániel: „Inkább halni, mint egy órát is élni meggyalázva”.) Petőfi, Vasvári, Herczeg Viktor vérrel, mások börtön és bujdosás sok-sok szenvedésével hitelesítették e jelszavakat; szépségüket tündöklő fénnyel sugározza be, hogy akik megfogalmazták őket, élni és halni is tudtak értük.

Kiadások

A márciusi ifjúság a márciusi gondolatról. Összeáll. Jordáky Lajos. Kolozsvár 1945. – Dobsa Lajos: Az 1848. évi francia forradalom. 1948. (Betűhív kiadás.) – Vasvári Pál vál. politikai írásai. Kiad. és bev. Fekete Sándor. [1948.] – Vasvári Pál vál. írásai. Kiad. Fekete Sándor – László József. Bev. Fekete Sándor. 1956. – Forradalom és papi rend. Kiad. és bev. Tordai György. 1961. (Válogatás az 1848-as forradalom sajtójának antiklerikális cikkeiből.) – Szöveggyűjtemény a forradalom és szabadságharc korának irodalmából. Szerk. Pándi Pál. 1962. (Magyar irodalmi szöveggyűjtemény III, 1.)

Irodalom

Jókai Mór: Az én kortársaim. KisfTÉ U. F. VII. (1872.) 239–280.; J. M.: Életemből. 1898. I. 165–199. – Thallóczy Lajos: Vasvári Pál s a pesti egyetemi ifjúság 1844–1848/9. 1882. – Degré Alajos: Visszaemlékezéseim. I–II. 1883. – Paskay Gyula: A jurátusélet 1847/48-ban. Korrajz a pozsonyi utolsó hongyűlés idejéből. 1885. – Berecz Károly: A régi „Fiatal Magyarország.” (Emlékezések, vázlatok.) 1898. – Lukinich Imre: A szabadságharc történetírói. Száz 1917. 345–355. – Diószeghy András: Rotaresti Dobsa Lajos. Makó 1927. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. 1932. – Jordáky Lajos: A márciusi ifjúság. Kolozsvár 1945. – 1848–1849 a kisnyomtatványok tükrében. Szerk. Kőhalmi Béla. [1948.] (Bibliográfia.) – Fekete Sándor: A márciusi fiatalok. 1950. – Fekete Sándor: Vasvári Pál. 1951. – Spira György: Kossuth Lajos forradalmi szövetsége a radikális baloldallal és a népi tömegekkel. Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. 1952. II. 143–248. – Nagy István: Az egyetemi ifjúság 1848-ban. Tanulmányok az állam és jog kérdései köréből. 1953. 265–284. – Barta István: A kormány parasztpolitikája 1849-ben. Száz 1955. 849–881, 1956. 4–68. – Forgács László: Ünnep után. Petőfi Apostola és a márciusi ifjak világnézete. 1960. – Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok. 1785–1848. 1963. – Czóbel Ernő: Greguss és a 48-as forradalom. (1913.) Cz. E. vál. írásai. 1963. 398–411. – Lukácsy Sándor: Herczeg Viktor. Egy elfelejtett 1848-as publicista. Világosság 1964. I. 188–190.

NEMZETI DAL

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)