Ha sorra vesszük, mit tartanak a szakértők szakmájuktól függően a világ legnagyobb gondjainak, akkor csak egy valamit találhatunk ezekben közösnek: a brexit egyikre sem kínál megoldást a briteknek. Inkább arra jó, hogy – képzavarral élve – a farkastörvények karmai közé vesse az országukat.
A Global Britain szlogen, azaz a világ színpadán önállóan helyt álló Egyesült Királyság ideálja, amivel a brexiterek igyekeznek szépre festeni az EU-ból kilépő országuk jövőjét, olyan világgazdasági érára volt kitalálva, amely immáron egyre inkább a múlt homályába süllyed – indítja háttérelemezését Gideon Rachman a Financial Times (FT) veterán publicistája. A kérdés az, milyen veszélyek fenyegetik ma a világot és azon belül minden egyes nemzetet.
A politikai stratégák az autoritárius Kínafelemelkedését, a nemzetközi kapcsolatok szabályaira fittyet hányó Oroszországot, illetve egy közel-keleti vagy egy észak-koreai háborút jelölnék meg. A közgazdászok a kereskedelmi háborúk káraira hívnák fel a figyelmet. A jogászok a Donald Trump amerikai elnökre mutogatnának, akinek kormánya az „America First” szlogen szellemében felrúgja a nemzetközi szerződéseket. A környezetvédők – és úgy tűnik, a szavazók egyre nagyobb hányada is – a globális felmelegedést tartják a legnagyobb veszélynek.
Mi az, ami nem?
Kevés olyan embert találnánk, aki manapság az erős Németországban vagy az Európai Unió elmélyítésében találná meg a világra vagy akár Nagy-Britanniára leselkedő legnagyobb veszélyt. Ugyanakkor 30 évvel ezelőtt az Egyesült Királyságban általános volt a félelem ez utóbbitól, sőt, ez adja a szellemi és érzelmi alapját az EU elutasításának, ami a 2016. júniusi függetlenségi népszavazás brexit melletti döntésében érte el csúcsát.
A német újraegyesítés a berlini fal 1989-es leomlása után, az egységes európai valuta, az euró bevezetése és az EU lehetséges politikai uniója sokként hatott a brit torykra az 1990-es évek elején. Felélesztette bennük a félelmet a német hegemóniától. Margaret Thatcher még miniszterelnökként tartott egy szemináriumot vezető történészek részvételével, amelynek az volt a konklúziója, hogy a németek hagyományosan agresszívek, nem tűrik az ellentmondást, erőszakoskodnak és egoisták. Nicholas Ridley miniszternek le kellett mondania, miután egy interjújában Helmut Kohl német kancellárt Adolf Hitlerhez hasonlította.
Régi idők
Ez az a múlt, amelyben az FT publicistája szerint a brexit arcai, Boris Johnson és Michael Gove tory politikusok, illetve Nigel Farage, a brit függetlenség leghangosabb szólója közéleti szereplőként szocializálódtak. Johnson, a Konzervatív Párt jelenleg folyó pártelnök-választási kampányának esélyese 1989-ben lett az egyik brit lap brüsszeli tudósítója, amit arra használt hogy olajat öntsön a „föderális Európa” lehetőségétől megrémült toryk rettegésének tüzére.
Eltelt 30 év, és a revansista Németország vezette imperialista EU képe abszurddá vált. A németeket azért ostorozzák európai szövetségeseik, hogy túl pacifisták. Berlin makacsul ellenáll a brüsszeli és párizsi nyomásnak, hogy elmélyítsék a gazdasági uniót és az Egyesült Királyság nem része az EU leginkább föderális rendszerének, az eurózónának. A német agresszió rémképének elhalványulásával a brexiterek a Global Britain lehetőségének megcsillantásával támasztják alá az ország függetlensége iránti igényüket.
Új idők
E szerint az EU a világgazdaság egyik zsugorodó szelete, a valódi növekedés Ázsiában és más feltörekvő országokban van, ezért Nagy-Britanniának meg kell szabadulnia a lebénult Európától, és önállóan kell fellépnie a világ színpadán. Ez hosszabb távon jobb lehetőségeket kínál neki. Az FT cikkírója szerint azonban – a német hegemóniához hasonlóan – ez az érvelés is idejét múlt. A Global Britain koncepciója egy olyan világhoz illett, amelyben folyamatosan bővült a szabadkereskedelem, a pénzpiacok szintén egyre inkább globalizálódtak, az USA a nyugat biztonságának záloga volt, nem volt kétséges a NATO iránti elkötelezettsége, Oroszország a padlón hevert, Kína pedig egy ígéretes feltörekvő ország volt, nem pedig egy emelkedő szuperhatalom.
Erről ma már szó sincs: Nagy-Britannia olyan világgal kerülhet szembe önálló országként, amelyben a nemzetközi szabályokat szuperhatalmak új csatározása és a USA protekcionizmusának újraéledése írhatja felül. A legjobb bizonyítéka a megváltozott világnak, a brexiterek érvelése a válási megállapodás nélküli uniós kilépés mellett. E szerint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályai alapján simán folytathatja az ország külkereskedelmét.
Ez még akkor is kérdéses lenne, ha a WTO jó bőrben lenne, mivel szabályrendszere magas vámokat tesz lehetővé például az élelmiszerek és az autók kereskedelmére, továbbá szabályainak betartása jókora bürokráciát igényel. Csakhogy a WTO bajban van, mert az USA – Trump világkereskedelmet gyengítő lépéseinek részeként – szándékosan szabotálja a vitákat kezelő mechanizmusainak működését.
Mi jöhet helyette?
A nemzetektől elkülönült WTO-szabályozás helyét az USA és Kína erősödő kereskedelmi háborújának logikája írhatja felül. Az amerikai fél újabb vámokat vezethet be és tovább korlátozhatja a technológia exportját Kínába, amire persze hasonlóan „barátságos” választ kaphat. A történet végén kialakulhat egy rivális kereskedelmi blokkokra bomló világ. Ezek behúzódnak a saját falaik közé, megtagadva, hogy kereskedelmi kedvezményeket adjanak és technológiát adjanak át a kívül állóknak. Így az Egyesült Királyság a legrosszabb időszakban szakadhat el legfőbb kereskedelmi partnerétől, az EU-tól.
Miközben a jelen veszélyei – kezdve a magához tért Oroszországgal a kereskedelmi háborúkon át a klímaváltozásig – sokkal könnyebben kezelhetők az EU kollektív erejére támaszkodva, a Konzervatív Párt esélyes elnökjelöltje, s egyben az ország miniszterelnök-jelöltje, Boris Johnson első számú célja, hogy kivigye országát az unióból. Ahogy visszaemlékezett, 30 évvel ezelőtti brüsszeli tudósításainak hatását látva megízlelte a „hatalom hátborzongató érzését”. Hát most, akármilyen hátborzongató is, megérezheti a valós hatalmat, amivel kezelnie kellene korábbi tudósításainak kései következményeit.
napi