Gazdag múltja és egykori mezővárosi rangja ellenére Paks a 20. században egy egyszerű nagyközség volt a sok közül. Aztán az 1960-as években, amikor belekezdtek az első magyar atomerőmű tervezésébe, Paksra esett a választás.
Paks nevének hallatán a legtöbb embernek elsőre az atomerőmű jut eszébe, pedig ott és a szomszédos Dunakömlődön már az ókorban is jelentős település élte életét. Akkoriban Pannónia provinciának hívták a Római Birodalom itteni tartományát, amelyet keletről a Duna vize védett. A rómaiak nem bízták csupán a természetre, a limest is megépítették – azt a mesterséges határvonalat, ami Britanniától egészen Mezopotámiáig húzódott.
Ez az erőd más mint a többi
Magyarországi szakaszát nem is limesnek, hanem ripának hívták, ami a folyami határszakaszt jelentette. A ripa (folyópart) mentén – ami a köznyelvben nálunk mégiscsak limesként maradt meg – határerődök álltak, ezeket őrtorony-láncolat kötötte össze. A limes (szárazföldi) erődök egy alaprajz szerint, szinte szabványszerűen, mind egyformára épültek az egész birodalomban.
Egy, Pakstól északra fekvő erőd azonban más mint a többi.
Lussonium római erődjének helyét egy hosszúkás dombtetőn jelölték ki, amire egyszerűen nem fért fel a szabványos négyzetes alaprajz. Viszont kiváló stratégiai pozíciót biztosított a fontos dunai révátkelőhely ellenőrzésére. Lussonium mégis jelentős erődítménynek számíthatott. Ezt bizonyítja a legértékesebb itteni lelet, a „császárláb” is, amit ma a város múzeumában csodálhatunk meg, és amely egy kiemelkedően jó minőségű bronzszobor töredéke.
„Százszázalékosan biztos, hogy ez a szobor magában a császári öntőműhelyben készült és személyesen a császár ajándéka volt az itt szolgálatot teljesítő csapat részére” – fogalmazott Szabó Antal régész.
Az erődök és a divat fellegvára volt Paks
Nemcsak a császárlábat és más értékes római kori leletet gyűjtöttek össze a Paksi Városi Múzeumban, de igyekeztek egy metszetet adni a város és a környék történetének fontosabb korszakaiból is. A múzeum épülete egy közbirtokos nemesi család, a Szeniczeyek tulajdonában volt, akik rokonságban álltak a gyakran náluk vendégeskedő Deák Ferenccel. A házat ezért Deák-házként is emlegetik.
„Nem ritkaság ebben a városban az ilyen típusú épület, legalább hat-hét ilyen nemesi kúria található itt. Hiszen a Duna és a kereskedelem miatt ez a nemesi réteg elég erős volt anyagilag ahhoz, hogy ilyen szép, tornácos vagy még ennél is előkelőbb épületeket emeljen” – mondta az Itthon vagy! című műsorban Váradyné Péterfi Zsuzsanna, a Paksi Városi Múzeum igazgatója.
A múzeum korabeli enteriőrökkel mutatja be a kúria egykori életét, és alkalmanként korhű ruházatba öltözött tárlatvezetők is feltűnnek a szobákban. Pakson mindenkinek volt némi földje, szőlője, mégsem a mezőgazdálkodás volt a jellemző. A Duna közelsége miatt virágzott a kereskedelem, a település pedig gyorsan polgáriasodott.
„A főutca kis szatócsboltokkal volt tele, hiszen Paksnak jelentős volt a zsidó lakossága, méghozzá ortodox zsidók éltek itt, és nyilvánvaló, hogy ők inkább kereskedelemmel, illetve kisebb háziipari tevékenységgel foglalkoztak” – részletezte a múzemigazgató.
Érthetően az atomenergetikáról
A múzeumban szemre vehetjük a polgárosodó létforma tárgyi emlékeit és a nemzetközileg is jelentős római kori anyagok mellett a folyóról, a hozzá kapcsolódó életmódról, és szabályozási munkálatokról is tájékozódhatunk a Dunatárban. Sőt, a patinás kúriaépület mára egy modern szárnnyal is bővült.
Gazdag múltja és egykori mezővárosi rangja ellenére Paks a 20. században egy egyszerű nagyközség volt a sok közül. Aztán az 1960-as években, amikor belekezdtek az első magyar atomerőmű tervezésébe, Paksra esett a választás. Az erőmű területén létesített Atomenergetikai Múzeumban szinte lépésről lépésre végigkövethetjük az építkezési munkálatokat és az egyébként száraznak tűnő témát, az atomenergetikát, amelyet itt érdekes, közérthető módon próbálnak befogadhatóvá tenni.
„A reaktorperem-tömítő gép, közérthetőbben csavarhúzó gépet jelent. A reaktorfedelet ennek a gépnek a segítségével rögzítették a helyére, ugyanis 180 kilós csavarokat kellett – összesen 60 darabot – berögzíteni, és ez annak idején nyolc embernek volt egy teljes napi munkája, tehát 8 órás munkája” – magyarázta Enyedi Bernadett a múzeum munkatársa.
A geodéziától a sugárvédelmi berendezésekig
Végigbarangolva a kiállítás terein, szinte az erőműben érezhetjük magunkat. Ahogy ott az energia, itt a tudásunk juthat el a primer körtől a szekunder körig. Végigjárhatjuk az üzem működéséhez szükséges szakterületeket, a geodéziától az ősszámítógépeken és blokkvezénylő szimulátoron át a tűzvédelmi, sőt sugárvédelmi berendezésekig.
Egy atomerőmű területén belül múzeumot létesíteni igazi kuriózum: olyannyira, hogy Európában a paksi az egyetlen ilyen intézmény. Számtalan családi és múzeumpedagógiai programon, fizikai bemutatókon is részt vehetünk itt.
Világ- és olimpiai bajnokok nevelkedtek itt
Az atomerőmű támogatásával működik a legnagyobb városi sportegyesület is. Az egyesület nevelte ki hazánk egyetlen olimpiai bajnok dzsúdósát, Kovács Antalt és a vízi sportokban is nemzetközi szinten sikeres Boros Gergelyt.
„Kezdetben az ember, amikor lejön, akkor ugye megtanulja megülni a hajót, akkor elindul a versenyeken, szépen felnő ehhez a feladathoz. Eleinte napi egy edzés délutánonként, amikor még iskola mellett csinálja az ember, aztán amikor átlép a felnőttbe, akkor minden nap napi kettő, egy-két pihenő délutánnal esetleg” – mondta Boros Gergely világbajnok kajakozó.
Habár a tősgyökeres paksi Boros Gergely először a kosárlabdával próbálkozott, de a szomszédban élő kajakedző tízéves korában lecsábította a Dunára. Tavaly, 33 évesen fejezte be profi versenyzői pályafutását, ez alatt világ- és Európa-bajnokságot is nyert.
Makovecz Pakson is letette névjegyét
Amikor elkezdték kiásni a paksi atomerőmű alapjait, a városba érkező sok ezer munkásnak lakótelepet és családi házakat húztak fel a városszéli szőlők és kertek helyén. Csak egy valamit felejtettek el: a templomot. A kor központi ideológiája szerint ugyanis nem volt rá igény. Aztán a nyolcvanas években már nem lehetett eltitkolni, hogy valójában lenne rá igény, így kapta meg végül a feladatot a város akkori főépítésze, Makovecz Imre.
„Ez a templom az organikus építészetnek egy nagyon kiemelkedő példája. Sokan vélik felfedezni az emberi arcot, fejet, szemeket, ezek a gyönyörű íves fák is az emberi bordákra emlékeztetnek, szívre. Ősi alapmotívumokkal dolgozott Makovecz Imre, ennek a szerves építészetnek is ez az egyik legfontosabb eleme, hogy az ember összhangban legyen az épített környezettel és a természettel” – részletezte Gazdag-Fejes Margit történész-muzeológus.
A Szentlélek-templom kívülről szemlélve sokkal monumentálisabbnak hat valós méreteinél: a belső tér már családiasabbnak, szűkebbnek, intimebbnek tűnik. A fehér kőoltár és a fölötte emelkedő Krisztus-szobor pedig mintha a földtől egyenesen az égig vezetné a szemet.
Ürgemezőn él a gyurgyalag
Hiába áll az ország legnagyobb erőműve a város határában, és szelik keresztül a tájat minden irányban a magasfeszültségű vezetékek, a környéken kellemes kirándulóhelyeket is találunk. A 30-40 évvel ezelőtt ideköltöző emberek meglepetten tapasztalták, hogy ezen a dimbes-dombos mezőn bárhová léptek, mindenhol ürgék emelgették kíváncsian fejüket. Így lett a terület neve Ürgemező, ahol mára az állomány igencsak megritkult. De élnek itt az ürgén kívül más érdekes fajok is.
„Él az ürgemezőn egy színpompás madarunk, ami szerintem a trópusi madarakat kenterbe vágja, olyan szép tollruhát visel, ez pedig a fokozottan védett gyurgyalagunk. Prü-prü hangjukról lehet felfigyelni a közelségükre. A gyurgyalag partfalakba alagutat váj, ami akár több mint egy méter is lehet, és a végén alakít ki egy költő üreget, amiben neveli a fiókáit” – mutatta be a madarat Sáfrány Szilvia az Ökocsiga Egyesület alapító tagja.
Egy ürgemezőn persze könnyű lehet összetéveszteni a gyurgyalag járatait az ürgelyukakkal. Az apró madár jellegzetes nyomokat hagy maga után: ahogy az alagutat ássa és közben kotorja kifelé a homokot, sínszerű barázdát váj a járat aljába. A gyurgyalag a telet Afrikában tölti, de az Ökocsiga Egyesület minden évszakban szervez Paksra túrákat.
És még bor is van!
Ha megszomjaznánk egy kiadós gyalogtúra vagy egy izzasztó lovaglás után, vegyük az irányt a Sárgödör tér felé: a pincesoron mindig kaphatunk egy pohár hűsítő fröccsöt. Az első térképeken a Sárgödör-tér még Sárgagödör-térként szerepel. Ekkoriban kezdte meg a frissen betelepített sváb lakosság kiásni a pincéket a városszéli agyagos, löszös sárga talajból, a kitermelt felesleges földből pedig a pincék fölé présházakat emeltek. A munka közben valószínűleg ők is bort ittak: sillert.
„A siller tulajdonképpen a rozé és a vörösbor közötti átmenet. Se nem rozé, se nem vörösbor, élénkpiros, világos bor, ami ropogós, friss és üde. Valamennyire a vörösbor felé hajlik, amit a nyelvünk hátulján kell kétoldalt érezni, egy bizonyos kis mennyiségű vörösbor tanninját” – fejtette ki Polgár Zoltán, a Sárgödör téri Présháztulajdonosok Egyesületének alelnöke.
A paksi siller védelmére és régi hírnevének feltámasztására a lokálpatrióta borszeretők egyesületet hoztak létre. Már egy évtizede minden évben megszervezik a Sárgödör-téren a Siller Fesztivált, ahova igyekeznek összegyűjteni az ország különböző pontjairól, sőt a határokon túlról is a siller borokat.
Fotók: MTI/Kovács Attila
Forrás: M1
