Két napja múlt tizenkét éve, 2007. május 2-án hátborzongatóan furcsa hírről tudósított a Magyar Távirati Iroda
Az éjszaka leple alatt ismeretlenek a Fiumei úti sírkertben feldúlták Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt egykori első emberének sírját, és ellopták a néhai főtitkár koponyáját, valamint pár csontját.
A tudósítás szerint Kádár Jánosné Tamáska Mária urnájának is nyoma veszett. Annak ellenére, hogy külön nyomozócsoportot hoztak létre a bizarr eset kivizsgálására, mind a mai napig nem derült fény sem az elkövetők kilétére, sem pedig a furcsa sírrongálás motívumára, ami miatt számos összeesküvéselmélet-szerű teória keletkezett Kádár és felesége földi maradványainak lehetséges sorsáról.
„És én, törvényesen nem vagyok bíróság elé állítható, mert súlyos beteg vagyok”
(Részlet Kádár János utolsó beszédéből 1989. április 12-én, az MSZMP Központ Bizottságának plénuma előtt)
Szabályosan beletébolyodott 1956 történelmi rehabilitálásába
1989-ben, a rendszerváltás hajnalán, a pártállami rendszer agóniájának végóráiban, egymást követték a politikai földindulást okozó és korábban teljesen elképzelhetetlen események. Január 28-án Grósz Károly, az MSZMP főtitkárának külföldi távollétét kihasználva Pozsgay Imre államminiszter, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a pártvezetésen belüli úgynevezett reformkommunisták vezetője bejelentette,
hogy az erre a célra felállított vizsgálóbizottság megállapítása szerint 1956 nem ellenforradalom,
hanem a Rákosi-diktatúrával szemben kibontakozó jogos népfelkelés volt.
1989. március 15-én a Magyar Televízió Szabadság-téri székháza előtt összegyűlt százezres tömeg előtt Cserhalmi György színművész felolvasta az előző hónapokban megalakult antikommunista társadalmi szervezetek és pártok 12 pontba foglalt „Mit kíván a magyar nemzet? Szabad, független és demokratikus Magyarországot” című közös kiáltványát, a tömeg pedig hangosan szabad választásokat követelt.
Az erjedés megállíthatatlannak bizonyult az MSZMP soraiban és csúcsvezetésében is. A rendszer szimbóluma, Kádár János tényleges politikai hatalma már az előző évben véget ért; a Központi Bizottság 1988. május 22-i rendkívüli ülésén – egy kisebb palotaforradalom során – lemondatták a már 32 éve betöltött pártfőtitkári (korábban első titkári) beosztásából, és félreállításának fügefaleveleként megválasztották a direkt neki kreált, semmiféle hatalommal sem rendelkező pártelnöki posztra.
A 76. életévét taposó Kádár egészsége a puccsszerű félreállítása után gyors romlásnak indult,
nyilván attól sem elvonatkoztathatóan, hogy az a rendszer, amit az ő nevéhez kötöttek, a szeme láttára omlott össze viharos sebességgel.
Kádár János számára a végzetes erkölcsi csapást azonban volt legfőbb politikai riválisa, Nagy Imre június 16-i újratemetése jelenthette, akinek törvénytelen kivégeztetésében egykor főszerepet játszott.
Az ekkorra már teljesen leépült és súlyosan zavart Kádár számára egyszerűen feldolgozhatatlanná vált, hogy Nagy Imre és társai újratemetésével végleg megsemmisült rendszerének legfőbb legitimációs alapja, 1956 ellenforradalomnak nyilvánítása.
Utolsó beszéde követhetetlenül zavaros volt
Kádár János 1989. április 12-én szólalt fel utoljára a Központi Bizottság zárt ülésén, méghozzá napirenden kívül.
Az ülést levezető Grósz Károly pártfőtitkárt teljesen váratlanul érte Kádár betoppanása, de uralkodott magán,
és nem fojtotta belé a szót az MSZMP kéretlen monológba kezdett egykori elsőszámú vezetőjébe. A csak nehezen követhető és rendkívül zavaros beszédből annyi világosan kitűnt, hogy Kádár a saját szellemeivel viaskodik.
Elnézést kérek, hogy elsőként kértem szót, mert ebből az enyém egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos. Talán régen hallottak engem, kibírják
– kezdte az önigazolásnak szánt és igen hosszúra nyúlt monológot. A beszédből látszott, Kádár szabályosan beletébolyodik abba, hogy 1956, az „ellenforradalom” – ami a látszat szintjén legitimálta a szovjet szuronyokkal megszerzett hatalmát-, forradalommá változik a szemei előtt.
„Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a mostani és az akkori kormány legalitása fontos. Még Önök erre szavaztak még titkosan, hogy a párt legalitása a fontos, mert hogyha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, hogy erre ki hivatkozhat. Nem tudom, ki hivatkozhat.”
A hosszú monológot semmilyen megjegyzés, hozzászólás nem követte.
„Köszönjük Kádár elvtárs” – mindössze ennyit fűzött Kádár beszédéhez Grósz Károly, aki – másokhoz hasonlóan – tűkön ülve várta, hogy a szemmel láthatóan zavartan viselkedő elődje végre elmenjen.
Kádár hosszúra nyúlt pályafutásának ez volt az utolsó megnyilvánulása, amolyan meghasonlott politikai sírbeszéde. Egy hónappal később, 1989 májusában pártelnöki címétől is megfosztották, és felmentették központi bizottsági tagságából.
Valószínű, az már sohasem fog kiderülni, hogy Nagy Imre és társai rendszerellenes tüntetéssé vált újratemetése – amit egyenes adásban közvetített a televízió – milyen emóciókat váltott ki az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprása utáni megtorlásokért, valamint a forradalom oldalára átállt Nagy Imre kivégeztetéséért fő felelősséget viselt Kádárban.
Az újratemetés után végleg betegágynak esett, és 1989. július 4-én – a sors különös fintoraként pont azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság különtanácsa Nagy Imrét az összes vád alól felmentve rehabilitálta – meghalt.
Németh Miklós, a utolsó pártállami kormány miniszterelnökének visszaemlékezése szerint Kádár a végső óráiban papot hívatott magához, Bíró Imre pasaréti plébánost.
„Gyilkos és áruló szent földben nem nyugodhat”
Kádár Jánost az akkori Kerepesi úti (ma Fiumei út) sírkertben, a Munkásmozgalmi Pantheon közelében temették el, hivatalos állami ceremóniával, 1989. július 14-én. Felesége, Kádár Jánosné Tamáska Mária 1992. március 30-án hunyt el, akinek az urnáját – végakaratának megfelelően – a férje sírjába temették. A vörös gránit síremléket először 2000 novemberében érte támadás.
Egy 69 éves nő zöld festékkel mázolta össze a Munkásmozgalmi Pantheon falát, valamint három egykori kommunista vezető – közük – Kádár János síremlékét.
Tettét azzal magyarázta, hogy a kommunisták, és Kádár lelkén sok ártatlan ember halála szárad.
Hét évvel később, 2007. május 2-án bizarr hírről tudósított a sajtó; aznap kora hajnalban ismeretlen személyek felnyitották Kádár János síremlékét, és ellopták a néhai kommunista vezető koponyáját illetve csontjait.
A Budapesti Rendőrfőkapitányság helyettes szóvivője, Szentendrei Angéla még aznap megerősítette a hírt,
további részletekkel szolgálva a különös sírrablásról.
Kiderült, hogy az ismeretlen tettesek eltávolították a síremlék vörös gránit fedőlapját, a földet pedig nagyjából másfél méteres mélységig kihányták a sírgödörből.
Kádár fémkoporsójának alsó részén egy 30 X 30 cm-es nyílást vágtak, és ezen keresztül emelték ki a csontokat, köztük a volt pártfőtitkár koponyáját.
A közelben található Munkásmozgalmi Pantheon falára pedig fekete festékkel a következő szöveget írták fel: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyugodhat 1956 – 2006 „. (A szöveg a Kárpátia rock-együttes Neveket akarok hallani című számának egyik strófája.)
A néhai főtitkár sírjának eltávolított fedelére pedig a „Gyilkosok, 56″ feliratot fújták rá festékszóróból.
A helyszínelés során megállapították, hogy Kádár Jánosné Tamáska Mária urnája is eltűnt a sírgödörből.
Fanatikus kommunisták, szkinhedek és skandináv neonácik
A nyomozás lefolytatására illetékes VIII. Kerületi Rendőrkapitányságon egy tíz főből álló külön csoportot hoztak létre a bizarr ügy kivizsgálására. A nyomozás során megállapították, hogy a sírt május elsején, éjjel egy óra után, kora hajnalban nyithatták fel.
Ezt onnan lehetett tudni, hogy a szolgálatos temetőőrök éjjel egy órakor ellenőrizték a sír környékét, a közeledő május elseje miatt kihelyezett égő mécsesek okán, és az őrök ekkor még épnek találták Kádár síremlékét.
A rongálásra csak kora reggel derült fény, amikor ismét szemlét tartottak az őrök a sír környékén.
Érdemes megjegyezni, hogy az 56 hektár kiterjedésű sírkert felügyeletét mindössze három temetőőr látta el akkoriban.
A meglékelt koporsót a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetébe szállították, ahol az igazságügyi szakértők azt állapították meg, hogy a medencétől felfelé az összes nagyobb csont hiányzik, beleértve Kádár koponyáját is.
Kádárnak és feleségének nem voltak egyenesági leszármazottaik, így kegyeletsértés miatt – ami csak magánvádra üldözendő – nem lehetett elrendelni a nyomozást.
Emiatt rongálás vétségének alapos gyanúja miatt indult el a büntetőeljárás,
de ez végül nem vezetett eredményre; homályban maradt az elkövetők kiléte,
és a földi maradványok sem kerültek elő. A nyomozást ezért 2007 novemberében megszüntették.
A nyomozás sikertelensége miatt számos találgatás kapott lábra mind az elkövetők személyével, mind pedig a sírrablás vélt motívumaival kapcsolatosan. Egyesek tudni vélték, hogy a csontokat
egy skandináv neonáci csoport megrendelésére kilopták külföldre,
viszont néhány magánnyomozásba fogott Kádár-hívő ennek az ellenkezőjét állítja; szerintük itthon rejtegetik Kádár János és felesége földi maradványait.
A síremlékre festett szöveg miatt a Kádár-hívők szélsőjobboldali elkövetőket gyanítottak a sírrablás hátterében, de az is felvetődött,
hogy fanatikus Kádár-rajongó kommunisták lophatták el morbid relikviának a csontokat,
és csak megtévesztésül pingálták az inkriminált feliratot a síremlékre. Tizenkét év eltelte után már nagy a valószínűsége, hogy sohasem fog kiderülni a teljes igazság.
origo
