Szent Korona és koronázási ékszerek

A JOGAR

Szinte már a legősibb (kőkori) emberi kultúra régészeti emlékanyagában található olyan, végén gyakran állatfejet mintázó hatalmi jelvény, amely pálcára, botra emlékeztet. A régészek ezt kommandópálcának nevezik, és úgy gondolják, hogy a maga korában a vérségi közösség (család, nemzetség) feletti korlátlan hatalom kifejezője lehetett. A tárgy az idők folyamán külső megjelenésében sokat változott: összefonódó kígyókkal, sassal, napkoronggal, Krisztus-monogramos zászlócskával, gombbal, kereszttel, liliommal és még sok más módon díszítették. Az egyes népek mitológiájában, hiedelemvilágában más és más mitikus személy vagy istenség attribútumává, ismertető jelévé válva jelent meg, hiszen a hatalom lassan elkülönülő összetevői – uralkodói, hadvezéri, papi, bírói, követi stb. funkció – szerint szimbólumértéke is megváltozott. De mint jogar, azaz királyi kormánypálca – rendszerint rövid, díszes, nemesfém jelvényként mindvégig a legfőbb államhatalom, az uralkodói tökély a méltóságteljesség jelképe maradt.
A szent korona mellett a magyar koronázási ékszerek talán legcsodálatosabb darabja a jogar, amelynek különlegessége, hogy buzogányra emlékeztető alakja eltér minden más jogarétól.

A feje egy víztisztaságú, áttetsző kvarckristályból csiszolt gömb. Ezen alul és felül egy-egy, tíz sziromlevélre tagolódó, virágkehely alakú aranylemez van, amelyeket hat ponton, majdnem szimmetrikusan, három kettős-pánt fog össze. A lemezkék felületét arany huzalból kialakított, gombostűfej nagyságú gömböcskék sorának tetsző háló, filigrán díszíti, melynek uralkodó motívuma a felezett szívpalmetta. (Ezen a palmetta, azaz a pálmalevél mintát úgy felezik meg, hogy szív alakú képet adjon,) A felső lemez közepére préselt, gyöngyözött szalagokból végtelenített vonalmintát formázó, titokzatos, bűvös jelet forrasztottak, amelyről azt tartották, hogy – éppen végtelenségénél fogva – képes távol tartani a gonosz, ártó szellemeket. A hegyikristály gömbbe három oldalon egy-egy kuporgó oroszlánt metszettek. A kristálygömb a X. századi Egyiptomban készült, ahol Mohamed próféta – az iszlám vallás alapítója – leányának, Fatimának utódai uralkodtak. Itt az oroszlán, mint jelkép, a fejedelmi méltóság legtökéletesebb teljességének hordozója volt, de átkerülve Európába megőrizte az erős királyi hatalmat szimbolizáló jelentését. A gömb foglalatára aranyláncocskákon függő kis aranygolyócskákat erősítettek, amelyek a jogar minden mozdításakor összeütődve csilingelésükkel – mint hitték – ugyancsak elriasztják a rossz szellemeket.

Az átfúrt kristálygömbbe mogyorófa nyél illeszkedik. Ehhez a növényhez is fűződtek babonás hiedelmek; elegendő itt csupán arra utalni, hogy Szent László hercegnek a mogyoródi csata előtt éppen egy mogyoróbokorból ugrott lándzsájára a győzelmét megjövendölő hófehér hermelin. A nyelet aranyozott ezüstszálból készített, a fej fémrészeinek filigrándíszítését utánzó, egyszerűbb mintázat borítja. (A különböző anyag és a némileg eltérő minta bizonyítja, hogy e tárgy hosszú ideig volt használatban, és közben többször szorult javításra.)
Pontosan nem tudjuk, mikor került a jogar koronázási jelvényeink közé. A kristálygömb kora azt sugallná, hogy Szent István kincsei között lehetett a helye. Ám az ő egyetlen hitelesnek tekinthető képén – hasonlóan az egykorú II. Baszileosz bizánci, és II. Henrik német-római császárokhoz – baljában országalma, jobbjában lándzsa van. A bizánci császárt ábrázoló kis képen (miniaturán) a lándzsát Mihály arkangyal, a halál hírnöke adja az uralkodó kezébe: a lándzsa tehát az élet-halál feletti uralmat jelképezi.

István király lándzsáját azonban a trónbitorló Aba Sámuelt legyőzve III. Henrik császár a koronával együtt visszaküldte Rómába, és helyettük ő adott a trónjára visszahelyezett Péter királynak hatalmi jelvényeket, amelyek között ott lehetett a császári Szent Móric lándzsa egyszerűbb másolata is. Ám ezt a hűbéri függést kifejező díszfegyvert a Pétert elűző I. András aligha vette át, helyette a magyar múltban keresett olyan jelvényt, amely az uralkodó háború és béke, élet és halál feletti jogát kifejezi. És találhatott is ilyent.

A krónikákban feljegyezték Botond históriáját, aki – hogy a magyarok hadüzenetét nyilvánvalóvá tegye – Bizánc érckapuján egyetlen csapással akkora lyukat szakított, amelyen egy ötéves gyermek ki-be futkoshatott. Majd fegyvertelenül birokra kelt egy görög óriással, és rövid idő alatt úgy beleverte a földbe, hogy elszállt belőle a lélek. A krónikások ugyan itt harci baltát (dolabrum) említenek Botond fegyvereként, de szerencsére azt is elmondják, hogy ezt a történetet „a parasztok hamis meséiből” emelték át művükbe. A mesében azonban nem balta szerepel. Amikor az elrabolt királylánnyal beszélget a mesehős „rettenetes nagyot mennydörög a kapu. – Az én uram, a hétfejű sárkány vágta a buzogányát a kapuba! – mondja a leány.” Mégpedig éppen úgy, mint Botond, hadüzenetként, mivel tudja, hogy az ellenfél a házban tartózkodik. Ezt követi a fegyvertelen birkózás, földbe verés, elpusztítás. De ha ez így van, miért baltát írtak a krónikások? Bizonyosan azért, mert a meséket a nép nyelvén hallották, s ekkor még nem került át a magyar nyelvbe a török buzogány szó, hanem ezt a fegyvert egyszerűen botnak nevezték. Azt pedig a harci ismeretekben otthonosan mozgó történetírók teljességgel elképzelhetetlennek tarthatták, hogy holmi bottal be lehessen zúzni egy érckaput; írtak tehát baltát nem törődve azzal, hogy ez utóbbi rést hasít és nem lyukat szakít.

Azt, hogy a ma ismert koronázási jogart először I. András használta volna, nem állíthatjuk, de a buzogányforma ekkoriban alakulhatott ki. És, mert a magyar nyelvben a jogar szót csak a nyelvújítás korában alkották, korábban a jogart is pálcának, botnak nevezték. A korabeli orosz nyelvben is a палица egyaránt jelent botot és buzogányt, I. András felesége pedig kijevi hercegnő volt. Nem lehet véletlen tehát, hogy amikor 1055-ben a király megalapítja a tihanyi apátságot, az alapítólevélben önmagát a bizánci császárok példájára „a legkeresztényibb jogarviselőnek” nevezi. Mert ha a X. század közepén, Botond idejében, a buzogány volt a hadüzenet eszköze, amely a fejedelem döntési jogát fejezte ki a háború és béke ügyében, miért ne térhetett volna vissza András király ehhez a jelvényhez akkor, amikor a magyarság hűbéri alávetéstől mentes, független állami létét és ebből következően önálló külpolitikáját kívánta hangsúlyozni?

AZ ORSZÁGALMA

Már az ókori görög világ tudós elméi is állították, hogy a legtökéletesebb geometriai forma a gömb. Gyakorlati tapasztalataik logikai általánosításával azt is kigondolták, hogy a világmindenséget, a kozmoszt, a hagymához hasonlóan egymásra rétegződő, az égitesteket tartó és időszakonként megismétlődő mozgást végző, gömbhéjszerű égi szférák alkotják, középpontjukban a szintén gömb alakú Földdel. Ez az elmélet hamarosan feledésbe merült, csupán a világuralomra törő római császárok hatalmi jelvényei közé került be a gömb (latinul: globus), hogy szimbolizálja méltóságuk tökéletes teljességét és a földkerekség feletti hatalmukat. A keresztény hagyomány szerint Nagy Konsztantinosz császár (306-337), Isten segítségével diadalt aratva ellenfelein, elismerte Krisztus uralmát önmaga és birodalma fölött. Ezt azzal is kifejezésre juttatta, hogy az említett szimbólumra keresztet tétetett.

A középkorban a régi Róma dicsőségére áhítozó német-római császárok ismét felvették jelvényeik közé a kereszttel ékesített gömböt. De eredeti jelentését már egyáltalán nem ismerték, így elfogadták a keresztény teológusok tudálékos magyarázatait, akik szerint ez a királyi ékszer jelképezi először: a kezdet és vég nélküli, örök isteni irgalmasságot, amelyben felkenésekor az uralkodó is részesült. Másodszor: figyelmeztet arra, hogy a királyok sorsa, szerencséje nagyon is forgandó lehet, és éppen ezért – harmadszor – emlékezteti a fejedelmet, hogy ő is, akár a többi ember, halandó, porból vétetett, és porrá lesz, üdvösségét ő is csak (a gömbön is megjelenített) kereszttől remélheti. Ennek a magyarázatnak a nyomatékosítására két félgömbből állíttatták össze a glóbuszt, és közéjük Krisztus kínszenvedésének helyéről, a jeruzsálemi Golgota hegyéről hozott földet rakattak. A császárokat utánzó többi keresztény uralkodó azután már ezzel a jelentéstartalommal vette át ezt a jelvényt a sajátjai közé.

Így történt ez Magyarország esetében is. Koronázási palástunk tanúskodik felőle, melyen ábrázolták Szent Istvánt is, s baljában már ott a glóbusz. Pénzek veretképei, pecsétek lenyomatai, képi ábrázolások sorozata bizonyítja, hogy használata a magyar királyság egész időszakában folyamatos volt. Mégsem állíthatjuk azt, hogy e királyi jelvényünk esetében minden rendben van.

A ma ismert országalmánk egyszerű, dísztelen, kissé lapított, aranyozott ezüst gömb. Tetején lemezből készült kettős kereszt, amelynek magassága közel azonos a gömb átmérőjével, alsó szárának hossza ennek kétharmada, felső száráé pedig harmada lehet. A gömb közepén, a kereszt síkjával párhuzamosan, elöl és hátul egy-egy kicsiny, háromszögletű, zománcozott címerpajzs van.

Mit tudunk ezekről a pajzsokról leolvasni? Közismert, hogy a pajzs (eredeti rendeltetése szerint) a harcos védelmére szolgált. A címertan (heraldika) szakemberei tehát úgy szokták leírni a címereket, mintha mögötte állva maguk elé tartanák a pajzsot: a címertani nézet így éppen az ellenkezője a szembenézetnek. Pajzsunkat egy függőleges vonal, amit szaknyelven hasításnak, és egy, a címer felső élével párhuzamos vonal, amelyet vágásnak neveznek, négy mezőre osztja. A jobb felső és a bal alsó negyedben egy-egy arany liliom található azúrkék mezőben, amelyet vörössel rótt ezüstkeret övez. A bal felső és ugyanígy a jobb alsó negyedben az ezüst mezőt három vörös sáv osztja hat részre: három ezüst és három vörös pólyára. Ez a két kis pajzs tehát az Anjouk liliomos és az Árpádok vörös-ezüst sávos címereit egyesítve ábrázolja úgy, ahogyan az Károly Róbert 1301-ben vert dénárjain is látható. Úgy tűnik, országalmánk sem régebbi ezeknél a pénzeknél. Hogyan? A magyar királyoknak korábban nem volt országalmájuk?

De, volt!

Már a Szent István idejében készült koronázási paláston úgy ábrázolták az uralkodót, hogy baljában gömböt tart. Ám ezen a glóbuszon csak egyszerű kereszt van. Pedig István királyról tudjuk, rendelkezett olyan ereklyetartóval, amelybe Krisztus keresztjének egy szilánkját rejtették. Az ilyen tokokat (eredeti görög néven sztaurotékákat) pedig kettős kereszt alakúra mintázták. Azt tartották ugyanis, hogy az eredeti fadarab Krisztussal érintkezve megszentelődött, tehát így magát az Üdvözítő megfeszített testét (amit a szobrászok korpusznak hívnak) szimbolizálja; ha pedig ezt keresztre helyezik, értelemszerűen kialakul a kettős kereszt forma. Krisztus keresztjét I. Hérakleiosz császár (Hérakleiosz (574 – 641. február 11.), (görögül Ἡράκλειος (Irakliosz), latinosan Heraclius, uralkodott 610. október 5. –641. február 11.) a Keletrómai Birodalom egyik legjelentősebb uralkodója, a középkori bizánci állam megteremtője volt, aki reformjai révén mintegy 800 évvel meghosszabbította a császárság történetét) óta Bizáncban őrizték, ezért majd minden keresztereklye, közvetve vagy közvetlenül, innen származott.

Kálmán királyunk (1095-1116), aki királyságát jogilag a pápától független, „Isten által koronázott” (teosztefész) bizánci császáréhoz kívánta hasonlatossá tenni, amikor megíratta Hartvik győri püspökkel István király legendáját, belefoglaltatta azt a gondolatot is, hogy a pápa „keresztet küldött a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván: Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola …, ezért rábízzuk, hogy úgy irányítsa egyházait és népeit mindkét (egyházi és világi) törvény alapján, ahogyan az isteni kegyelem őt erre kioktatja.” Annak tárgyi bizonyítékául pedig, hogy a pápa tényleg lemondott István javára a magyar egyházak igazgatásáról, felmutathatták az István-féle keresztereklyét, amit ettől kezdve hazánkban apostoli keresztnek neveztek.

És mivel minden sztaurotéka, mint említettük, végső soron Bizáncra utal, nem lehet véletlen, hogy akkor szerepeltették nyomatékkal a magyar királyok jelvényei között, amikor valamelyik uralkodónk Bizánc felé kacsintgatott. III. Béla (1173-1196), aki egy ideig a bizánci trón várományosa volt, pénzeire kettős keresztet veretett, fia, Imre király (1196-1204) pedig – talán Komnénosz Mánuel császártól lesve el az ötletet – az eredeti glóbusz helyett Szent István kristálygömbre helyezett keresztereklyéjét használta országalmaként, és ezt vésette nagypecsétjébe is.
Utódaik is használják pecsétjeiken ezt a kereszttípust, országalmán pedig akkor fordul ismét elő, amikor az az Anjou származású Károly Róbert kerül a magyar trónra, akinek a családja, amióta a dédnagypapája megvetette lábát Itáliában, mindig a Bizánci Birodalom megkaparintását tekintette legfőbb céljának. Csakhogy a Szent István keresztjével díszített országalmát (amely talán azonos lehet a salzburgi dóm kincstárában őrzött, azóta talpra helyezett, magyar királyi eskükereszttel) időközben Anna, macsói hercegnő, más koronázási ékszerekkel együtt, elragadta az országból (1271-ben). Ez lehet a magyarázat arra, hogy Károly Róbert kénytelen volt a korábbi mintát utánozva új országalmát készíttetni, de ennek egyszerű küllemével és címerének reá-helyezésével azt is jelezte – talán remélve az eredeti visszakerülését -, hogy ez nem az ősi jelvény.

Nagyon keveset tudunk arról, hogy koronázási szertartásunkban milyen szerepet játszott az országalma. A koronázási menetben V. László, Mátyás, II. Ulászló előtt világi főrangúak vitték. Bár I. Ulászló koronázásáról azt említik a források, hogy az esztergomi érsek nyújtotta át neki az országalmát, mégis úgy tűnik, hazánkban ez az uralkodói méltóságjel háttérbe szorul, az egyház nem tud mit kezdeni vele. Miért? Talán az elnevezése miatt. Már az első hiteles leírás is, amely III. András 1290-es koronázásáról korunkra maradt egy kortárs német költő tollából, „aranyalmának” (Aphel guldin) nevezi a glóbuszt, és ez az elnevezés a latinul író krónikások tanúbizonysága szerint (akiknél „pomum aureum” szerepel) is végig fennmaradt, hiszen mi ma is – eltérően más népektől, amelyek „globe royal” (francia), „globo imperiale” (olasz), „orb” (angol), „gyerzsava” (orosz) stb. nevekkel illetik – „országalmáról” beszélünk. Igen ám, csakhogy a középkori keresztény Európában az alma a bűn, a halál, a gonoszság jelképe volt, amellyel a kígyó képébe bújt sátán – a legenda szerint – ős-szüleinket, Ádámot és Évát megrontotta. Az egyházban akkoriban használt latin nyelvben pedig a „malum” szó egyszerre jelentette az almát, de a bajt, bűnt, gonoszságot, szerencsétlenséget is, így érthető, ha az egyház idegenkedett ettől a jelvénytől.
Ám, ha az egyháznak nem volt szimpatikus ez az elnevezés, hogyan élhetett akkor ilyen szívósan mind a mai napig? Az ősi gyökerek kitéphetetlenségét igazolva. Pogány hiedelemvilágunkban, amelyet népmeséink híven őriztek meg, az (arany, ezüst, réz) alma a sárkányok által a túlsó világra elragadott gazdagság, bőség, termékenység jelképe, amelyet a szabadító hős, legyőzve a gonoszt, ismét felhoz e világra, mindenki bőségére, boldogságára. És mivel az ősi időkben a legnagyobb hősök lettek a közösség vezetői, magától értetődőnek tűnt a nép szemében, hogy a király, mindenki ura és parancsolója, akitől az ország jóléte és boldogsága függ, birtokolja ezt az aranyalmát. Így mesélték ezt még akkor is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy sok uralkodó nem szolgált rá népe bizalmára.

A KORONÁZÁSI PALÁST

A középkori keresztény államokban szokás volt, hogy az uralkodó a nagyobb vallási ünnepeket – karácsonyt, húsvétot, pünkösdöt – egy-egy jelentősebb egyházi központban, érseki, püspöki székhelyen, kolostorban ülte meg. Gyakran megesett, hogy a jeles napok múltával, távozása előtt vagyont érő ünneplőruháját, köntösét, palástját az oltárra helyezte felajánlásképpen, hogy abból a templom fényének emelésére miseruhát készítsenek.

Hazánkban is ez volt a gyakorlat: történelmünk folyamán se szeri, se száma az egyházak ilyen megadományozásának, hiszen már Szent István törvényben írta elő, hogy az épülő új templomok szertartáskönyveit a püspök adja, de ruhákról és az oltárterítőkről a király gondoskodjék. A király nemcsak rendelkezett, hanem cselekedett is. Amikor például 1030-ban seregeitől a hazánk leigázására törő II. Konrád német-római császár csapatai csúfos vereséget szenvedtek, fogadalmi ajándékképpen csodálatos kazulát (harang alakú miseruhát) készíttetett a székesfehérvári – Mária Istenanya tiszteletére szentelt – bazilika számára drága keleti brokátból, mintás selyemszövetből gazdag aranyhímzéssel. Ez a ruhadarab valóságos „beszélő köntös” a szó legszorosabb értelmében.

Akkoriban a pap a hívőknek háttal, az oltár felé fordulva végezte a szertartást, így a kazula mondanivalójának uralkodó jelképe, a korabeli művészi ízlés szerint villa alakú kereszt a ruha hátoldalának középvonalát alkotja, hogy az ájtatos közönség okulására szolgáljon. A kereszt szárai felett a vörös selyemszövet a mennyei szférára, alatta a zöld az e világira utal. Az egész ábrázolás fókuszában, a kereszt szárainak találkozópontján, két egymást csúcsban metsző körív foglalatában, amelyet mandulaszerű alakja miatt a művészettörténészek mandorlának neveznek, áll a diadalmas Krisztus. Jobbjában keresztet tart, baljában pedig egy, az egyházat jelképező kis építményt. Lábaival sárkányra, a sátán jelképére és medvére, a bűnök szimbólumára tapos. Tőle jobbra, az égi mezőben a négy (két térdelő és két álló) arkangyal – Gábriel, Mihály, Ráfael és Uriel – által közrefogott mandorlában a mindenható Isten trónol kezét áldásra emelve, balra pedig ugyancsak az említett főangyalok által övezett mandorlában Szűz Mária áll imára terjesztett karokkal. Mind az Atyaisten, mind az ő képét a négy evangélistának (Jézus életrajzíróinak) körökbe foglalt jelképei veszik körül: az angyal Máté, a sas János, az oroszlán Márk, a bika Lukács szimbóluma. A kereszt hosszanti szárain pedig buja indaszövevénnyel körülfont kerek keretben jobbra és balra tíz-tíz angyalfej jeleníti meg az Istent dicsőítő angyalok karát.

A szárak alatt két körív három mezőre tagolja a földi szférát. A kereszttől balra eső első köríven négy-négy, időszámításunk kezdete előtt élt, ószövetségi próféta fogja közre Krisztus álló alakját, kezükben kibontott irattekercs teszi nyilvánvalóvá, hogy hajdan ők jövendöltek a Megváltó eljöveteléről. Jobbra ugyanez a kép ismétlődik meg további négy-négy prófétával; a különbség csupán annyi, hogy Jézus mellett a felirat (Kezdet és vég.) az egyik oldalon latinul, a másikon görögül olvasható. Ezen persze nem lehet csodálkozni, hiszen István király maga is céloz fiához címzett intelmeiben arra, hogy alattvalóinak egy része a római, más része a bizánci görög egyház híve. A próféták lába alatti félköríves szalagon a palást történetét varrták ki: „Ezt a miseruhát István király és Gizella királyné készíttette és adományozta Szűz Mária Székesfehérvárott épült egyháza számára Krisztus testet öltésének 1031. esztendejében, a 14. indictióban.” (Az indictio dátumhitelesítő szám.)

A második mezőben a mennyország (vagy korabeli megfogalmazásban „az égi Jeruzsálem”) tizenkét, bástyás, tornyos kapuboltozata alatt jobbra és balra hat-hat apostol ül, hátterükben az égi város csodálatosan ékes templomai. Mindegyik apostol baljában az evangélium, jobbjában íróvessző. Tanítványai között középen, az életfát megjelenítő kereszt tengelyében szivárványon trónol a világbíró Krisztus, bal kezében könyv, jobbját áldásra emeli, lábainál fakad az élet vizének forrása. A „mennyei Jeruzsálem” falán kívüli mozgalmas képsoron megjelennek a kortársak apró figurái is: a térítők, a prédikálók, az imára leboruló hívők, az egyházért hadakozók csakúgy, mint a kapukat támadó istentagadók és eretnekek vagy a később Vata vezér táborába özönlő, atyáik hitét megszállottan visszakövetelő pogányok. A második mezőt a harmadiktól elválasztó szalagívre geometrikus és indadíszítés közé balra lépő oroszlánokat és jobbra néző madáralakokat hímeztek váltakozva.

A harmadik mezőben a mártírok, hitvallók és bűnbánók kaptak helyet. A somogyvári apátság faragott köveire emlékeztető kacskaringós indadíszítések s a pécsi székesegyház párkány-törekédeinek madáralakjait idéző hímzésmotívumok között kerek medalionokban öt-öt, háromágú koronával felékesített, tunikát és díszes köpenyt viselő, lándzsát és glóbuszt tartó szent áll. Közvetlenül a kereszt mellett jobbra, hasonló keretben, fején diadémmal láthatjuk Szent István király egyetlen hiteles képmását. Őt is, mint a szenteket, lándzsával és országalmával ábrázolták. A kereszttől balra pedig ugyancsak diadémmal koronázva Gizella királyné látszik, bal kezét a keblén nyugtatja, jobbjával a székesfehérvári bazilika modelljét tartja.
A kereszt tengelyében, István és Gizella között, egy kisebb medalionban felirat nélküli, fiatal férfit megjelenítő mellkép látható: minden bizonnyal az 1028-1030 közötti háborúk hőse, Imre herceg portréja. Ő az egyetlen a történeti szereplők közül, akinek a képét a kereszt szárára helyezték. Miért? Tudjuk egy német krónikás híradásából, hogy 1031-ben „Imre, István király fia, a testőrség vezére vadászaton, vadkantól felhasogatva, siralmas körülmények között meghalt.” Hogy ez esetben valódi vaddisznóra kell-e gondolnunk, vagy egy Vadkan nevet viselő orgyilkosra, ma már nehéz lenne kideríteni, de az valószínű, hogy a palást befejezésekor Imre már nem élt, ezért került képe a keresztnek az angyalok karával ékesített szárára.
A miseruha ma már hiányzó mellrészén, középütt az „angyali üdvözletet” varrták ki, azt a biblikus jelenetet, amikor az angyal hírül hozza Máriának, hogy a Szentlélek emanációja (kiáradása) révén gyermeke fog születni.

E liturgikus ruhadarab mondanivalója tehát a keresztény teológia (vallási tanítás) tételeinek teljességét tartalmazza. Azt az új ideológiát ábrázolja közérthető képi nyelven – de az egyes mandorlák verses felirataiban is megfogalmazva -, amelyet a magyarságnak kényszerítő szükséggel át kellett vennie ahhoz, hogy a keresztény Európa közepén nemzeti létét megalapozhassa.

És, mert e kazula nyilvánvalóan köthető volt az államalapító szent király személyéhez, ezt később uralkodóink egyike, valószínűleg a teológiailag rendkívül képzett Könyves Kálmán, aki hangsúlyozni kívánta, hogy az ő szellemi örököse, koronázási palásttá alakíttatta át. Így ez a pompás ruhadarab a mai napig fémjelzi azt a roppant szellemi átalakulást, amely ezer évvel ezelőtt népünk fennmaradásának egyedüli záloga volt.

A KARD TÖRTÉNETE

A magyar király koronázásánál két ízben is igen komoly szerephez jutott a kard. Először a felkenés után, de még a korona felhelyezését megelőzően, karddal övezték az uralkodót, végül pedig, a szertartás utolsó aktusaként, az uralkodó a koronázási dombra lovagolt, és a négy égtáj felé szimbolikus kardcsapásokat téve kinyilvánította, hogy megvédelmezi az országot, bármely irányból érné is ellenséges támadás.
A ma ismert koronázási jelvényeink legfiatalabb darabja a királyi kard, amelyet a XVI. század első felében készítettek Velencében. A párhuzamosan futó, aranyozott huzalokkal megerősített, vörös bársonymarkolaton kétoldalt lapított, kis csúcsban végződő, kerek markolatgomb található. A kézvédő széles keresztvasa mindkét oldalon lehajlik. Az egyenes penge, amelynek középvonalában kidudorodó gerinc fut végig, a gyakori köszörülgetéstől alaposan megrövidült. Reneszánsz ízlés szerinti díszítése maratásos eljárással készült. A penge tövénél növényi motívumok fognak közre két, ovális keretbe foglalt férfiportrét. Indadíszítés sejlik a kopott markolatgombon is. Hogy mikor és miért került éppen ez a kard koronázási jelvényeink közé, csak találgathatjuk.

Az persze bizonyos, hogy nem a XVI. században nyert szerepet a kard koronázási szertartásunkban, hiszen – krónikáink szerint – már Szent István korában is fontos kelléke volt a király felavatásának.

Őriznek is a bécsi művészettörténeti múzeum kincstárának világi jellegű ékszerei gyűjteményében egy csodaszép, a X. század vége felé készült fegyvert, amelyet – tévesen – hol Attila-kardnak, hol pedig Nagy Károly-kardnak neveznek. Ennek a szablyának enyhén ívelt, s az íveltebb oldalán élezett acél a pengéje, de a lap tartását növelő, kidudorodó pengefoktól a hegyéig borotvaéles fokéle is van. Vércsatornájába aranyozott vörösréz betétet illesztettek, amely állatküzdelmi jeleneteket és pálmahajtásokat (palmetta) mintáz. A kard markolata a biztosabb fogás érdekében kissé meghajlik az él felé. Az acél markolatrészre fából készítették a fogót, és azt roppant erős anyaggal, egy kifejezetten a bőréért halászott tengeri porcoshal fajtának, a rájának a bőrével vonták be. Körte alakú aranylemez markolatgombját két hosszanti nyúlvány rögzíti a nyélhez. Ez utóbbit a markolat tövében erősíti egy aranylemez gyűrű, feljebb pedig három, ékkövekkel díszített, aranyozott ezüstpánt is. Keresztvasa aranylemezzel borított, gömbös végű, középütt kiszélesedő és lehajló szárú. A markolat fémrészeit szalagfonatot utánzó rozetták (rózsa alakú ábrák) és palmetták kombinációjából álló mintázat díszíti. Hüvelyének fémveretein is hasonlóan gazdag a díszítés.

Azt, hogy ez a remekmívű, pompás fegyver hogyan került a német császári kincstárba, sőt azt is, hogy milyen babonás félelem övezte, egy Lambert nevű szerzetes, aki egykor IV. Henrik császárt (1056-1106) Herzfeldből Mainzba kísérte, így meséli el: A császár „a következő napon beszállt az etetés miatt egy faluba, amelyet Udenhausennek neveznek. Miután már felfrissültek, és nagy nyüzsgéssel, versengve hozták vissza valamennyi lovat, hogy az utazást folytassák, megtörtént, hogy a merseburgi Leopold, a király legkedveltebb híveinek egyike, akinek szolgálatait és tanácsait a legbizalmasabban szokta igénybe venni, véletlenül lezuhant a lováról, és saját kardjától átdöfve kilehelte a lelkét… Megjegyezték pedig, hogy ez a kard volt az, amellyel a hunok hajdan nagy-hírű királya, Attila, a keresztények kiirtására és a gallok elpusztítására ellenségesen dühöngve tört. Tudniillik ezt a kardot a magyarok királynéja, Salamon király (1063-1074) anyja adta korábban ajándékba Ottónak, a bajorok hercegének, amikor Henrik király az ő tanácsa és fáradozása révén a fiát atyai királyságába visszahelyezte volt. És akkor ezt a kardot Ottó herceg az ifjabb Dédónak, Dédó őrgróf fiának, különleges kedveltsége bizonyságául és zálogul egy időre odaadta… miután pedig az ifjabb Dédó elpusztult, ez a kard az uralkodóra, majd pedig a király révén véletlenül Leopoldra szállt.

Miért is Ottó herceg párthíveinek többsége ezt így értelmezte: isteni ítéletből ölte meg őt a kard, amely korábban Ottó hercegé volt, mert – mint mondották – ő ösztönözte arra a legjelesebb királyt, hogy Ottót büntesse meg, és taszítsa ki a palotából. Az olvasható pediglen a géták történetében, akiket gótoknak is mondanak, erről a kardról, hogy egykor Mars birtokolta, akiről azt mesélik a barbárok, hogy a háborúskodás istene és a katonai felszerelések megteremtője volt. És ezt a kardot, amely a földben rejtőzött, hosszú idő után valamiféle pásztor vette észre egyszerűen annak az ökörnek a vérétől, amelynek a lábát, midőn a füvet legelte, felsebezte. Ő aztán átadta azt a kardot Attila királynak, akinek akkor az összes jósok azt jósolták, hogy ez a kard végzetes lesz az egész világ vesztére és sok nép veszedelmére. Hogy pedig beigazolódott ez a jövendölés, azt Galliában (Franciaország) sok igen nemes város romjai bizonyítják ma is, úgyhogy e kardot a barbárok is az isteni harag bosszújának vagy az Isten ostorának mondották.”

Valószínű tehát, hogy ez, az Anasztázia királyné által 1063-ban eladományozott díszfegyver, amely eredetileg Géza fejedelem hatalmi jelvénye lehetett, akkor került István – pogány nevén Vajk – birtokába, amikor a fejedelmi méltóság reá szállt. Ám mégsem biztos – bár számos történész ezt feltételezi -, hogy ez a szablya lett volna az eredeti koronázási kard. Krónikáink szerzői leírják ugyanis, hogy Szent Istvánt a hazánkba akkortájt érkező idegen lovagok, Hont és Pázmány, a Garam folyónál „övezték fel karddal német szokás szerint”.

A királyi sereg elit magva pedig ekkor már a sokkal újszerűbb és hatásosabb fegyverrel, a nehéz, kétélű normann karddal volt felszerelve. Ilyen lehetett tehát az a fegyver is, amellyel Istvánt felövezték, erre utalhat a „német szokás” említése.

A legnagyobb valószínűséggel tehát eredeti koronázási jelvényként az a kard jöhet számításba, amelyet 1270-ben a testvére, V. István király (1270-1272) elől vejéhez, II. Ottokár cseh uralkodóhoz (1253-1278) menekülő Anna, macsói hercegnő, az általa elragadott királyi kincstár egyik darabjaként vitt magával. E kard pengéjét és markolatvasát egy darabból kovácsolták. A huzalfonatokkal körülfogott, hasáb alakú fanyél kései restaurálás során került rá, de minden bizonnyal az eredetit utánozva. Félgömb alakú, elefántcsontból faragott markolatgombját hosszanti árkolás osztja ketté, a felső mezőt pedig két szimmetrikus, haránt irányú osztás tagolja három részre. A kard rövid, téglalap alakú, a markolat felé kissé ívelt kézvédőjét is elefántcsontból alakították ki. A csontszerelvényeket vésett növényi motívumok díszítik. Az ellenző faragványa egy központi csomóból kiinduló, tükörképszerűen elhelyezkedő, állatpárt utánzó pálmahajtásos és szalagfonatos kompozíció. A kétélű penge szimmetriatengelyében van a vércsatorna, amelynek felső részén, a markolattól a hegy felé haladva, az „Ulfberht” felirat olvasható. Ennek az egyszerű kardnak díszfegyver mivoltát csupán a viszonylag gyenge, de mesterien kimunkált csont szereléke bizonyítja. Értékét nem is külleme határozta meg, hanem – a magyarság közismert kard-tiszteletből fakadó hite szerint – az a feltételezett erő, amely eredeti tulajdonosából szállt át e fegyverbe. Erre utal az a tény is, hogy 1270-et követően majd egy évszázados diplomáciai csatározás után születik meg az a kompromisszumos megoldás, hogy e különleges karizmájúnak (túlvilági erővel rendelkezőnek) vélt kardot a vitázó felek egyike sem, hanem minden misztikus hatalom letéteményese, az egyház őrizze. Így került aztán a prágai Szent Vid székesegyházba, melynek 1368. augusztus 18-án készült leltárjegyzékébe ezt írták be: „Magyarország királyának, Szent Istvánnak a kardja elefántcsont markolattal.”

Nem lehetetlen, hogy Szent István koronázásánál mind az atyjától örökölt fejedelmi fegyver (Attila-kard), mely talán az uralom folyamatosságát volt hivatva bizonyítani, mind az új mintájú, nehéz, kétélű (Szent István-kard), amely már a keresztény királyság katonai erejét jelképezhette, szerepet kapott. Innen eredhetett talán az a szokás, hogy a koronázási menetben – amennyire ez a fennmaradt híradásokból kivehető – általában két kardot vittek.

Érdekes, hogy a XVI. században, éppen akkoriban készült a ma koronázási kardnak tekintett díszfegyver, s került uralkodói jelvényeink sorába, amikor a Habsburgok az első sikeres lépést tették meg a magyar trón végleges megszerzésére. Ám éppen ez idő tájt módjuk lett volna arra, hogy a koronázási szertartáshoz a tradíciókat szerfelett tisztelő magyarság pártjukra hangolása érdekében akár az Attila-kardot, akár a Prágában őrzött Szent István-kardot vegyék igénybe. Nem tették. Talán azért nem, mert e legendás kardokról – mint már elmondottuk – az a hír járta, hogy ha méltatlan személyek kezébe kerülnek, forgatójuk ellen fordulva annak végveszedelmét okozzák. Így aztán – babonás félelemből – jobbnak látták, ha ezeket egy semleges eszközzel helyettesítik, hiszen ők már korábban is sok kárt okoztak hazánknak, közel négy évszázados magyarországi uralmuk idején pedig számtalanszor bizonyították, hogy méltatlanok a szent király, István, koronázási jelvényeinek viselésére.

Forrás: Hírmagazin; Wikipédia; Xoomer.virgilio; Dr. Borovszky Samu;
Képek: Google;

Korrektúra: http://www.hirmagazin.eu