Legkevesebb 657 (azaz hatszázötvenhét) magyar embert végeztetett ki 1919-ben bűntársaival együtt az a román tábornok, akinek a minap avatta föl a szobrát a román állam „kincses Kolozsváron”.

Csodaszép történet ez is, mint az úzvölgyi temetőgyalázás: a szoborba öntött tömeggyilkos, Mărdărescu hazánk vagyonának 30-50 százalékát (!) követelte, mielőtt – a szövetségesek tiltására fittyet hányva – bevonult a védtelenül hagyott Budapestre 1919 augusztusában.

Mărdărescuék végül több tízezer vagonnyi magyar vagyont raboltak el tőlünk. Románia immár nem hetente, hanem naponta provokálja a Kárpát-medencei magyarságot. Meddig teheti ezt büntetlenül?

Nehéz egyáltalán megszólalni, írni, higgadtnak maradni, mikor hétről-hétre aljasabbnál-aljasabb provokációkat hajt végre ellenünk az Erdélyt és a Partiumot ideiglenesen megszállva tartó román latorállam. Ökölbe szorul a kezünk, és azt kérdezzük: meddig tehetik ezt meg büntetlenül? Meddig tűri a „művelt” Nyugat, hogy az ő kegyajándékából és a mi területeinkből fölhízlalt állam üldözze az őslakos erdélyi magyarságot, kevéske megmaradt közösségi jogainkat sárba tiporja, halottaink emlékét meggyalázza, történelmünket meghamisítsa, még a trianoni gyalázatra emlékezésünk létjogosultságát is kétségbe vonja, a magyarul hirdető cégeket vegzálja, iskoláinkat, ingatlanainkat elorozza, s az ez ellen tiltakozókat koncepciós eljárásban börtönbe vesse? A példákat hosszasan sorolhatnám tovább.

Hogy a Nyugat tűri ezt, az érthető: az ő soha el nem évülő bűnük a történelmi Magyarország szétverése, az igazságtalan határok meghúzása, a magyarság tönkretétele. A lényegesebb kérdés: mi meddig tűrjük a folyamatos, bicskanyitogató provokációkat?

Ő a példaképük

• A legújabb gyalázat: Románia szobrot emelt Gheorghe Mărdărescu román tábornoknak, aki 1919. augusztus 4-én bevonult Budapestre. Mărdărescu és bűntársai hazánk megszállásának három hónapja alatt 657 magyar honfitársunkat végezték ki statáriálisan! Tehát Mărdărescu jogi és erkölcsi értelemben is közönséges tömeggyilkos, háborús bűnös. Véglény, akire egy civilizált állam nem tekinthet példaképként. Egy ilyen figurának csak olyan államok állítanak szobrot, akik rajonganak a tömeggyilkos gazemberekért.

Persze, Románia esetében annyira nem meglepő a dolog, hiszen náluk az az Avram Iancu is nemzeti hős, iskolák, utcák, közterek névadója, aki az 1848-49-es magyar szabadságharc idején a védtelenül maradt erdélyi magyar falvakba betört, s ott százszámra gyilkolta a nőket, gyermekeket, időseket. Azért őket, mert ők fegyvertelenek voltak. Tipikus példakép, morális iránytű – legalábbis a mindenkori román államnak. Keleti szomszédunk derekasan viszi tovább Avram Iancu és Gheorghe Mărdărescu örökségét.

Hazudnak, tehát vannak

A szoboravató szerdán a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen volt. Ott Gabriel Les román védelmi miniszter elmesélte: három és fél hónapon át Mărdărescu tábornok vezette a magyar főváros közigazgatását, és biztosította „a háború és a bolsevik terror által elnéptelenített város lakosságának az élelmiszert és az alapszolgáltatásokat”. A szónokok valamennyien azt hangsúlyozták, hogy a román csapatok – szerintük – történelmi tettet hajtottak végre azzal, hogy 1919 augusztusában megszállták Budapestet, és menekülésre kényszerítették a Kun Béla vezette bolsevik kormányt, ezzel ugyanis távol tartották a kommunizmus rémét Európa szívétől. Hát persze…

Szép is lett volna, ha ily nemes eszmék vezérelték volna a román fosztogató csürhét. De természetesen nem ilyenek vezérelték. A túlfűtött nemzeti kebeldöngetéssel éppenséggel nem vádolható Ungváry Krisztián történész írásából („Sacco di Budapest”, 1919 – azaz: Budapest kifosztása, 1919) idézek most hosszabban, amelyből világosan kiderül, mit műveltek itt a románok:

A román csapatok 1919. augusztus 4-5-én, a Békekonferencia tilalma ellenére vonultak be Budapestre, bár ehhez a Tanácsköztársaság összeomlása után már semmilyen jogalapjuk sem volt, mivel a Békekonferencia nevében Pichon francia külügyminiszter a román csapatokat augusztus 2-án megállásra, illetve a kivonulás előkészítésére szólította fel. Mârdârescu azonban úgy tett, mintha nem ismerné ezt a rendelkezést, és arra hivatkozott, hogy csak saját kormányától fogadhat el parancsot. Valójában kész helyzetet akart teremteni, ezért hajtotta egységeit két nap alatt a Tiszától Budapestig.

– írta Ungváry. Vagyis a győztes hatalmak felszólítása ellenére, mindenféle jogalap nélkül törtek be a védtelenül maradt magyar fővárosba a románok. (Hogy hány korábbi szerződésüket, esküjüket, ígéretüket szegték meg az ezt megelőző néhány évben, arra még később visszatérek.)

Jellemző, hogy bár a Békekonferencia távirata mind Bukarestben, mind Budapesten ismert volt, és Budapesten nemcsak az ideiglenes Peidl-kormány, hanem Romanelli olasz ezredes is megpróbálta a távirat egy-egy példányával jobb belátásra bírni a román parancsnokokat, tevékenységük nem járhatott sikerrel. Dr. Nagyiványi Zoltán a kormány küldötteként augusztus 3-án reggel kereste fel a román csapatokat, hogy kormánya nevében fegyverszüneti egyezményt kössön. Este találkozott Mârdârescu tábornokkal, aki tárgyalások helyett ultimátumot adott át, amelyben az ország vagyonának 30-50 százalékára tartott igényt. A válaszra 12 órás határidőt szabott, és közölte: nemleges válasz esetén tudni fogja, mi a teendője.

Az ország vagyonának 30-50 százalékára… Mily lovagias ez a román tábornok, hogy csupán a vagyonunk 30-50 százaléka kellett neki! Követelhette volna az egészet is…

Jellemző, hogy míg a Budapestet elsőként elérő Rusescu tábornok megegyezett Budapest küldöttjével, hogy csapatait a városon kívüli kaszárnyákban szállásolják el, a később érkező Constantinidi dandár parancsnoka hallani sem akart erről a megállapodásról, és azt követelte a város polgármesterétől, Haller Ferenctől, hogy írja alá: a város szabad a román hadsereg számára. Majd azt ígérte, ők csupán át akarnak vonulni Budára, ahonnan továbbmennek. Haller nem írta alá. Természetesen kiderült, szó sem volt semmilyen átvonulásról.

A román csapatok ezek után az aláírás hiányában is zavartalanul bevonultak a fővárosba, miután leadtak néhány ágyúlövést Pestszentlőrinc és Kőbánya házaira, egy helyen felrobbantották a vasúti síneket, és lelőttek néhány ellenállást nem tanúsító rendőrt. (…) A megszállás mellett a román hadsereg részt vett a megtorlásban: az ország több pontján internálótáborokat állított fel a gyanús személyek izolálása céljából, számos esetben végzett ki direktóriumi tagokat és fogott el vöröskatonákat. Magyar adatok szerint összesen 657 személy esett áldozatul a román kivégzéseknek. Zömüket tömeges kivégzések alkalmával, illetve túszként vagy véletlenszerűen gyilkolták meg. A megtorlás tehát nem a ténylegesen vétkeseknek szólt. A kilengések elsősorban  a Kiskunság és a Nagykunság területén történtek.

A történész szerint tehát 657 embert végeztek ki a román megszálló erők, Mârdârescu és bűntársai. Bár ezen áldozatok között vannak direktóriumi tagok (tehát Kun Béla vörös terroristái), még ők is megérdemelték volna, hogy a magyar törvények alapján magyar hatóságok ítéljék el őket, miként az egy civilizált, európai államban szokás. Az, hogy román megszállók gyilkolták meg őket, bírósági eljárás nélkül, nem más, mint háborús bűntett, tömeggyilkosság.

Október 14. és 27. között Mârdârescu a gyülekezési tilalmat is elrendelte a fővárosban. Sajátos módon a román történetírás számára minderről csak annyi ismert, hogy «a román hadsereget a terrortól végre megszabadult boldog lakosság kitörő örömmel fogadta». A lakosság valós hangulatát azonban a román hadsereg által végrehajtott tömeges kivégzések, rablások és gyilkosságok  határozták meg, és nem a vörösterrortól való megszabadulás. A legkirívóbb román tömeggyilkosság Hódmezővásárhelyen történt, ahol az újra bevonuló román csapatok túszokat szedtek, és közülük 100 ártatlant meggyilkoltak. Miután októberben a dunántúli helyőrségeket már visszavonták, november 14-én a román hadsereg kivonult Budáról is.

A mindenkori román államhatalom pofátlanságának nincs határa. Ezek képesek azt tanítani, hogy Budapest népe örült a megszálló románoknak. Akik aztán nemcsak a fővárost, hanem Győrig a teljes országot kifosztották: egyes becslések szerint több tízezer vagonnyi lopott tárgyat vittek el. Varázslatos történet, hogy 1919. október 15-én a Magyar Nemzeti Múzeumot is ki akarták fosztani, amit Harry Hill Bandholtz tábornok, az amerikai katonai misszió vezetője személyes fellépésével akadályozott meg. (Hálából a Szabadság téren, az amerikai nagykövetség előtt szobrot emeltek Bandholtz tábornoknak 1936-ban.)

Árulások sorozata

Egyébként a román állam hitszegéseinek, árulásainak sorozata nem Trianonnal, még csak nem is Budapest megszállásával kezdődött. Ahogy azt egy tavalyi írásomban már összefoglaltam: „Az első világháború kitörésekor, 1914-ben az akkor 38 éves román állam még a központi hatalmak szövetségese volt, ám nem lépett be a háborúba, a fegyveres semlegességet választotta. Figyelték, melyik oldal kerekedik felül, hogy ahhoz csatlakozhassanak. A román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu titkos szerződést kötött az antant hatalmakkal, és őrült területi ígéretekért (a Tiszáig megkapják Magyarországot, satöbbi) cserébe vállalta, hogy Románia hátba támadja szövetségesét. 1916. augusztus 27-én hadat is üzentek az Osztrák-Magyar Monarchiának, ám a Kárpátok tövében jó ideje lesben álló román seregek már a hadüzenet előtt megkezdték a támadást a többségében gyengén őrzött hágók ellen.

A területeinkre éhes románok [akkor is] Budapest elfoglalását tűzték ki célul, ám kudarcot vallottak. [Pedig akkor még sehol sem volt Kun Béla meg a vörösterror, amire most a Mârdârescu-szoboravatón a román védelmi miniszter meg a többi hivatásos hazudozó hivatkozott!] Az első hetekben ugyan néhány erdélyi várost elfoglalt a 370 ezres román haderő (szinte teljesen felégették Csíkszeredát, súlyos károkat okoztak Brassóban), ám hamar kifulladt az orvtámadásuk. A két éve háborúzó, több fronton lekötött magyar, osztrák, német, bolgár, török haderő rövidesen ellentámadást intézett a románok ellen. Erdély felől az 1. osztrák-magyar és a 9. német hadsereg Erich von Falkenhayn tábornok vezetésével ellencsapást mért a románokra szeptember elején, és október végére teljesen szétverte, kiűzte a megszállókat. (…) Alig két hónappal az orvtámadás után Románia az összeomlás szélére jutott. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák-magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a Román-alföld és Bukarest felé. (…) A Mackensen tábornok vezette központi hatalmak december 6-án vonultak be Bukarestbe.”

Hogy a hitszegések sorát folytassuk: bár 1917 decemberében fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, egy nappal az első világháború vége előtt, 1918. november 10-én mégis hadat üzentek Németországnak, hogy így hivatalosan „győztesnek” minősüljenek. Eztán újból megtámadták Magyarországot, amelyet ekkor – a nemzetvesztő Károlyi-kormánynak köszönhetően – már nem tudtunk megvédeni. S ezután következett Mârdârescu szoboravatást érdemlő „hőstette”, a védtelen Budapest elfoglalása, illetve 657 magyar ember kivégzése.

Ha most véget érne a történelem, a fentiek tanulságaként azt mondhatnánk: az az állam teheti rá a kezét mások földjére, jussaira, amelynek vezetői hazugok, aljasak és tömeggyilkosok.

Ám a történelem nem ért véget. A világ fölött őrködik a Rend, de ránk, minden egyes Kárpát-medencei magyar ember bátorságára, kitartására, családalapító és gyermekvállaló elszántságára szükség van ahhoz, hogy ennek a fölhabzó, tobzódó gonoszságnak egyszer s mindenkorra véget vessünk.

A Trianon Múzeum jelmondatát idézve: „Szeressük vissza Magyarországot!”

pestisracok, Hirmagazin.eu