Manapság szinte elképzelhetetlen az élet közösségi oldalak nélkül. Mégis akadnak néhányan, akik makacsul ellenállnak. Motivációikról meséltek.
Belegondolni is szédítő, milyen rövid idő alatt mennyire megváltoztatta mindennapjainkat a technikai fejlődés. A Facebook még csak 13 éve létezik, az okostelefonok pedig jó, ha 5-6 éve kezdtek komolyabban elterjedni. Mégis, mára olyan szinten megkerülhetetlenné váltak, hogy az emberek túlnyomó többsége gyakorlatilag létezni sem tudna nélkülük.
Sokan életük szinte minden pillanatát megosztják, de aki nem posztol annyit, annak is jó eséllyel a Messenger az első számú kommunikációs csatornája, és a hírfolyamból tájékozódik arról, mi történik a világban.
Felmerül a kérdés: ha ez alapvetően hasznos, miért akar bárki is kimaradni? Milyen motivációi vannak azoknak, akik a vélhetően rájuk nehezedő társadalmi nyomás ellenére a mai napig nem regisztráltak a legnagyobb közösségi oldalra? Merthogy akadnak ilyenek, még ha nem is nagy számban. (Persze itt most azokról van szó, akik egyébként interneteznek, és nem teljesen idegen számukra a modern technika.) Ők viszont általában makacsul kitartanak amellett, hogy teljesen jó nekik Facebook nélkül.
Hat ilyen embert kértem meg arra, foglalják össze, mi a legfőbb problémájuk az oldallal: elvi okokból maradnak ki, az adatlopástól való félelem tartja vissza őket, esetleg valami más áll a háttérben? Arra is kíváncsi voltam, hogyan tartják így a kapcsolatot ismerőseikkel, illetve mennyivel nehezebben értesülnek az őket érdeklő eseményekről.
„Nem érdekel, hogy az ismerősöm ismerőse mit főzött a macskájának”
„Sosem voltam fent, és ennek több oka is van” – mondja a 43 éves Andi. Az első ezek közül a magánszféra megtartása:
„Offline életemben is nagyon idegesít, ha vájkálnak a dolgaimban. Ahogy a Facebook-használókat elnézem, nagy százalékuk nemcsak kapcsolattartásra használja, sokkal inkább arra, hogy mások életén csámcsogjon. Körülbelül mint a falusi asszonyok, akik a templom előtti padon üldögélve begyűjtik az infókat a népről, aztán jól kitárgyalják. Mások életét élik.
Szerinte ráadásul a Facebookra kikerülő posztok nagy része még csak nem is a valóság, csak annak fényezett és feltupírozott változata. Nyilván a többség nem rakja ki a problémáit, csak élete legmenőbb pillanatait. Ennek aztán meglesz az a következménye is, hogy ha mások életét nézegeted, az lesz a benyomásod, hogy „hú, mindenki milyen sikeres, és milyen jól boldogul, csak én vagyok ilyen lúzer…”
Neki személy szerint nem egyszer kellett vigasztalnia olyan ismerőst, aki egy posztolt fotó alapján kikombinálta, hogy X és Y „biztos együtt vannak”, mert egymás mellett állnak egy képen. Ezen aztán jól ki lehet készülni hetekre.
Hasonló véleményen van a 33 éves Tamás is:
„Nem kell ilyen sok felületes kapcsolat, igazából nem érdekel, mit csinálnak az emberek úgy általában az életükben. Ha meg valaki érdekel, akkor inkább szeretem, ha nekem mondja el, és nem egy mindenkinek szóló kvázi reklámból tudom meg.
Azzal is problémája van, hogy a személyes kapcsolati hálója szerinte nem tartozik a Facebook üzemeltetőire, még akkor sem, ha ezt csak arra használják, hogy egyszerűbbé tegyék az életét. Ráadásul nyilván nem csak arra használják.
A 37 éves Győző az érdeklődés teljes hiányát jelölte meg fő motivációként: nem volt soha semmi, ami miatt úgy érezte, hogy feltétlen regisztrálnia kéne.
„Mostanában sokkal inkább az előnyeit érzem a kimaradásnak. Sokaknál látom, mennyi értékes időt töltenek el azt nézegetve, hogy valamelyik ismerősük ismerőse mit főzött a macskájának… Nekem velük szemben napi 1-2 órával több időm van” – mondja.
A Junkies és Zorall zenekarok gitárosa, Barbaró Attila se volt fent soha a közösségi oldalon.
Annak ellenére sem, hogy kisebb tömeg szeretné a csatlakozását: az ebből a célból (persze azért félig viccből) létrehozott „Barbaró Attilát a facsére” nevű oldalt majdnem kétezren lájkolják.
De hiába, ő ugyanis elmondása szerint nem érez rá ingert, hogy minden gondolatát, cselekedetét kiposztolja, és mások dolgaira sem feltétlenül kíváncsi. Mellesleg okostelefonja sincs.
„A zenekari dolgok miatt hasznos és elkerülhetetlen, de ezt nem én intézem egyik zenekaromban sem. Ha lennének szóló fellépéseim, amit reklámoznom kell, akkor lehet, hogy regisztrálnék, de erre egyelőre nincs szükség” – foglalja össze motivációit, hozzátéve: nagyon szeretné elkerülni, hogy valaha rákényszerüljön.
A Barbaró Attilát a facsére rajongói oldal borítóképe
A most 24 éves Laura annyiban különbözik az eddigi megszólalóktól, hogy ő korábban fent volt Facebookon. Még 2009-ben regisztrált, amikor külföldön tanult egy nyelviskolában, és osztálytársai meggyőzték, hogy így lehet legkönnyebben kapcsolatot tartani. De már az első benyomása sem volt pozitív.
„Bejelöltek olyan emberek, akiket nem is ismertem igazán, hiába jártunk egy osztályba. Nagyon felületes volt az egész– emlékszik vissza. Úgyhogy hamar le is törölte, de amíg használta, képet addig se töltött fel magáról, és szinte semmit nem posztolt. Mint mondja, gimnazistaként sok téren származott hátránya a kimaradásból, mivel ottani osztályának dolgai is jórészt a közösségi oldalon zajlottak privát csoportokban. Ennek ellenére ellenállt. Később aztán egyetemistaként még két alkalommal úgy döntött, tesz egy próbát – hasonló okokból –, de mindkétszer az lett a vége, hogy újra törölte magát.„Rájöttem, hogy igazából nincs rá szükségem, valaki úgyis mindig átküldi e-mailben, ami kell” – mondja. Ugyanakkor hozzáteszi azt is, hogy tisztában van az oldal előnyeivel, és hogy mások miért nem tudnak létezni nélküle. De őt ezzel együtt nagyon zavarja, hogy a felhasználók lényegében teljesen beengedik a többi embert a privát szférájukba. „Tulajdonképpen önként globalizálod a személyiségedet” – fogalmaz. Szerinte a többség egyáltalán nem gondol bele, hogy komoly hátrányok is érhetik emiatt.
Azt is elgondolkodtatónak tartja, hogy manapság nagyon sokszor már azelőtt lecsekkoljuk az embereket Facebookon, hogy személyesen megismernénk őket. Így valószínűleg az első benyomásunk is más lesz róluk, ami nem feltétlenül jó dolog. Az élő beszélgetés során szerzett benyomásokat legalábbis biztosan nem pótolja.
„Lényegében egy adatsort látunk a másikról. Ennél szerintem még az is természetesebb, ha egy közös ismerőst kérünk meg, hogy meséljen róla” – mondja.
A 25 éves Simon is csak nagyon rövid ideig volt fent, nagyjából az általános iskola és a gimnázium határán. Őt szintén leginkább az zavarja, hogy olyanokhoz is eljutnának a személyes dolgai, akikkel egyáltalán nincs olyan közeli viszonyban. Ráadásul ez nemcsak az ismerőseire vonatkozik, hiszen a Facebook a hirdetéseket is a felhasználók adatainak segítségével optimalizálja.
„Olyan, mintha önszántadból leadnád a drótot magadról, hogy mások aztán pénzt keressenek ebből. Ez egyáltalán nem hiányzik.Neki ráadásul túl átláthatatlan a hírfolyam: annyi információ áramlik rajta folyamatosan, hogy ha akarná, akkor se tudná követni. De tulajdonképpen nem is kíváncsi rá.„Volt olyan, hogy áprilisi tréfaként felraktak”
Úgy tűnik, a bevezetőben említett társadalmi nyomás valóban létezik: szinte mindegyik interjúalanyomat próbálták rávenni az ismerősei arra, hogy adja fel elveit és mégiscsak csatlakozzon, mert attól jobb lesz neki.
„Sokan győzködtek egy időben, hogy Facebook nélkül nem ember az ember, regisztráljak. Ráadásul bölcsész létemre valahogy mindig kockák közé keveredek, emiatt volt pár nehéz évem, amikor folyamatosan magyarázkodnom kellett… :-) De mostanra ez mintha lecsitult volna” – mondja Andi.
Egyetlen olyan munkahelye volt, ahol az első nap közölték vele, hogy na akkor regisztráljon, ha nincs fent, mert nekik van egy csoportjuk, és azon kommunikálnak.
„Nem szóltam semmit, de nagyon dühösen mentem haza: úgy éreztem, belegázolnak személyiségi jogaimba, nem kötelezhetnek ilyenre. Másnap bementem, és mondtam, hogy NEM fogok regisztrálni. Küldjenek e-mailt, ha van valami teendőm. Elfogadták, sőt kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen kolléga, aki nincs fönt.”
Tamás helyzete is hasonló:
„Az ismerősök (már) nem akarnak meggyőzni, bár érdekes, hogy vannak akik elfelejtik és mindig nagyon meglepődnek, hogy nem vagyok fent. Idegenek csináltak már úgy, mintha ufó lennék, konkrétan volt akinek háromszor kellett elismételni, hogy nincs Fb-m.Győző viszont kivétel: „Az ismerőseim ismernek, ezért nem lepődtek meg. Egyébként sokan közülük szintén nincsenek fent Facebookon. Soha senki nem lepődött meg azon, hogy nem vagyok fent, és nem is próbált meg rábeszélni. Én viszont meglepődtem azon, hogy néhány ismerősöm fent van” – meséli.
A legmeglepőbb sztorija a témában Simonnak van: egyszer még régebben áprilisi tréfaként felrakta őt valaki, a tudta és beleegyezése nélkül.
Már 60 ember az ismerőse volt, mire valakinek eszébe jutott, hogy élőben is rákérdezzen nála, tényleg önszántából regisztrált-e.
Bár nem haragudott meg az illetőre, aki voltaképpen visszaélt a személyes adataival, de ezután sem tudta sem ő, sem más meggyőzni, hogy csatlakozzon, hiába próbálkoztak.
Event helyett Pesti Est és utcai plakátok, Messenger helyett Skype és e-mail
„Igen, van olyan, hogy nem, vagy csak későn értesülök egy programról, amire egyébként mentem volna, ha tudok róla, és így kimaradok belőle. De hát mindenki kimarad valamiből, nem lehet mindenhol ott lenni” – vallja Andi. Azért ő elég sok helyre eljut így is, ráadásul szerinte az is kimarad dolgokból, aki naponta 3-4 órát azzal tölt, hogy a Facebookon lóg. Például a valódi életből.
Ő személy szerint élőben szeret leginkább kommunikálni az ismerőseivel. Már a telefont is csökkent értékű formának tartja, mivel kiesik a meta nagy része azzal, hogy nem látja a másik szemét és arckifejezését. Pedig abból azért elég sok mindent ki lehet olvasni. De amikor már a hang is eltűnik, akkor aztán mindenki azt ír, amit akar. Ember legyen a talpán, aki a sorok között kiolvassa az igazságot. Gyönyörűen el lehet bújni a szavak meg a hangulatjelecskék mögött.
„A kapcsolattartásról még annyit, hogy akinek egy kicsit is fontos vagyok, az bekalkulálja, hogy én nem vagyok Facebookon, és amikor programot szervez, akkor nekem sms-t vagy e-mailt ír, vagy felhív. Aki ezt nem teszi meg, annak vagy nem vagyok fontos semennyire (és akkor miről beszélünk, mint emberi kapcsolat?), vagy nem meri kimutatni, hogy fontos vagyok neki (akkor meg nőjön föl a feladathoz…) Ez egyben egy jó szűrő is”
– teszi hozzá. A programokról ő vagy programajánló portálok segítségével tájékozódik, vagy a klubok és zenekarok honlapjáról, esetleg Facebook-oldaláról – mert többnyire fölengedik úgy is, hogy nincs regisztrálva. A Prágában élő Tamás szintén így van ezzel: „Programok otthon: est.hu, plakát, szórólap, haverok, kint goout.cz, kdykde.cz, plakát, szórólap, helyek saját oldalai. Kapcsolattartásra Skype, telefon, bár előbbit szeretném lecserélni.”
Barbaró Attila azt mondja, a fontosabb hírek így is eljutnak hozzá, az ismerőseivel pedig telefonon kommunikál, vagy e-maileznek. Győző is hasonló választ adott: „Ha valakivel beszélni akarok, akkor felhívom. Ha üzenetet akarok írni neki, akkor írok neki egy e-mailt. Vagy rácsipogok ICQ-n. Az ismerőseim is ezeken a kommunikációs csatornákon értesítenek az eseményekről.”
Mindannyian tartották magukat ahhoz, hogy nagyon nem szeretnének regisztrálni a jövőben sem. Andi egyáltalán nem tervezi, Simon és Laura sem érzi magát különösebben motiváltnak, Tamás pedig ezt válaszolta: „Ha véletlen előáll az a nagyon nagyon rossz és alapjában fenyegető helyzet, hogy tényleg minden infó az Fb-re költözik, akkor igen. De akkor sem adnék ismerősöket hozzá, legfeljebb a helyeket/cégeket. Reméljük, hogy ilyen nem lesz.”
A legironikusabb választ Győző adta:
„Erre a kis időre, amíg még lesz Facebook? ;> Nem.
forrás: Láng Dávid /Szeretlek Magyarország
