forrás: messzelatoblog.hu
A Der Spiegel publicistája nem kerülgette a forró kását, írásának címe egyértelmű: A fasizmus él. A szerző nem akárki, Jakob Augstein, a lapalapító Rudolf Augstein fia, aki cikkében hosszasan fejtegeti, hogy milyen szociológiai folyamatok vezettek az idegenellenesség mostani megnyilvánulásaiig. És valóban: hétfő este újfent több, mint tízezer ember tüntetett a Pegida mozgalom szervezésében Drezda belvárosában.
A Patrióta Európaiak a Nyugat Iszlamizációja Ellen – ezt jelenti a Pegida betűszó – nem véletlenül választották a hétfő estéket felvonulásuk időpontjául. Ekkor zajlottak ugyanis a rendszerváltozás időszakában azok a tüntetések, ahol a kelet-német polgárok a „Wir sind das Volk – Mi vagyunk a nép” mondatot skandálva igyekeztek megroppantani a Német Szocialista Egységpárt (NSzEP) hatalmi és véleményalkotási monopóliumát.
Az 1989-es és a jelenlegi helyzet közötti párhuzamot persze véletlenül sem szabad túlerőltetni, ám a legutóbbi történelmi léptékű változás felidézése minden oldalon segít világossá tenni a helyzet súlyosságát. Ennek megfelelően az sem véletlen, hogy a CDU ifjúsági szervezetének múlt hétvégi kongresszusán a kancellár a saját helyzetét Kohl kancelláréhoz hasonlította, akit pártjában – épp a rendszerváltozás időszakában – számos belső kritika ért, olyannyira, hogy az 1989 szeptemberi brémai pártkongresszuson az ellenlábasok a kancellár-pártelnök leváltását célozták meg – mint tudjuk sikertelenül. Van azonban egy kevésbé heroikus áthallás is az 1989-es és a mostani helyzet között. Merkel kancellárnak az az augusztus végi mondata, mely minden szír menekült németországi befogadásáról szólt, hatását tekintve ahhoz az 1989 novemberi, az NSzEP KB ülését követő bejelentéshez volt hasonlatos, aminek félreérthető volta a berlini fal leomlásához vezetett. Ne felejtsük el, hogy a befogadásról szóló mondat félreérthetősége vezetett annak idején a kaotikus viszonyokhoz a Keleti Pályaudvarnál.
Ezen azonban már rég túlvagyunk, Magyarországon sikerült konszolidálni az állapotokat – nem kevés igaztalanul negatív kritikát bezsebelve ezzel. De bármennyire is torz és igaztalan, az embertelen Magyarországról szóló híradás a világ minden pontján súlyos károkat okozott az országnak.
A nyugati keresztény, de a keleti muzulmán világban is magyarázatra szorul mindaz, ami Magyarországon történt és történik, még akkor is, ha a nyugati közvéleményben kétség kívül egyre több támogatóra lel a restriktív magyar migrációs politika.
A keresztény kultúrkörben azt kell megértetni, hogy a drótkerítés brutális, ámde szükségszerű üzenete, s az ellenőrzött határátlépés igénye nem kevésbé antihumánus, mint az a megengedő magatartás, ami át- és/vagy beereszt mindenkit, hogy aztán előbb-utóbb visszatoloncolja a jövevények jórészét ugyanoda, mint ahonnan elindult.
A muzulmán világban pedig – épp a Keleti Nyitás sokat emlegetett eredményeinek megvédése érdekében is – azt kell világossá tenni, hogy a tömeges muzulmán bevándorlás elkerülésének szándéka nem jelent iszlám-ellenességet.
Lássuk be, a feladat nem könnyű.
Pedig ha kicsit is józanul tekint bárki a legutóbbi hetek, napok fejleményeire, jól látható, hogy a magyar szempontok mindegyike lassan szinte már szó szerint megjelenik az európai dokumentumokban. A Törökország kulcsszerepéről, a külső határok védelmének és a migránsok kötelezettségeinek fontosságáról, az embercsempészet elleni küzdelemről, a biztonságos harmadik országok körének felülvizsgálatáról, vagy az egész menekült-kérdés globális terítéséről a hétfő hajnalban Brüsszelben elfogadott 17 pontos papír általánosan pozitív fogadtatása azzal is magyarázható, hogy magán viseli a mindig is hangozatott, de oly sokáig ignorált reális magyar megközelítés határozott jegyeit. Ezért is volt nagyon fontos, hogy a Magyarország „megfigyelő” szerepéről a találkozó előtt elhangzott miniszterelnöki megszólalást a hétfő reggeli nyilatkozat az érintett országokkal való szolidaritásról árnyalja.
A fentiek fényében már csak az a kérdés, hogy ha látványos megdicsőülésről nem is, de legalább egy csendes, ámde nyilvános vállon veregetésről lehet-e szó a nemzetközi közösség, netán a sajtó, vagy legalább a humánus menekültpolitikát világszerte megtestesítő Angela Merkel részéről.
A magyar miniszterelnök és a német kancellár ellentétpárja mind Németországban, mind Magyarországon a belpolitikai diskurzus tárgyává tette a másik ország vezetőjét és a kétoldalú kapcsolatokat, ami nem feltétlenül jó. Ebből a helyzetből mindkét félnek jó lenne mielőbb kikeveredni.
De az ugye nem kétséges, hogy a baloldali sajtó világszerte kéjjel dörgöli a konzervatív tábor orra alá, hogy lám, Európa fenegyereke Orbán Viktor és a Béke-Nobel-díj elől hajszállal elhajoló, ám a szentté avatási eljárásra még protestánsként is esélyes Angela Merkel ugyanannak a politikai tábornak, az Európai Néppártnak oszlopos tagjai.
Az Európai Néppárt múlt heti madridi kongresszusának felszólalóit a nemzetközi sajtó egyfajta dalnokverseny részvevőinek tekintette: vajon melyik pártvezető kapja a legtöbb tapsot? A hírek szerint Merkel nyert, Sarkozy és Orbán Viktor szoros versenyben követték. Ez az eredmény nem arról szól, hogy olyan gyökeres és kibékíthetetlen ellentét lenne a két „ellenlábas” álláspontja között. S ha persze a fontos, de mégsem meghatározó stiláris különbségektől eltekintünk, a magyar miniszterelnök szavai a keresztényi elvek fontosságáról, s a német kancellár fejtegetése a határok megerősítéséről már Madridban is azt a közeledést jelezték, ami a 17 pontos dokumentumban testet is öltött.
Ám bármennyire is globális probléma a migráció, a választások mindig belföldön dőlnek el, így a menekült-ügy is mindig belpolitikai fénytörésben jelenik meg. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hétvégi lengyel választások látványos eredménye, melyben közrejátszott a PiS-nek a magyar kormányéhoz nagyon közeli álláspontja a menekült-kérdésben. Aki – akár a magyar jobboldalon, akár másutt – a német kancellár kudarcára tesz, vagy abban reménykedik, súlyosan téved. Egyrészt nincs helyette más, másrészt ő sem szuicid hajlamú politikus, ő is választást akar nyerni.
Aki pedig – akár a német baloldalon, akár másutt – a magyar miniszterelnök bukására tesz, vagy abban reménykedik, az is fényévekre van a realitásoktól.
Csakhogy míg Németországban – a jövő tavaszi tartományi választásokhoz időzítve – a baloldal megerősödését kell elkerülnie a CDU elnökének, s ezért középről, sőt akár balról is be kell gyűjtenie a szavazatokat, Magyarországon a Fidesztől jobbra erősödő választói tábor további növekedését kell megakadályoznia a párt elnökének.
A magyar megközelítés inkább külpolitikailag rizikós. A kancellár mutatványában ugyanakkor kétség kívül sokkal több a belpolitikai kockázat, hiszen bevándorlás-párti álláspontja jelentős népszerűségvesztést és a CDU-tól jobbra eső erők megerősödését vonta maga után. Ugyanakkor jól látható, hogy a maga számára kialakított és a baloldali szavazók által olyannyira felmagasztalt morális magaslatról kezd egyre inkább rákanyarodni a bevándorlást keretek közé szorító útra, a társadalmi integráció feltételeinek hangsúlyozására. A bevándorlási szabályok törvényi szigorítása és a CDU nem kritikátlan, de Merkelhez végső soron lojális politikusainak üzenetei mind erről szólnak, anélkül, hogy a kancellárnak látványosan meg kellene tagadnia korábbi álláspontját. Ám ahogyan a bevezetőben idézett Spiegel-publicisztika címe is mutatja, az álláspontok polarizálása továbbra is biztos eleme marad a sajtó eszköztárának, s ebben Orbán Viktor további démonizálása nélkülözhetetlen elem, bármennyire is igaza van.
Pedig a rendszerváltozás időszakának megidézése során a harmonikus magyar-német politikai együttműködés távlatai szempontjából érdemes lenne felidézni az 1989 szeptemberi brémai CDU kongresszusnak azt a ritkán emlegetett momentumát, amikor Kohlnak sikerült megegyeznie Németh Miklóssal arról, hogy a határnyitás időpontját az ő kongresszusi beszédének időpontjához igazítsák. Az párton belüli ellenlábasok támadása a hír bejelentése nyomán végképp hamvába holt, Kohl pedig még 9 éven át az immáron egyesült Németország kancellárja maradt.
Prőhle Gergely
helyettes államtitkár, EMMI
