Nevezhetjük őket illegális bevándorlónak, migránsnak vagy akár menekültnek. De a röszkei gyűjtőponton elsősorban embereket láttam.
Herczeg Sándor írása és fotói a PoliPraktika blogon2015-09-13 11:45
Természetesen akad köztük jó és rossz szándékú egyaránt. Ahogyan köztünk is. Takarókba burkolódzó anya ballag két gyermekével a sínen, mögöttük botra támaszkodva egy hetven év körüli férfi. Időnként felnéznek, majd óvatos léptekkel közelítik meg a kereszteződést, ahol már a rendőrök állnak. Ez már Magyarország. Nekik Hungary.
Az útjuk a vasúti átjáró után csupán néhány méterre lévő első gyülekezőhöz vezet. Ott már húsz-harminc ember ül, reflektorokkal megvilágítva, ami megkönnyíti a tájékozódást az ősz sötétjében. Ekkor kap kiemelt szerepet a nyelvtudás, hiszen ebben a helyzetben tolmácsból soha nincs elég – habár a rendőrök közül sokan angolul kommunikálnak és rendezik hármas sorokba a frissen érkezetteket. Akadnak életerős, fiatal férfiak, nők és rengeteg gyerek. Nekik a legnehezebb, hiszen a szemükből látszik, az egészből semmit sem értenek, és úgy fogják szüleik kezét, mintha soha nem akarnák elengedni. Csak a szemüket kell nézni, azokba már beleégett a történelem.
Az egyenruhások – akik emberfeletti és kétségkívül dicséretre méltó helytállást tanúsítanak, sokszor 14-15 órán át egyhuzamban – folyamatosan irányítják a szeméttel telített területen az embereket 20-30 méterrel odébb, ahová egymást követően állnak be a buszok. Arab és angol nyelvű kiáltások és felszólítások hallatszanak, a zűrzavar bábeli, melyet az önkéntes segítők igyekeznek oldani.
Megfigyelhető, hogy egy-egy csoportnak minden esetben van egy „vezetője”, aki nem csupán képviseli az embereket, hanem jól láthatóan kijelölt kapcsolattartó, s egyben kordában tartja sajátjait. Ez nem mindig sikerül, hiszen a maszkos sofőrök vezette buszok begördülésekor szabályos rohamot indítanak a helyekért, az ötven személyes járművekre – az ajtóban álló rendőr magasra tartott kézzel mutatja a számot – több százan akarnak feljutni. Az empátia és a tolerancia tényleg a röszkei gyűjtőponton szolgálatot teljesítő rendőrök és civil segítők ismérve, hiszen elsőként a terhes asszonyok – a „pregnant woman” kiáltás figyelmeztet erre – szállnak fel, majd a kisgyermekes családok. Néhány éves csemeték kerülnek a vakuk kereszttüzébe – legalább negyven magyar és külföldi médium dolgozik egyszerre – hiszen az apa magasan a feje fölé tartva tör utat sorstársain keresztül.
Teljesen egyértelmű: ez a busz az ő mentőcsónakuk. A korábban már sokszor látott „kitörés” most sem marad el. Mindig akadnak olyanok, akik nem bíznak senkiben és semmiben. Elfutnak a környező kukoricás irányába, ott sejtve az autópályát. Nem kell hozzá 2-3 perc és a mintegy 30 fős, fiatal férfiakból álló csoport már el is tűnt a sötétben, csupán a „Gyertek, nem akarunk maradni!” kiáltás visszhangzik a fülünkben még néhány másodpercig. Annak ellenére, hogy pont felém rohantak, nem történt bajom. Mindegyik „rohamozó” kikerült.
Egy busz elment, de rögtön jön a következő és a tömeg nem csökken, hiszen a sínen át folyamatosan bontakoznak ki a most érkezők sziluettjei a csillagos éjszaka alatt, ami az eddigi rekordot hozta. Több mint 3.300-an jöttek, közöttük 600-nál több gyerek. Ekkor érte el a határt a szíriai kurd Dzsagardin, aki a katonaság elől menekült el, mindenét eladva – miközben cigarettával kínáltam, csak úgy dőlt belőle a keserűség. Szavai olyan gyorsan pörögtek, hogy önkéntes segítőm és tolmácsom, az 1970 óta Magyarországon élő Abdul Rahim orvos is nehezen tudta fordítani. Láttam, amit sokan nem, a tábortűz fénye által megvilágított könnycseppet, ami végigfolyt Abdul arcán, miközben Dzsagardin beszélt. Sok történet lenne még.
Elmondhatnám, hogyan menekült el Mohamed, aki nyolc gyermekével érkezett. Vagy Omar, aki egy 15 fős gumicsónakban ült, amelybe 50 embert zsúfoltak be összesen 15 ezer euróért. Kegyetlen szavak hangzanak el, melyek valóságtartalmát nem vizsgálhatom. Igazából ez a tömeges migráció átvághatatlan gordiuszi csomója, hiszen beszéltünk olyan fiatalemberrel is, aki Szenegálból jött és csak a kalandvágy hajtotta. Ő biztosan nem menekült, hanem gazdasági bevándorló és éppen ezért veszélyes az általánosítás, érkezzen az a szélsőjobb felől, vagy éppen a neoliberális befogadás pártiaktól. A világ nem fekete vagy fehér, éppen úgy nem, ahogy az emberek bőrszíne is sokféle. Tudom. Láttam.
Egy azonban biztos: sokan szinte mindenüket oda- vagy eladták a tökéletes ismeretlenért. A reményük pedig nem sokkal erősebb egy mobiltelefon világító képernyőjénél, amit egy házaspár arra használt, hogy annak fénye mellett tegyék tisztába néhány hetes gyermeküket. A földön, egy koszos pokrócon, amely körül elképzelhetetlen mennyiségű szemét, üres üveg, ételmaradék, sátordarab, papírhulladék hevert szanaszét egy olyan exodus terepasztalát képezve, melyet még itt nem éltünk meg.
Az önkéntes, sárga mellényt viselő segítők folyamatosan gyűjtik össze a szemetet, de láthatóan nem lehetséges lépést tartani az újabb és újabb érkezőkkel. De miközben ezt átgondolom, már vissza is zökkenek a valóságba, melynek képei filmszerűen pörögnek előttem, s azon kapom magam, hogy fotózok. Van mit, s szinte mindegyik fénykép nagyobbat üt, mint a teleírt papír.
A szemüket kellett nézni. Ott, este 10 órakor, a röszkei gyűjtőponton. Élőben, két lábbal a földön állva. Sokkal robusztusabb igazság kerekedik ki abból, mint bármiből, amit a médiumok valaha is képesek lesznek visszaadni.
Ült velem szemben egy anya. 25-30 éves lehetett. Az egyik gyermeke a kezében. A másik mellette állt, de a fáradtságtól már félig ráborult. Körülötte jöttek-mentek az emberek, de nála mintha megállt volna az idő. Egy percig néztük egymást. A szemében olyan szintű üresség ült, melyet még életemben nem láttam. Aztán elmosolyodott. Soha nem fogom tudni, hogy ez minek szólt, de egyet megjegyeztem. Ha ebben a helyzetben képes volt erre, akkor nekünk is meg kell tudni tenni.
Elnézést, hogy nem tudtam leírni. De leírhatatlan.
Forrás: szeretlekmagyaroroszag;
