Ma annak áll a világ, akinek lakása van. Úgy értem, akinek van egy kiadó lakása.
Albérlet vagy saját lakás?
A brókercégek sorra dőlnek be, a bankok nem adnak egy árva fillér kamatot se, akinek egy csöpp esze van, ingatlanba fektet. Bérlő ugyanis van bőven. A minap barátném kiadó kis lakást keresett. A kiszemelt újlipótvárosi garzonra mintegy hatvanan jelentkeztek, a tulaj a hétvégén félóránként osztotta be őket.
Barátnőm egyedülálló, állással, jó fizetéssel rendelkező fővárosi lakos, akit sem a kellemetlen háziállat, sem az el nem tűrt káros szenvedély, vagy a nemkívánatos, falakat összekenő kisgyermek nem hátráltat a könyörtelen albérletpiacon. A lakást ráadásul hosszú távra, évekre akarta kivenni, jó eséllyel pályázott hát a szerencsés nyertes pozíciójára. A tulaj a hosszas, alapos mustrát követően sajnálattal telefonált: mégsem ő nyert. Ő azonban nem hagyta annyiban, s udvariasan megkérdezte, ugyan, ki lett a bérlő. Egy fiatal párra esett a választás, tudta meg, a magyarázat pedig az volt: esetükben, ha egyikük elveszíti az állását (ez ugye manapság nem túl ritka jelenség), még mindig ott a másik, aki helytállhat kettejükért, illetve a lakásért.Végül is logikus, a tulaj be akarta magát biztosítani.
Egy kollégám szintén hatvan jelentkező rohamáról számolt be – 85 ezer forintos bérleti díj mellett – egy IX. kerületi, földszinti, bútorozott lakás esetében. De a hab a tortán az a lakást kereső ismerősöm volt, aki elmondta, a tulaj űrlapot töltetett ki az összes bérlővel, melyen mindössze munkahelye nevét, fizetését, főnöke elérhetőségét kellett megadni, sőt, mi több, egy önéletrajzot mellékelni.
Úgy tűnik, tulajdonosnak áll a világ, ami csak egyfelől jelenti, hogy bérlőből túlkínálat van, másfelől azt is jelezheti, hogy a bérlők olyanok, amilyenek, vagyis a tulajdonosoknak rossz tapasztalataik vannak – joggal. Van ugyanis tulajdonos ismerősöm is, aki már nem az első bérlőjéről panaszkodik. Kiadta a lakást egy olasz hölgynek, aki kis idő elteltével mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy a bérleményt állandó lakcímként tüntethesse fel. Ez öngyilkosság, az életben többé nem lehet onnan őt kitenni, így barátnőm nem vállalta a dolgot. A hölgy legott felmondott, s noha a kauciót elbukta, nem volt hajlandó az utolsó havi bérleti díjat kifizetni, barátnőm pedig hirdethette a lakást újra. (Ezért kell minimum két-, de inkább háromhavi kauciót kérni.)
Az új bérlőt – a fentiekkel egybecsengően – több tucat jelentkező közül választotta ki, pedig 120 ezerért mérte az 55 négyzetméteres, bútorozott angyalföldi lakást. Ki is választott egy biztos állami állással rendelkező, nyíregyházi jogász fiatalembert. A fiatalember gentlemannek bizonyult, még ajándékot is hozott a tulajnak. Aztán szépen lassan kezdődtek a kissé szokatlan kérések. Hogy őt összecsipkedték a szúnyogok a harmadik emeleti társasházi lakásban, ezért szúnyoghálót kér.
Aztán a tévét nem tudta bekapcsolni, férfi létére a barátnőmet kérdezgette, hol lehet kábelt venni, és hogy kell összedugni a készüléket a set-top boxszal. Aztán közölte a teljesen bebútorozott lakásra, hogy hát tányérok sincsenek. Mire a barátnőm mondta, hogy vegyen magának, ez nem szálloda, hanem bérelt lakás. Szóval a műsor mindkét oldalon megy, csak az egyik oldalon az igények, a másikon a pénzkereseti vágy és a megszerzett javak lepusztításától való félelem mozgatja az elképzeléseket. Külföldön komoly jogszabályok vannak arra, milyen jogai vannak a tulajdonosnak és a bérlőnek.
Nálunk a kifinomult szabályozás, a védelmező jogszabályrendszer még várat magára. Addig marad a szokásjog, és diktál a piac. Apropó, gyorsan fel is hívom a főbérlőmet, hogy a délutáni kapucsínómat barna cukorral elfelejtette felhozatni.
Forrás: metropol; Kép: Google, illusztráció;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
