Budapest — Az Omega legendás billentyűse, Benkő László, akinek már a halálhírét keltették, jótékonysági céllal nyúlt a billentyűkhöz.
Mintha a rámenős Fülöp herceg csókolta volna orcán Csipkerózsikát, úgy ébredt tetszhalott állapotából a belváros. A járvány kritikus hónapjaiban kongott az ürességtől a Váci utca és környéke, ám ezen az estén élet – méghozzá nyüzsgő, izgalmas élet – költözött az utcákra, a teraszokra. Szerelmetes hangulatban ücsörgő fiatalok, és a nyugodt, egészséges jövőben reménykedő szépkorúak beszélgettek halkan vagy nagyon is csivitelve.
A kellemes estét olykor száguldó mentőautók sivító szirénája zavarta meg, mintegy jelezve, hogy a dolce vitát bármikor felválthatja a néha nagyon is keserű valóság. Benkő László órákig mesélhetne erről. Az Omega legendás zenészének most nagyon is jó kedve volt, laza mozdulattal – és némi segítséggel – szállt ki az autóból az Astoriával szemben, a Fészek Kulturális Központnál.
A fia, Balázs leste minden mozdulatát, hogy aztán büszkén figyelje, ahogy az apja mosolyogva köszöntse a rá váró zenészeket, és úgy álljon meg a fotósunk vakuja előtt, mintha a cannes-i filmfesztiválra érkezett volna díszvendégnek. Különleges pillanat volt ez: egy sokat szenvedett ember visszatérése az életbe. S milyen jó volt nézni a meglepően nyugodt, mosolygós arcát ennek a csupa szív embernek. S Benkő László elindult a félhomályban a lépcsőkön át egészen le, a klub miniszínpadáig, hogy végre megint hangszer mögött üljön, és azt énekelje: „Régi csibészek, nem ismernek engem meg…”
– Jól vagyok. Sőt, tele vagyok energiával, és úgy érzem, már képes lennék végignyomni egy Omega-bulit. Délután egyébként együtt voltunk a fiúkkal, Meckyvel, Elefánttal és a többiekkel, és arról beszéltünk, hogy előbb-utóbb koncertezni kellene. Vár minket a közönség, és mi már nagyon ki vagyunk éhezve a rajongóink szeretetére. Alakul a dolog, de a járvány, ez az átkozott vírus bizonytalanná tesz mindent és mindenkit… – mélázott el Benkő.
Mintha nem is ugyanaz az ember feküdt volna félájultan néhány hete a kórházban. Fekete nadrág, fekete mellény, színes ing, a rá oly jellemző fekete kalap, és mindehhez vaskos életszeretet. A kis klubban olyan fesztelenül mozgott, mintha Omega-koncertre készülne az agárdi popstrandon vagy a Népstadionban. Titokban jött, hogy jótékonykodjon. Kiss Barna, a Nemadomfel Alapítvány művészeti vezetője, a Willon Trió énekese, gitárosa hívta meg Benkőt, üljön közéjük és gyakoroljanak, mert szeptember 13-án 18 órakor az Akvárium Klubban megszólal a gyönyörű muzsika. Ott együtt éneklik a gyerekeknek, a meghívottaknak, a nézőknek, hogy: „Régi csibészek, nem ismernek engem meg…”
– Örömmel jöttem, Balázs, a fiam hozott, jó emberek között lenni, főleg a hosszabb-rövidebb kórházi kezelések után. Sok minden megváltozott bennem, talán kicsit más ember is lettem, jobban értékelek mindent, és megpróbálom élvezni minden egyes percét, másodpercét az életnek, mert nem tudom, nem tudhatjuk, melyik a legeslegutolsó pillanat. Sokszor foglalkozom az elmúlás gondolatával, és van bennem félelem, de megpróbálok túlélni mindent és mindenkit… – mondta Benkő.
blikk, Hirmagazin.eu
