Az Amerikából jöttem 2 után Eddie Murphy ismét visszanyúlt egy ikonikus szerepéhez: kereken harminc évvel a harmadik epizód után újra belebújt a Beverly Hills-i rendőr, a nagydumás Axel Foley bőrébe. A végeredmény, ha nem is végtelenül kínos, de unalmasabb aligha lehetne.
Eddie Murphyt soha nem lehetett túl nagy ambíciókkal vádolni, mindig is megelégedett a komikus és az akcióhős szerepkörével. Ezzel önmagában semmi probléma nem lenne, csupán lassan harminc éve A bölcsek kövérével szinte teljesen elvesztette a jó ízlését. A 2006-os Dreamgirlsszel így is majdnem Oscart nyert, ám az Akadémia nem felejt: ha valaki olyan szörnyűségekkel fárasztja a nézőket, mint a Pluto Nash – Legény a Holdon, az Oviapu vagy az Én, a kém, akkor egyetlen értékelhető alakítása miatt nem rehabilitálják – az átadón látszott is a színész arcán a csalódottság.
Innentől pedig egyenesen a szakadék felé indult el a karrierje, az utóbbi évtizedben már a mozikból is kikopott a neve, pályáját csak a streamingszolgáltatók tartják lélegeztetőgépen. Aztán jött az ötlet, hogy a korábbi sikerfilmjeinek folytatásaival talán ismét visszakapaszkodik, de az Amerikából jöttem 2 borzalmasra sikeredett, és a nemrég debütált Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley sem ad túl sok okot a büszkeségre.
Ezúttal azonban meg kell védenünk a színészt, mert a kudarc a legkevésbé sem az ő hibája. A Netflix elköltött százötvenmillió dollárt a produkcióra, ám valószínűleg minden centet az akciójelenetekre szántak, amiből egy-egy, például az autós üldözés valóban egészen pofás, ám a forgatókönyvírókat valószínűleg éhbérért dolgoztatták. A sztori ugyanis egyszerűbb nem is lehetne: Axel Foley ügyvéd lányának élete veszélybe kerül, a rendőrség körében kegyvesztett zsaru a segítségére siet, aztán ahogyan az lenni szokott, a szálak egészen magasra vezetnek.
Mindez talán elég alapanyag lenne egy kellemes két órához, annak ellenére is, hogy papíron akcióvígjátékról van szó, kár, hogy egy minimálisan megmosolyogtató poén sem pattant ki a szerzők fejéből. És hiába faék egyszerűségű a történet, sokszor mégis nehéz követni, hiszen olyannyira lomhán halad előre, hogy ha a néző nem fogyasztott elegendő koffeint előtte, akkor könnyedén el- elszusszanhat a film közben.
A papírvékonyan megírt karakterek szintúgy nem segítik a gördülékenységet. Kevin Bacont korábban egyáltalán nem az arccal a kassza felé mentalitás jellemezte, most azonban nem tudunk más magyarázatot találni arra, miért vállalhatta el a főmumus elképesztően kétdimenziós szerepét. És fájdalmas látni az Axel Foley kéretlen partnerét alakító Joseph Gordon-Levittot is, akinek olyan filmekkel indult be a karrierje, mint az 500 nap (nyár), az Eredet vagy a Fifti-fifti, tehetsége ellenére manapság mégsem keresik fel jó szerződésekkel. Ráadásul most a kémia sem működik közte Eddie Murphyvel, ezért, ha valaki egy nyolcvanas éveket idéző buddy movie-ra vágyik, garantáltan
csalódni fog.
Így egyetlen pozitívumot lehet igazán felemlíteni az alkotás kapcsán: Eddie Murphy hatvanhárom évesen is jó formában van, akcióhősként még mindig hiteles, egyáltalán nem érezni az izzadságszagot. És bár a végeredmény rendkívül unalmas, legalább mellőzi azokat az arcpirítóan kínos momentumokat, mint amelyekben dúskáltak a sztár közelmúltbeli produkciói.
Forrás: Mandiner, Német Dániel
