Az őszinteség jegyében induljunk ki abból, hogy nincsenek pasiügyeim. Soha nem is voltak. Életem első és utolsó pasija a férjem, akihez szűzen mentem hozzá… és aki nyilván olvassa majd ezeket a sorokat…
Ezért hát szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy szűzen mentem hozzá. Ha szerencsém van, a férjem itt letér a fő csapásirányról, és kikéri magának a pasi titulust. Ezen majd jól összeveszünk, ő a sarokba hajítja az Éva magazint, én pedig innentől simán belemehetek a kínos részletekbe az exeket illetően. De hát muszáj a kevésbé zökkenőmentes verzióval is számolnom. Tegyük fel, hogy nem lesz hiszti a lepasizás miatt, és a férjem, aki sokkal nagyobb és erősebb nálam, tovább olvassa ezt a cikket. Bár nincsenek titkaim előtte, ő ezt nem tudja. Mivel pedig nincs unalmasabb egy titoktalan nőnél, az alábbiakban ragaszkodni fogok némi balladai homályhoz a magánéleti múltidézés közben.
Új fiú a csapatban
Tartom hát magam ahhoz az állításhoz, hogy nem voltak pasijaim. Nem. Nőim se. De mivel az exek a kiadott téma, mégiscsak a férfiakról fogok írni. Azokról a férfiakról, akikhez soha, semmilyen érzelmi szál nem fűzött. Természetesen. Talán csak egy vékonyka. Egy alig látható. Egy szinte nem is szál. Amolyan szálka. Későn érő típus vagyok. Ezt a kifejezést többnyire azok a férfiak szokták kisajátítani maguknak, akik negyvenkét évesen még korainak érzik a nősülést. Rám a későn érésnek nyilván nem ez a férfias értelmezése a jellemző. Az én későn érésem abban nyilvánult meg, hogy a terhességem hetedik hónapjáig a külső szemlélő számára semmilyen megcáfolhatatlan bizonyíték nem volt arra, hogy nő vagyok. Férfias jelenség se voltam éppen, inkább afféle bakfis, gyereklány benyomását keltettem. Ezt persze csak így visszatekintve vagyok hajlandó beismerni, mert akkoriban nagyon is sértőnek találtam, hogy a korombeli fiúk nem vették észre, micsoda őrjítő nőstény démon rejtőzik ártatlan és romlatlan gyermeki külsőm mögött. (Zárójelben jegyzem meg, e tény késői felismerése persze azt bizonyítja, nemcsak testileg voltam elmaradva kortársaimtól, hanem szellemileg se mutattam túlérési tüneteket.)
Kormos Anett Éva,Kormos Anett szex,Kormos Anett a nyári Évában,Kormos Anett,Kormos Anett exek,Kormos Anett vicces,
Na most az efféle későn éréssel az a baj, hogy az ember soha nem a megfelelő célcsoportot vonzza. Óvodás koromban még nem lógtam ki a sorból, hiszen az óvó néniken kívül nem volt melle senkinek. Nem is volt gond a szerelmi életemmel, úgy összeházasodtam az óvoda kertjében a helyi fogorvos fiával, hogy csak na. Persze ez a történet se zárult hepienddel, mert csak addig kellettem a mocskos kis liliomtiprónak, amíg anyámék hirtelen ötlettől vezérelve el nem vittek a fodrászhoz, aki egy nyisszantással Pocahontasból Paul McCartney-vé változtatott. A hajkurtulás után az én ovis férjem elhajított, mint egy rongyot. És bár nyilván nem volt bennem bosszúvágy, másnap, mikor orvosost játszottunk, csak beadtam az exemnek egy olyan fájós szurit, amitől rögtön elbőgte magát. Aztán a fülébe súgtam, hogy szerintem a fiúk nem sírnak. A férjemet elvesztettem örökre, de lett egy csomó haverom, mind azt hitték, új fiú jött az oviba, aki ráadásul állati kemény is… én meg praktikus okokból nem mentem bele a részletek tisztázásába.
Nekem férfi kell!
Akkoriban még megvolt az esélyem arra, hogy normális szerelmi életet éljek. Már ami az alkatomat illeti. Hatévesen bejöttem a hatéveseknek. A baj csak az, hogy ahogy múltak az évek, a lányokból – máig nem tudom, hogyan – csajok lettek. Mármint más lányokból. Mert belőlem, ugye nem. Én tizenhat évesen is hatéveseknek jöttem be. És nem mondom, hogy nem volt az ovisok között egy-két jóképű srác, de hát kamaszként én már nem azt értettem randin, hogy egy pufi kéz meghúzza a copfomat, egy foghíjas száj pedig nyálfröcsögve az arcomba üvölti, hogy „csúnya vagy”. Egy fiú azért volt, egy korombeli, egy osztálytárs, aki meglátta a kislányos külsőm mögött a csajt.
Be is dobott egy szerelmes levelet a padomba, de nem tudtam elolvasni, mert ő gyorsabb volt. Amikor a levélért nyúltam, ő kikapta a kezemből és átdobta egy másik lány – bocsánat, egy csaj – táskájába. Ki látott már ilyet? Úgy szakítottunk, hogy össze se jöttünk. A rohadt kis csélcsap. Ha nem lett volna ciki, tutira rábeszélem, hogy játsszunk orvosost, és hogy végrehajtok egy életmentő műtétet (sajnos sikertelenül), az holtbiztos.
Az ezt követő nagyjából sok-sok évet azzal töltöttem, hogy behozzam a biológiai lemaradásomat és nővé érjek. Unaloműzésként egyik plátói szerelemből estem a másikba. A plátói szerelmekben az a legjobb, hogy esély sincs a váratlan csalódásra, ugyanis eleve elrendelt a viszonzatlanság. Más jó, azt hiszem, nincs is bennük. Aki pedig kitalálta, hogy a legszebb csók, amit el nem csókolunk, azt én a többi hasonszőrű szemfényvesztővel együtt (akik szerint addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik, meg akik szerint a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát), kérdezés nélkül tűzre vetném. Az el nem csókolt csók nem a legszebb, hanem semmilyen. Az ugyanis nincs. Az nem csók! És persze értem én, hogy ami nincs, ami nem történt meg, azt olyannak álmodjuk, amilyennek csak akarjuk, de az álmodozás mégiscsak a tettrekésztelenek sovány vigasza.
Én pedig immár nővé érve a tettek mezejére vágytam. Sőt, rá is léptem és kontraszelektálással viszonylag hamar rájöttem, milyen fiúkra nem vágyom. Jobban mondva arra, hogy semmilyen fiúra nem vágyom. Mire elértem, hogy a fiúk buktak rám, rájöttem, hogy nekem férfi kell. Aztán tovább szűkítve a kört arra is, hogy milyen férfi. Nekem nem kell hogy egy férfi kinyissa előttem az ajtót, mikor beszállok a kocsiba, de jó néven veszem, ha megáll, mielőtt kiszállok. Nem kell, hogy elegáns legyen, meg jó modorú meg … nem … olyan kell, aki okos, aki erősebb, akinek nem nyűg dönteni, aki valaki, akinek van saját személyisége, akarata, aki tudja, hogy melyik nem az igen, aki nálam is jobban tudja, mit akarok, aki ért … olyan kell, aki akkora hévvel győz meg arról, hogy őt akarom, hogy kétség se merül fel bennem, hogy nem őt akarom.
Tanulság?
Ha a férjem még mindig olvassa ezeket a sorokat, akkor nyilván felvetődik benne, hogy ha nekem ilyen férfi kell, akkor miért hozzá mentem feleségül. Mondhatnám, hogy jobb híján, de minek bántanám meg írásban, mikor élőszóban is megtehetem? Félretéve a viccet, valószínűleg azért a férjemhez mentem feleségül, mert neki gombafrizurával is bejövök. Meg mert e-mailben küldte a szerelmes leveleit, az e-mailt meg nem lehet az utolsó pillanatban kikapni az ember kezéből. És persze főleg azért, mert tudja, hogy mindez csak vicc. Egy kis balladai homállyal megspékelve.
Lényeg a lényeg, rám életem nagy részében olyanok vágytak, akikre én nem, és kínosan gyorsan közeledek a felé a kor/állapot felé, amikor olyanokra fogok vágyni (persze csak titokban, mert férjes asszony nyíltan nem vágyakozik), akik meg már rám nem. És persze volt néhány szűk esztendő, amikor a vágyaim találkoztak a vágyakozókéival, de hogy én ezek alatt az évek alatt mit csináltam??? Ja! Megvan! Gyereket. Gyerekeket. És ez így van jól. A lányaimnak pedig majd megtanítom, amit minden férjes asszonynak tudnia kell, hogy ha egy nőnek családja van, akkor nem beszél a pasijairól, ha pedig pasizni akar, akkor nem beszél a családjáról.
Forrás: Debmédia Fotók: Europress
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
