Nehéz megpróbáltatáson van túl.
Neki is köszönhetjük, hogy József Attila örök, hogy Jim Morrison és a Rolling Stones ma is trendi. De mindenekelőtt neki köszönhetjük a Hobo Blues Bandet, amely az idők végezetéig a magyar zenetörténet kultikus bandája lesz. Földes László megtanította nekünk, hogy a percemberek helyett az értéket s a mélységet keressük. Ma is alkot, ír, s egy nagy februári Aréna-koncertre készül.
Mennyire veszélyes? Milyen fertőző? Mi lesz, ha elkapom? Íme, a válaszok: vezető tudósok elmondtak mindent az omikronról, amit tudni lehet
Figyelemfelkeltő a koncert címe: Térdig a sz.rban, fülig a szeretetben. Ennyire sz.r a helyzet?
Hobo: Ez nemcsak a koncert, a készülő könyvem és egy megjelenő dupla lemez címe is. A mondat nem elsősorban rólam szól, sokkal inkább az országról, amelyben élünk. A gyűlölet Magyarországáról. A hazám a gyűlölet gyűjtőhelye lett, ez egyre elviselhetetlenebb. Nem ilyen országról álmodtunk az úgynevezett rendszerváltást követően.
Ezt egyre többen mondják, sőt kiabálják, ám a helyzet csak romlik…
Hobo: Különös nép vagyunk mi, magyarok, önsorsrontó nemzet. A jelenkor megosztott Magyarországán a szeretet tarthatja életben az embereket. Engem is a közönség szeretete véd meg.
Fajsúlyos dolgokról beszél, pedig elsősorban azért kerestem, megkérdezzem, hogy van.
Hobo: Köszönöm, egyre jobban. Elkaptam a vírust én is, de hat nap alatt megúsztam a kórházat. Bár lefogytam nyolc kilót, már négyet visszahíztam, köszönhetően drága feleségem szakácstehetségének. Irtózatos húsok lesütve, húsos-sajtos makaróni, töltött káposzta, és mivel naponta ötször kell étkeznem, így a szárazkolbász-kiegészítés orvosilag előírt. 15 percről négy hét alatt felmentem napi fél óra szobabiciklizésre, ami dögunalom. Jimi Hendrixet és ZZ Topot hallgatok közben. De mivel két hét múlva el kell érnem a 40 percet, előbb-utóbb le kell hoznom a laptopomat, hogy tekerés közben Clint Eastwood-filmeket nézzek, aki, akárhányadszor nézem, nem okoz csalódást, mindig szitává lő mindenkit.
Farkas Tamás barátom edzésterve alapján hetente kétszer súlyzózok is, ami a régi szovjet filmekben sokszor látott Gestapo kínzókamráit idézi fel, de már ez sem fáraszt el annyira. Ám az, hogy naponta kétszer tíz léggömböt kell felfújnom, a sírba visz.
Akkor tisztázzuk: Coviddal került kórházba?
Hobo: Igen. Novemberben egy szerdai napon lettem rosszul. Annyira, hogy Borbála, a gyönyörű feleségem mentőt hívott. A Korányiba vittek, és egy pokoli éjszakát töltöttem ott. Aztán csütörtökre hihetetlen módon sokkal jobban lettem. Jött a vizit, felsorakoztak az ágyamnál a szkafanderbe öltözött orvosok és megkérdezték, mire vagyok allergiás. Drága Elek főorvos úr, csak a beöntésre, azt nagyon nem szeretem – feleltem. Elfogadták.
Egyáltalán kimozdul Piliscsabáról?
Hobo: Még nem. Mecky búcsúztatójára sem mehettem. Itthon a családom körében káprázatosan jól érzem magam. Egyrészt gyengéden és szeretettel ápolnak, másrészt most férj és apa vagyok, nem a „Hobo.” Persze a színpad hiányzik. Januárban reményeim szerint folytathatom a József Attila-estemet a Nemzetiben és a Déryné-program felkéréseinek is igyekszem eleget tenni. Képzelje, itthon főpróbát tartottam, lenyomtam az egész műsort, hogy lássam, mennyire bírom. De az orvosok azt mondják, januárban, februárban hetente csak két előadás engedélyezett.
Hobo: Február tizenharmadikán leszek 77 esztendős, aznap lesz a koncert az Arénában, amelyet eredetileg a hetvenötödik születésnapomra terveztünk. Bár évtizedek óta hajtogatom, hogy a hétköznapok embere vagyok, azonban egy ilyen ünnep különleges ajándék, és ha visszanézek a negyvennégy év alatt lejátszott stadionkoncertekre, öröm és kellemes izgalom tölti el a lelkemet. Csodálatos érzés látni, hogy rengetegen évtizedek óta újra és újra eljönnek vidékről, a határon túlról vagy Budapestről, hogy bár térdig a sz.rban járok, a szeretet a fülemig ér, elhomályosítja a tekintetemet, és a szívembe markol.
blikk, life
