Ígéret szép szó…, avagy azok a szép katonaévek
Furcsa tréfát űz az élet az emberrel. Az én családomban sem apai, sem anyai ágon nem volt katona soha senki. Így tehát én vagyok az első, akin beteljesedik a mondás: „Két évig szolgálsz és egy életen át meséled.”
Valamikor az 1960-as évek vége táján egy igazi csúf, esős őszi délutánon találkoztam szakácsiskolai osztálytársammal, Kozmér Gyurival. Ez időtájt már erősen körmömre égett az akkori alkotmány kitétele, miszerint a haza védelme minden polgárának szent kötelessége.
Kozmér Gyuri már egyenruhában feszített ekkor és jóízűen mesélt azokról a körülményekről, amelyek között akkortájt élt. Meg is kérdezte, nem lenne-e kedvem nekem is ott katonáskodni, ahol ő. Ezt a műintézetet a Magyar Néphadsereg központi szakácsképző tanfolyamának nevezték. Miért ne lett volna kedvem? És így, és ezúton és az ő segítségével én is oda kerültem.
Legelőször is abszolválni kellett egy alapkiképzést, ezt egy gk-zászlóaljnál töltöttem. Nem mondhatni, hogy rózsás körülmények között. Máig emlékszem a vacsorához vonulás közbeni nótakeresésre és az állandó csikkszedésre. Sose cigiztem, így ez nem volt egy élvezetes foglalkozás.
De egyszer csak eljött az én napom, futár lihegett be az újonc körletbe, hogy a kopasz szakács azonnal menjen le a konyhára.
A kép, ami fogadott, leginkább a Marx fivérek filmjébe illő volt. Egy dupla falú gőzüstben betonszilárdságúra főzött tejbegríz pompázott, és az erre fektetett vágódeszkán állva az ügyeletes tiszt több hónap katonai bírósággal fenyegetőzött. Kérdésére, mi lehet a megoldás, azt találtam ki, hogy késsel apró darabokat vágjunk ki a tejbegrízből és a leves felszolgálására használatos alumínium tálakban melegített cukros tejjel kavarjuk simára. Az így elkészített étel színe leginkább a vadgalambéra hasonlított, de ezt a szürkeséget nem kevés fahéjas cukorral elfedtük. Ez a „hőstett” nevet adott nekem, és csesztetésem alábbhagyott.
Eskütétel után azonnal az utca másik oldalán lévő épületbe siettünk (öt villamosmegállónyira hazulról), és szolgálattételre jelentkeztünk. Meghatározó évek következtek. Életünk úgy zajlott a laktanyaparancsnok szavai szerint, mintha az anyánk hasában élnénk, gondunk semmi, ruha ingyen, tisztálkodás biztosítva és szellemi fejlődésünknek semmi sem szabott gátat. A szakácstanfolyam parancsnokának képzettségéről elképzelésem sincs, jó szándékú ember volt, de ahogy akkortájt mondták, nem volt egy észkombájn. A tanfolyamszázad életének irányítója főtörzsőrmesteri rangban egy nyerges és szíjgyártó képzettségű ember volt. Jellemzésül csak annyit, hogy amikor vitába szálltam vele, s a helyzet nagyon úgy állt, hogy nekem van igazam, azzal söpört le a pályáról, hogy tudja ő is jól, amit mond, az „nem ésszerű, nem célszerű, de roppant katonás”.
El tudjátok tehát képzelni, hogy miféle képzés folyt itt, de talán mégse… Rövid elméleti képzés után három szakaszba osztották be a delikvenseket. Egyikük „tábori körülmények között” főzött, mozgó konyha, főzőüst és egyebek, a második szakasz egy tankonyhán 1 adag ételeket állított elő (na ennek igazán nem volt semmi értelme), a harmadik csoport pedig Budapesten a nagy létszámra főző honvédségi konyhákon ügyködött. Ennek a tevékenységnek az összehangolására találták ki, hogy legyen sorállományú oktató is, aki érti a csíziót és segítségére tud lenni a hivatásos állománynak. Ez a hivatásos állomány két főből állt, Laci bácsiból és Jóska bácsiból, szakács és hentes mesterekből. A képzési idő kezdetben három hónap volt, de a hadsereg létszámának növekedése következtében két hónapra szűkült ez az időszak, így több szakácsot lehetett „előállítani”.
Hogy az itt szerzett bizonyítvány mit is ért, arra a legszebb példa az volt, amikor hosszú évek után találkoztam egy egykor volt „tanítványommal”, aki egy nagyon jó hírű chichago-i szálloda konyhafőnökeként elmondta nekem, hogy a felvételi beszélgetésnél az általam is aláírt szakácsbizonyítványt mutatta meg, így indult karrierje.
A legtöbb, amit nyertem katonaidőmben, két ember barátsága. Szeretném őket név szerint is megemlíteni: Kozmér György és Tusor András. Idestova ötven éve töltöttünk együtt egy jelentős időszakot, de bármikor, bármiben szüksége volt egyikünknek a másik segítségére, bizton számíthatott rá, hogy megkapja gyorsan és önzetlenül.
Kicsit sajnálom, hogy ez a történet nem sikerült oly poénosra, mint az eddigiek, de bennem úgy él a kép, hogy ez időtájt érettem emberré és tanultam meg, milyen felelősség másokat vezetni és felelősséggel tartozni őértük.
Folytatás következik ….. nagy meglepetést készítek elő.
Ahogy eddig is:
Forrás: Olgyai András
