Celebek és egyebek
Jelentős időszak volt életemben az a hat év, amit a Gundel étteremben töltöttem, jó kedvvel, vidáman, sokat dolgozva.
A Gundel arról volt híres, hogy ide nem csak enni járt a vendég, hanem a társaságnak is meg akarta mutatni, hogy ő ide jár. Színészek, énekesek, zenészek, karmesterek, a krémek krémje, vagy ahogy Lakatos Tóni bácsi mondta: a „rajok”.
A teljesség igénye nélkül: Darvas Iván, Várkonyi Zoltán vagy éppen Kabos László, és a közeli Fővárosi Nagycirkusz állandó vendégművésze Alfonzó, nekünk csak Jóska bácsi. Órát lehetett hozzá igazítani. Fél tizenkettőkor megállt a kertajtóban, és első kérdése az volt: mi a mai személyzeti ebéd? Ha főzelék volt, már indult is a kert utolsó asztala felé és a felszolgálók is tudták, hogy kétszemélyes köretes edényben kell kihozni, gazdagon meglocsolva pörköltszafttal, és két kenyér sercli járt hozzá.
A vendégkör másik jelentős részét az „amerikás magyarok” tették ki. Minél idősebbek voltak, annál inkább a nosztalgia hozta őket, és az a vágy, hogy még egyszer utoljára borjúpaprikást ehessenek nokedlivel. Szerintem Apajpusztán a borjúk sírva borultak egymás nyakába, mikor megállt a Gundel teherautó, tudták, kettejüknek menni kell.
Történt pedig egy alkalommal, hogy Andy Vajna amerikai filmet forgatott Magyarországon valamikor február táján, gyenge hóesésben a közeli Széchenyi Fürdőben. A címe: Vörös zsaru, a főszerepben Arnold Schwarzenegger. A derék Arnie hallott már valamit a Gundelről és küldtek egy slapajt, szervezné meg, hogy egy pár fánkot ehessenek. Aztán napról-napra nőtt a fánkok mennyisége, az utolsó napokban már 40 db-ot kellett átvinni a fürdőbe. Végezetül személyesen fáradt át a Gundelbe Arnie és kézfogásával köszönte meg a szíveslátást. Én egy napig nem mostam kezet.
Egy másik alkalommal apró, madárcsontú, hosszú fekete hajú hölgy érkezett barátnőjével, iszonyatos napszemüveg mögé rejtette arcát. Ebből rögtön kiderült, hogy ő személyesen „John Lennon-né édesanyám”, ahogy ezt Banga Tibi mondta. Ő pedig a töltött paprika szerelmese volt, még egy alkalommal visszatért és akkor is azt evett. Ekkor láttunk életünkben először színarany Diners Club kártyát. Nemrégiben néztem régi gundeles étlapokat, tán 60 forinttal is megterhelődött a kártya…
Ide kívánkozik még egy történet. Ragyogó nyári napon Tony Curtis látogatott el az étterembe, fehér öltöny, fehér panama ing, halványkék nyaksál és ezüst agárfejes sétabot volt a viselete. Gondosan ügyelt rá, hogy erősen bicegjen. Végigsétált a kerthelyiségen és – ahogy mondani szokás – megfürdőzött a népszerűségben. Mindenkihez volt egy kedves mosolya, néhány asztalnál kezet csókolt a hölgyeknek, majd bocsánatkérően felbicegett a lépcsőn, ebédjét szűk baráti körben töltötte el a Télikert nevű különteremben. A lángoló Gundel-palacsintát – mi mást? – asztaluknál készítettem el. Igaz könnyeket sírt, legutoljára édesanyja sütött ilyen finom palacsintát. Hibátlanul beszélt magyarul, lefegyverzően kedves volt, igazi charmeur – kb. mint én. Megköszönte az ebédet, kezet fogtunk, én elbúcsúztam és további kellemes tartózkodást kívántam. A többit már csak elbeszélésből tudom: a kertkapuban érte utol az üzletvezető és szaladt utána az ezüst agárfejes sétabottal. Valószínűleg az ebéd gyógyhatása miatt kigyógyult a bicegésből.
Hasonló szereplést láttunk a New yorki polgármestertől, Ed Kochtól. Ő is végigszambázott a kerten, élőknek és holtaknak egyaránt bemutatkozott, nem felejtve el megjegyezni, hogy ő New York polgármestere, és nagyon örül, hogy itt lehet. És mi is nagyon örültünk, hogy itt van.
Kedves szokás a Gundelben, hogy a VIP vendégek egy pár sort írnak a vendégkönyvbe. Így tett Tony Curtis is, égre-földre dicsérve a finom ételeket, a pazar borokat, a figyelmes kiszolgálást. Ebédje végeztével Ed Koch elé is odatették a vendégkönyvet. Rágyújtott egy szivarra, feltette szemüvegét, és egész viselkedésével arra utalt, hogy nagyon komolyan veszi a felkérést véleményének nyilvánítására. Fizetett, távozott, ismét végighaladva az éttermen megismételte show-műsorát (ő volt az, aki a Central Parkban félmillió ember előtt aratta legnagyobb sikerét, pedig csak annyit mondott: a színpadon Simon és Garfunkel). Az üzletvezetői irodában kinyitották a vendégkönyvet, amibe csak annyit írt: Tony Curtisnek tökéletesen igaza van.
Úgy gondolom, még egy passzus erejéig meg kell emlékeznem a szakácstársadalom legnagyobb jó barátjáról, G. Dénes Györgyről. De ez már egy másik történet.
A viszont olvasásig: Olgyai András
Forrás: Olgyai András
