Májam hízik, mint a zabon nevelt libáé, és boldogan fürcsikézek a like-ok életadó vizében. Bizony mondom Tinéktek, mikor megkaptam a felkérést Mazsitól, írnék emlékeimről, nem gondoltam, hogy ekkora lesz a siker.
Tartozom annyival, hogy a sok kedves felkérés után folytatom életem kalácsának szeletelését. A következő két történetet személyem köti össze, valamint az a tény, hogy szakácsnak lenni jó, jó szakácsnak lenni nagyon jó, a legjobb szakácsnak lenni pedig maga a mámor.
Rejtő Jenő azt írja:
„Legyen hajószakács. Azt nem merik nagyon verni, mert nincs helyettese, és jóba lesznek vele, hogy mélyen merítse meg a kanalat.”
Malmö: Jägersro
Három alkalommal volt szerencsém Skona megye székhelyén dolgozni (Nils Holgersson hazája) a Városháza pincéjében működő étteremben. Az első alkalom afféle bemutatkozás volt, de a siker után a Sara hotellánc – amely az éttermet üzemeltette – már név szerint engem kért a következő évi gasztronómiai fesztiválra. Ezt az eseményt némiképp beárnyékolta az Olof Palme ellen elkövetett érthetetlen gyilkosság.
Útlevelemben volt egy török vízum, a másnap reggelt már a rendőrségen kezdtem, megmagyarázandó, mit is kerestem Törökországban.
Amit el akarok mesélni, a harmadik alkalommal történt. Ismét igencsak sikeres volt vendégszereplésünk, mikor is egy este elém állt a hotellánc megyei igazgatója, és felvetette, talán elmehetnénk lóversenyre. Azt hittem, rosszul hallok, én ugyanis főzni jöttem ide, de a kérés visszautasíthatatlannak tűnt. Közölték, olyan lóversenypályára megyünk, amely a világon egyedülálló, galopp és ügető egy pályán.
Február volt, gyönge mínusz tízek, enyhe hóesés, de ez szemmel láthatóan nem zavarta a svédeket, a Jägersro lóversenypálya parkolója tele volt. Üvegliften mentünk fel az igazgatósági páholyba, ahol már ki voltak készítve a látcsövek és szivarok, mint a lóversenyzés elengedhetetlen kellékei. Magyar éttermi igazgatóm eléggé feszélyezve érezte magát, amikor megérkezett a cég sportigazgatója és kérdezte: tettünk-e már tétet? Végiggondoltuk, hogy napidíjunkból mennyit tudnánk erre a célra áldozni, de miután kedvesen noszogatott minket, és biztosított afelől, hogy tuti tippjei vannak, egy napidíjunkat megreszkíroztuk. És láss csodát, igazolódott a tétel: a szűz kéz szerencsét hoz, tizennégyszeres pénzt kaszáltunk.
A repülőgépen hazafelé jövet jót kuncogtunk és el is határoztuk, hogy szerzői jogvédelem alá vesszük az ötletet, hogyan lehet prémiumot fizetni nulla forint beruházásával. Egy dolog bánta a kirándulást, gálacipőm nem bírta a strapát, ugyanis bokáig érő hóban – mint neves magyar konyhafőnök – ki kellett mennem a pályára, a champion nyakába akasztani a babérkoszorút…
Helsinki: kormányváró
Mádl Ferenc köztársasági elnök urat a Helsinkiben rendezett finnugor kongresszus után az észt államelnök baráti látogatásra invitálta Tallinnba. Dalma asszony ötlete volt, hogy az elnök úr vigyen magával egy szakácsot, aki a fogadáson magyar étellel kedveskedik az észt elnöknek. Így kerültem én oda, mint Pilátus a credoba. Díszes küldöttség tagjaként miniszterhelyettesek és államtitkárok társaságában szálltam Ferihegyen gépre, és repültünk Helsinkibe, ahol a kormányváróban töltöttük időnket a csatlakozásig. A küldöttség tagjai azonnal előrántották laptopjukat és mindenki komoly munkába merült.
Én csak ficeregtem egy bőrkanapén, gyorsan kiolvastam az összes reklámanyagot, amikor odalépett hozzám egy decens hölgy reptéri egyenruhában, és kérdezte, hozhat-e nekem is egy laptopot? Köszöntem kedvességét és elmondtam neki, hogy én az elnök úr szakácsa vagyok, és egész komolyan el tudom tölteni az időmet laptop nélkül. Mosolygott, elment. Nem telt bele 10 perc és visszajött egy ezüsttálcával, amin háromféle lazac volt a hozzá illő mártásokkal és mustárokkal, valamint szerény, 5 fajta kenyérből álló vacsorát szervírozott, nem megfeledkezve a kellően temperált sörről sem. A küldöttség tagjai nagy szemeket meresztettek, de ügyes poénnal elütötték az irigységüket, nevezetesen: talán mégiscsak szakmát kellett volna tanulni.
Még egy élmény kapcsolódik ehhez az úthoz. Gyönyörű környezetben, Nagy Péter cár által építtetett kastélyban volt a fogadás. Természetesen ott álltam a meleg ételeim mellett, amikor odalépett hozzám az észt államelnök, akinek kb. a válláig értem (pedig én sem vagyok rövid), és hibátlan magyarsággal megkérdezte: tudom-e, hogy mennyi tejföllel szereti ő a töltött káposztát? Mivelhogy ő Magyarországon volt katona…
Az már csak hab volt a tortán, amikor a tallinni repülőtéren egy katonazenekar teljesen szabályos swing tempóban játszotta el a magyar himnuszt búcsúzásul.
Ennyi volt mára, és hogy
„el ne ragadjon a felhevülés gyors paripája”,
halkan még egyszer megkérdezem: tovább is van, mondjam még?
Forrás: Olgyai András
