Áttörések címmel megjelent Karikó Katalin önéletrajzi kötete. A Helikon Kiadó gondozta írást ma mutattak be a Magyar Tudományos Akadémián; a rendkívül derűs és pozitív hangulatú beszélgetésen a családi történetek mellett a tudományos kutatások valódi célja, a stresszkezelés módjai, sőt még Columbo hadnagy is szóba került.
Karikó Katalin az MTA székházában tartott sajtótájékoztatót a Helikon Kiadó gondozásában most megjelent önéletrajzi könyve, az Áttörések – Életem és a tudomány bemutatója előtt.
„Jó nap az, amikor a tudományra ilyen figyelem hárul” – mondta, majd újságírói kérdésre hozzátette, lassan szeretne visszatérni a mindennapokhoz, a Nobel-díj kapcsán rá irányuló rivaldafényt a tudomány népszerűsítésére használná, a vele járó pénzt, ahogy korábban más kitüntetések esetében is tette, pedig nagyrészt oktatási-tudományos célra akarja fordítani.
Beszélt arról is, hogy az elmúlt időszakban ezrével érkeznek hozzá a megkeresések. Ez az óriási figyelem – ami kissé még szokatlan számára – nagy felelősséggel is jár, részben ezért nem árulja el, mely gyógyíthatatlan betegség kutatásával foglalkozik most, mert nem jó hiú reményeket kelteni.
A tudományos pályájukat most kezdő fiataloknak azt üzente, hogy „ne a csillogás legyen a cél, a kutatói munka legfőbb öröme maga a kutatás folyamata és a felfedezés izgalma” – mint egy jó krimi, amit nem lehet abbahagyni.
Arra a kérdésre, nőként nehezebb volt-e érvényesülnie, nemmel válaszolt, mondván, akik hittek benne és támogatták, férfiak voltak. Az oktatási viszonyokról szólván úgy fogalmazott, nem követi az ezzel kapcsolatos magyar fejleményeket, és – amióta a lánya felnőtt – az amerikaiakat sem nagyon. Egyben biztos:
a világ minden táján szükség van jó tanárokra, hiszen az iskola nagyon fontos közeg.
A külföldre vándorló magyarok sikerét mégis leginkább abban látja, hogy az új hazájában jellemzően mindenkinek keményebben meg kell dolgoznia az eredményekért: „én sem voltam soha zseni, a gimnáziumban sem emelkedtem ki, de mindig nagyon kitartóan dolgoztam, és sosem érdekeltek az elvárások”.
Elég, ha egyvalaki hisz benned
A sajtótájékoztatót követően került sor a frissen megjelent – már Angliában és az USA-ban is kapható – Áttörések – Életem és a tudomány bemutatójára. Karikó Katalin értelemszerűen még a Nobel-díj odaítélése előtt született önéletrajzi kötete, amely Bill Gates, a 2020-as kémiai Nobel-díjas Jennifer Doudna és Rubik Ernő ajánlásával került a boltokba, nemcsak egy kivételes tudományos pályafutás eddigi összefoglalója, de „benne van az ellentmondásos kádári évek Magyarországa” és „a magánélet minden szépsége és öröme” is.
Ha a Nobel-díj önmagában nem, Horváth János és Karikó Katalin nagyon derűs és szokatlanul pozitív hangulatú beszélgetése pedig biztosan mindenkinek meghozta a kedvét a kötet olvasáshoz: természetesség, humor, egyenes válaszok – ez a ritkán tapasztalható kombináció az első öt percben levette a lábáról az Akadémia Felolvasótermében összegyűlt szépszámú közönséget.
Akik közül jó néhányan Kisújszállásról érkeztek, Karikó, ahogyan soha, úgy most sem feledkezett el róla, hogy köszönetet mondjon egykori itthoni általános és középiskolai tanárainak, egyetemi mentorainak. Köztük a gimnáziumi biológia szakkört vezető Tóth Albertnek, akit minden magyarországi látogatása alkalmával felkeres, „mert ő volt az, aki elhitette velem, hogy kutató lehetek. Kisújszálláson nem sok kutató volt, de a tanár úr rájött, hogy én alkalmas lennék erre, és folyamatosan biztatott. Akkoriban persze nem tudtam, mivel tölti a napját egy kutató, úgy gondoltam, bemegy dolgozni, és minden alkalommal valami mást csinál, ami nagyon jó. És majd milyen érdekes lesz, amikor én is felfedezek valamit.
És azt hiszem, ez a lényeg: mindig legyen egy tanár, kolléga, aki hisz az emberben.
Amikor már Amerikában dolgoztam, is mindig akadt legalább egyvalaki, aki hitt abban, amit csinálok. Hiába van körülöttünk száz másik, aki nem bízik bennünk, nekünk erre az egyre kell odafigyelnünk – én legalábbis mindig így tettem.”
Nobel-díj és a negyvenharmadik házassági évforduló
A beszélgetés során, amelyhez egy ponton Karikó Katalin rajongásig szeretett nővére, Zsuzsanna is csatlakozott, számtalan hasonló, a könyvben részletesebben is olvasható történet felidéződött.
Így szó esett többek között a csodálatos kisújszállási gyerekkorról, ami jóllelhet szerény körülmények között telt, „de a szüleim szerették egymást, hangos szó el nem hangzott soha, a kertben megtermeltünk mindent, volt disznó, macska, sok-sok gyerek az utcában, akikkel együtt játszottunk mindennap”.
Az orosz szakos gimnáziumi osztályfőnökről, „aki nem kedvelt engem, és azt mondta az érettségi idején, hogy ismer valakit a JATE-ről, és majd elintézi, hogy ne vegyenek fel. Én viszont egyrészt megtanultam Selye Jánostól a stresszkezelést, azaz,
hogy amin az ember nem változtathat, azon ne stresszelje magát, mert az energiákat von el.
Az erőnket azokra a dolgokra kell koncentrálni, amelyek valóban fontosak; ehhez a gondolathoz a kutatás és a magánélet terén azóta is tartom magam. Másrészt rájöttem, mennyivel jobb az ilyesmit az előnyünkre fordítani: kénytelen voltam annyit tanulni, hogy ne legyen gond a felvételin. Ha ő nem fenyegetett volna, biztosan egész nyáron lógattam volna a lábamat. Mivel tulajdonképpen ez a tanárom ily módon hozzájárult ahhoz, hogy jobb legyek, ezért köszönettel tartozom neki is. És azoknak is, akik később hasonlóképpen megpróbálták, szándékosan vagy akaratlanul az életemet, a munkámat megnehezíteni: általuk is lettem ilyen kitartó.”
Karikó Katalin férjéről, Francia Béláról, akitől, legalábbis a házasságtól „édesanyám óva intett, mondván, túl korai, és különben is, mi lesz húsz év múlva, amikor én negyvenöt éves öregasszony leszek, Béla meg negyvenéves, ereje teljében lévő fiatalember. Erre az válaszoltam, ne aggódjon, akkor majd elválunk. Nem így történt, ma ünnepeljük a negyvenharmadik házassági évfordulónkat.”
Egyébként éppen a férj volt az, aki felvette a telefont azon a bizonyos hajnalon, philadelphiai otthonukban október 2-án, hajnali négy óra előtt pár perccel.
„Mivel Béla egy lakópark menedzsere, gyakran hívják, azt hittük, a kazán romlott el valahol. Ő viszont átadta nekem a telefont, és a legnagyobb meglepetésemre a Nobel-bizottság tagja, Thomas Perlmann, a Karolinska Intézet a molekuláris fejlődésbiológiával foglalkozó professzorának szólt bele, röviden közölve, hogy a svédországi Karolinska Intézet Nobel-közgyűlésének határozata szerint a 2023. évi fiziológiai és orvosi Nobel-díjat Drew Weissman és én kapjuk. Először azt hittem, vicc, de amikor adtak egy e-mail-címet, hova küldjem el a kért fotót, majd vissza is hívtak, hogy köszönik, megérkezett, sejtettem, hogy komoly a dolog.”
Hány szekrény kell ennyi díjhoz?
Ha ez a sztori nem is, számtalan másik olvasható a nagy kedvenc Zorán Gyémánt és Arany című dalának szövegével bevezetett Áttörésekben. Amely inspiráló erejű, izgalmas, lendületes történet egy kíváncsi emberről, tudósról, aki „sohasem az elvárásoknak próbált megfelelni; konokul végezte kísérleteit, mert hitt abban, hogy kutatásai egyszer majd hozzájárulnak súlyos betegségek gyógyításához. A bürokrácia hatalmaskodóival szemben hosszú éveken át folytatott küzdelem után végül eljött az ő ideje. A Covid elleni leghatékonyabb vakcina gyors előállítása az ő fantasztikus munkája nélkül nem lett volna lehetséges.
Eredményei egy az emberiség sorsát meghatározó másik kutatást, a rákbetegségek kialakulásának és terjedésének feltárását is új szintre emelhetik.”
És ha ez mind nem volna elég, az is kiderül belőle, mi köti össze a tudományt Columbóval, hogyan kell olimpiai bajnokot nevelni, le lehet-e futni pár hónap felkészülés után negyvenkilenc évesen a maratont, és hány szekrényt kell gyártani egy férjnek, ha a felesége hirtelen százhúsz díjat kap pár esztendő alatt.
Részlet az Áttörések előszavából:
„Ez a könyv egy régóta esedékes köszönet megfogalmazása mindazoknak – minden magyarországi tanáromnak és mentoromnak, valamint a kardiológia, az idegsebészet és az immunológia világhírű szakértőinek -, akiktől sokat tanultam, akik megengedték, hogy mellettük dolgozzak, akikkel együttműködve szereztem tapasztalatokat. Végtelenül hálás vagyok mindazért, amit tőlük kaptam, ez sokat számított a pályámon. […] A tanáraimtól tanultam meg, hogyan kell kérdezni, rácsodálkozni valamire, felfedezni valamit, önállóan gondolkodni. A tanáraimtól tanultam meg, hogyan haladjak előre: hogyan használjam fel a megszerzett tudást arra, hogy valami újat alkossak. A tanárok munkája tette lehetővé, hogy a háború utáni kommunista Magyarország egyik alföldi kisvárosában két munkás gyermeke jobban megértse a világot, hogy aztán a maga módján hozzájáruljon ahhoz, hogy a világ megváltozzon.”
Nyitókép: Karikó Katalin Nobel-díjas biokémikus Áttörések című könyvének bemutatóján a Magyar Tudományos Akadémia épületében 2023. október 11-én.
MTI/Hegedüs Róbert
Forrás
