Oroszország nem elégszik meg Ukrajnával, végső soron a NATO megtámadására készül – kongatják egyre többen a vészharangot. De mire menne az orosz hadsereg a NATO-val, ha még – a papíron – jóval gyengébb ukránokkal sem bírt el? Azonnal kitörne a III. világháború, sőt jönne a nukleáris világégés? A lehetőségekről Csiki Varga Tamást, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük.
– Az utóbbi időben mintha ismét megszaporodtak volna azok a hangok, melyek szerint Oroszország véső soron a NATO megtámadására készülhet. A Bild információi szerint a németek is kalkuláltak a forgatókönyvvel, Rob Bauer holland tengernagy is erre figyelmeztetett, és van olyan elmélet, hogy az orosz védelmi költségvetés emelkedése Ukrajnával egyedül nem magyarázható. Van okunk az aggodalomra?
– A védelmi tervezés egyik alapelve minden ország esetében, hogy nem szabad a „legjobb esetre” tervezni. Mivel 2014 óta azt látjuk és tapasztaljuk a gyakorlatban is, hogy a putyini Oroszország katonai erővel is hajlandó kísérletet tenni arra, hogy megváltoztassa azokat a kereteket, határokat, normákat, amelyek a hidegháború vége utáni években alakultak ki Kelet-Európában, az lenne a meglepő és felelőtlen, ha a katonai vezetők nem terveznének egy háború – akár csak elméleti – lehetőségével. Ez a honvédelem alapja mindenhol és minden időben. Az más kérdés, hogy az elmúlt 25 évben általában véve élvezhettük Európában a békét, biztonságot, stabilitást, ami történelmi perspektívában sajnos a kivétel, és nem a „normál állapot”. Tekintsünk vissza az elmúlt évszázadokra, és azt látjuk, hogy nem találunk olyan időszakot, amikor tartós béke honolt a kontinensen – különböző okok miatt.
Európa lakosai „belekényelmesedtek” ebbe a békébe, viszonylagos jólétbe – ezért is érte őket stratégiai sokként az orosz–ukrán háború 2022-es eszkalációja.
Mit látunk 2014, és még inkább 2022 óta? Azt, hogy van egy revizionista nagyhatalom Kelet-Európában, amelyik úgy érzi, eljött az ideje annak, hogy elkezdje lebontani az 1990-es években kialakult regionális status quót, és visszakényszeríteni Ukrajnát az orosz érdekszférába – akkor is, ha az ukrán társadalom nem akarja ezt. A putyini retorika azonban nemcsak Ukrajnáról szól, hanem az egykori szovjet területekről is – amibe Moldova és a Baltikum is beletartozik. Sőt, a 2021–2022 fordulóján Washingtonnak és a NATO-nak címzett „javaslatok” arról is szóltak, hogy állítsák vissza az 1997 előtti geopolitikai állapotokat.
Gondoljuk végig saját szemszögünkből: jó üzlet lenne, ha Magyarország nem lenne NATO-tag, nem élvezné a közös védelmi garanciákat?
Előnyös lenne a közép-európai térségnek, ha a XIX. és XX. századhoz hasonlóan ismét nagyhatalmak közötti „játszótérré” válna, és nem a nyugati szövetségi rendszer, politikai és gazdasági intézmények prosperitását, védelmét élvezné? Jelenleg a putyini gondolkodás, az agresszív retorika hiteles fenyegetéssé teszi ezeket az elképzeléseket. A politikai szándék mellett ehhez katonai képességre is szükség van/lenne.
A 2022 óta magas intenzitással dúló orosz–ukrán háború egyelőre azt demonstrálta, hogy az orosz hadsereg nem a világon a második legerősebb – csak Ukrajnában.
Ennek számos oka van, részben az erők irracionális pazarlása, részben az orosz kapacitások teljes kibontakozásának elmaradása – ugyanis minden retorika ellenére ez a háború Moszkva számára nem egy egzisztenciális konfliktus, amiben minden erőforrást fel kell használnia, hanem egy klasszikus területszerző – korlátozott – háború. Az utólagos tapasztalat azt látszik igazolni, hogy az orosz háborús tervek alapját téves feltételezések adták (az ukrán ellenállási kedv és az önvédelemhez szükséges katonai képesség hiánya, a gyors orosz katonai-politikai győzelem reménye), azonban a háború második évében Oroszország jelentős gazdasági erőforrásait és termelési kapacitásait állította át „hadigazdálkodásra”, háborús termelésre, hogy pótolni tudja jelentős veszteségeit. Ennek az aránytalanul nagy költségvetési ráfordítását látjuk ma és fogjuk látni legalább a háború végéig (legyen az bármikor és érjen véget bármilyen módon).
Amennyiben ezt a magas intenzitású fegyverkezést közép- és hosszú távon is látni fogjuk – tehát az orosz gazdaság és társadalom nem roppan bele az aránytalan kiadásokba –, akkor a politikai szándék mellett újra megjelenhet olyan katonai képesség, ami reális és hiteles fenyegetést jelenthet a közép-európai államokra nézve is.
Ez 5–10 éves időtáv az orosz szárazföldi és a különleges műveleti erők tekintetében – de az orosz légierő és egyéb haderőnemek csak kis veszteségeket szenvedtek el, ezek „formába hozása” sokkal rövidebb idő alatt megtörténhet. Az európai államok ennek megfelelően terveznek és modernizálják haderőiket, bővítik képességeiket annak érdekében, hogy képesek legyenek az önvédelemre.
– David Cameron brit külügyminiszter a davosi fórumon azt mondta, Washington remek befektetést tett Ukrajnában: védelmi költségvetésének 10 százalékáért elpusztítja az orosz hadsereg 50 százalékát, ráadásul egyetlen amerikai halála nélkül. Igaza volt?
– Ez a megállapítás még 2022 novemberéből származik, és szélesebb körben is elfogadottá vált a szakértők között, amikor a háború költség-haszon elemzése zajlik.
A számok és tények alapján valóban nehéz lenne vitatni, hogy egy közvetlen háború emberi, materiális és anyagi áldozataihoz képest az Ukrajnának biztosított támogatás értéke eltörpül.
Annyiban természetesen érdemes árnyalni az objektivitás érdekében, hogy az orosz haderő konvencionális katonai képességeit, ezen belül is elsősorban a már említett szárazföldi és különleges műveleti erőket érték aránytalanul nagy veszteségek, illetve magát a hadsereg „élő erejét”. Az orosz emberveszteségeket (halottak, sebesültek összesen) már 2023 augusztusában 300 ezer főre tették az amerikai elemzők 170-200 ezer ukránnal szemben.
De ennél érdemes továbbgondolni a megjegyzést Európa szempontjából – ugyanis a putyini Oroszország nem az Egyesült Államokra jelenthet közvetlen katonai fenyegetést, hanem az európai államokra. Ezért tartja a legtöbb európai állam is „jó befektetésnek”, hogy támogassa Ukrajna önvédelmi harcát, mert úgy látják: az ott megsemmisülő orosz katonai képességek, erőforrások rövid és középtávon nem fognak fenyegetést jelenteni a skandináv államokra, a Baltikumra, Lengyelországra, stb. Ez a rövid távú materiális áldozat az európai, különösen a közép-európai biztonságba történő középtávú befektetés, és sokkal fontosabb európai érdek, mint amerikai.
– Ha mégis kirobbanna egy ilyen háború, mi a legvalószínűbb lehetséges forgatókönyve?
– Fontos mindig szem előtt tartani, hogy Ukrajna (vagy ilyen lenne Moldova is) és Oroszország fegyveres konfliktusa más dimenzióban zajlik, mint ha Oroszország bármely NATO-tagállamot támadná meg, akiket a kollektív védelem szövetségi garanciái is védenek. Ukrajna nemzetközi támogatása „önkéntes”, és kinek-kinek saját érdekei, értékei mentén alakul.
Egy NATO–Oroszország konfliktus a kollektív védelmi garanciák miatt egy 31 (Svédország csatlakozásával 32) tagállamból álló szövetséggel állna szemben az orosz haderő – és a NATO katonai ereje így együtt a hagyományos erők tekintetében erősebb az orosznál.
Ebben természetesen döntő szerepe van az amerikai haderőnek. Ugyancsak egy másik értékelési dimenziót jelent az, hogy mind Oroszország rendelkezik nukleáris fegyverekkel, mind a NATO „nukleáris szövetség”, azaz a kollektív védelem és az elrettentés a nukleáris fegyverekre is vonatkozik. Ezért kulcsfogalom az elrettentés, amely a hidegháború során képes volt megakadályozni a harmadik világháború kitörését: a nagyon magas szintű feszültség mellett évtizedekig meg voltak győződve a felek arról, hogy egy ilyen háborút egymás ellen egyik fél sem nyerhetne meg, kölcsönösen elpusztítanák egymást, ezért el sem szabad kezdeni. És a recept működött, és a mai napig működik.
Egy hipotetikus Oroszország–NATO háború számos forgatókönyv mentén kialakulhatna és folyhatna, ezért most csak azokat a „fordulópontokat” jelezném, ahol stratégiai jelentőségű döntéseket kellene hozni, amelyek eldönthetik a háború menetét és végkimenetelét. Azonban érdemes azzal kezdeni, hogy nem kezdődhetne háború a NATO támadásával – ami egy népszerű orosz(barát) toposz –, mert a NATO egy védelmi szövetség; erre a célra jött létre a hidegháború alatt, így működött akkor és azután is. Ennek megfelelően fontos az, hogy még a mostani feszült viszonyok között is megvalósuljon két dolog: legyen kommunikációs csatorna a felek között, és hiteles maradjon az elrettentés, a védelmi képességek és szándékok hiteles kommunikációja. Így ugyanis megelőzhető a konfrontáció.
Ha hipotetikusan azt modelleznénk, hogyan alakulhatna ki háború, akkor általános érvénnyel a következőket feltételezhetjük:
- Véletlen/nem szándékos konfrontáció: egy repülőgép lelövése, egy célt tévesztett rakéta becsapódása – ebben az esetben fontos a kommunikációs csatorna megléte, mert így lehet jelezni, hogy baleset/nem támadó szándékú eset történt, megállítva az eszkalációt
- Helyi provokáció: határ menti tűzpárbaj, behatolás a másik ország területére – az érintett országtól (arányos) katonai reakciót váltana ki, ha nincs eszkaláció, nem kerül a NATO szintjére
- Nem katonai jellegű támadás (kibertámadás vagy kritikus infrastruktúra-elemek bénítása, pusztítása): ezekre az esetekre is vonatkozik a kollektív védelem, de nem definiált „küszöbértékekkel”, lehetőséget adva a rugalmas reagálásra és az eszkaláció elkerülésére; eseti alapon a támadás hatásától, nagyságrendjétől függően kerülhet a NATO elé és adhat rá a szövetség választ – nem katonai (például kiber-) vagy akár katonai eszközökkel is.
- Hagyományos erőkkel végrehajtott nagy méretű orosz támadás: a megtámadott ország(ok) védekezni kezd(enek), rövid távon a NATO főtitkára és a szövetséges erők európai főparancsnoka rendelkezik felhatalmazással arról, hogy a szövetségi szintű védelmi mechanizmusok beinduljanak, amit az Észak-atlanti Tanács politikai döntése követ(het) a kollektív védelem életbe léptetéséről és a szövetségesek közös katonai műveleteiről. Ezek nagyságrendje, jellege a támadástól függ.
- A hagyományos erők alkalmazásán túlmutató eszkaláció: a hagyományos katonai erők bevetését követően a NATO nukleáris erőit csak végső esetben vetné be, ha a háború egyes tagállamok létét fenyegetné. Ezt a „nukleáris küszöbértéket” sem definiálják előre, hogy az elrettentés hatékonyságát ne csökkentre.
- Nukleáris támadás a szövetség ellen: a legkevésbé esélyes és racionális forgatókönyv, mert a szövetség több tagállama rendelkezik nukleáris fegyverekkel, minden esetben a „második csapásmérés” képességével is, így a NATO ebben az esetben is válaszcsapást tudna mérni, ami tömeges csapások esetén minden fél kölcsönös pusztulásával járna.
– Egy Oroszország–NATO összecsapás automatikusan világháborút, netán nukleáris háborút jelentene?
– Automatikusan természetesen nem jelentene sem világháborút, sem nukleáris háborút. A NATO részéről még a kollektív védelem életbe léptetése sem teljesen „automatikus”, politikai döntést igényel a tagállamok részéről.
Ha nyílt katonai támadás érne bármely tagállamot, akkor nincs kétségem afelől, hogy ez a politikai döntés megszületne – ennek pedig része az, hogy kik, milyen eszközökkel adjanak arányos választ.
Ha egy kisebb, határ menti provokációról van szó, ahol eldördül néhány lövés, arra nem az atomcsapás az arányos válasz. Ha egy nagy méretű katonai támadás történne, akkor a szövetség regionális védelmi terveinek megfelelően indulna be a kollektív védelem, aminek egyébként az első lépése a megtámadott ország önvédelme – amíg a szövetségesek „megérkeznek”.
Hasonlóképpen, egy fegyveres konfliktusban az eszkalációs lépcső nem a nukleáris fegyverekkel kezdődik – éppen ellenkezőleg: ezek az aránytalanul nagy pusztító erővel rendelkező „abszolút fegyverek”, amelyek ellen hatásos védelem nincs, racionálisan gondolkodva csupán végső esetben vethetők be. Az eszkalációs lépcső fokain ezt megelőzik a hagyományos katonai erőkkel végrehajtott egyre erősödő vagy érzékenyebb célpontokra mért csapások; a tömegpusztító fegyverek terén figyelmeztető jelleggel még mindig előbb lehetne bevetni például vegyi fegyvereket (ami egyébként a nemzetközi jogi normák szerint tilos, ahogy maga a katonai agresszió is).
A nukleáris eszkalációban pedig ugyancsak érvényesülhet a fokozatosság elve:
- előbb kis teljesítményű taktikai nukleáris fegyver robbantása figyelmeztető céllal egy nem lakott területen,
- majd akár a hadszíntéren,
- és ezt követhetné a nagyobb teljesítményű eszközök bevetése az ellenség katonai és vezetésirányítási célpontjaival szemben.
Ez a fokozatosság persze nem „kötelező”, de ahogy fent már jeleztem: a totális atomháborút egyik fél sem élné túl, így nem lenne racionális tömeges atomcsapás irányába haladni.
Fotó: MTI/AP/Szputnyik/Orosz elnöki sajtószolgálat pool/Gavriil Grigorov
– Mit tanulhatott a NATO az ukrajnai példából?
– A háborúnak nagyon sokrétű tapasztalatai vannak, mind a háború/harc megvívásának általános stratégiai, hadműveleti/harcászati elveire és gyakorlatára nézve, mind a technológiai fejlődés terén – és természetesen az orosz haderő működésével és annak hiányaival, majd fejlődésével kapcsolatban is. Csak néhányat emelnék ki példaértékkel:
Stratégiai szintű tanulság, hogy az orosz katonai előkészületek a háború megvívására elégtelenek voltak – mert valóban egy rövid katonai műveletben gondolkoztak, nem egy elhúzódó háborúban.
Miután Ukrajna túlélte a háború első heteit, az orosz haderő ennek a felkészületlenségnek a levét itta hónapokig: logisztikai hiányosságok, emberhiány, majd a hadianyagok terén a hiányok (amit csak részleges mozgósítással, illetve az iráni és észak-koreai fegyverekkel tudtak pótolni).
Minden szinten általános tanulság a légvédelmi és rakétavédelmi rendszerek szükségessége – mind a kiemelt hátországi (stratégiai) célpontok védelmében, mind a hadműveleti logisztikai, vezetésirányítási központok esetében, mind pedig helyi szinten, a hadműveleti területen a csapatok oltalmazása szempontjából. Ehhez kapcsolódó tapasztalat volt mindkét fél részére, hogy nem tudták kivívni a légi uralmat (erre inkább Oroszországnak lehetett volna esélye, illetve lenne szüksége a sikeres hadműveletekhez), így a hadműveleti térségben csak korlátozott légierő-műveletekre van lehetőség, mert nagy a repülőgépek, helikopterek elvesztésének az esélye.
Ebben a konfliktusban ismét megjelent az a szovjet-orosz hadviselési mód, ami a tűzerőre és a gyalogság – akár tömeges és a veszteségekkel nem törődő – alkalmazására támaszkodik – szemben az ukránok által 2022 őszén Harkiv és Luhanszk megyékben alkalmazott gépesített („mozgáscentrikus”) műveletekkel.
Az oroszok számára meghatározó hadműveleti tanulsággá vált, hogy a területvédelemhez kiépített védelmi vonalakra van szükség (ahogy ezt az ukrán fél is alkalmazza Donyeckben).
Bár nem meglepetés (hiszen ismert az eljárás), de harcászati újdonság volt az aknák olyan nagyarányú és mélységű alkalmazása, ami a komplex műszaki akadályokkal ötvözve lehetetlenné tette és teszi az áttörést egyes frontszakaszokon. A 2023-as ukrán ellentámadás talán legkeserűbb tanulsága, hogy megfelelő (légierő és tüzérségi) tűztámogatás nélkül nem lehetett sikeresen kierőszakolni az áttörést a Szurovikin-vonalon.
Végül, de nem utolsósorban, bár nem újszerű napjaink konfliktusaiban a drónok alkalmazása a harcmezőn (hiszen már a 2020-as örmény–azeri háborúban is volt fontos szerepük), de újdonsággá vált azok széles körű alkalmazása, a harcmező szenzorok általi „teljes” lefedettsége. Aminek többek között olyan gyakorlati következményei vannak, hogy a felek nem tudnak komolyabb erőcsoportosításokat létrehozni támadáshoz (akár még éjszaka sem), mert a megfigyelő drónokról ezt az ellenség érzékeli és azonnali tűzcsapással „bünteti”. Ezért támadnak az oroszok kis, akár csak raj-szakasz méretű csoportokban és hullámokban helyi szinten.
Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök (j2) az ukrajnai háborúban részt vevő diákok között a Szentpétervári Állami Tengerészeti Mûszaki Egyetemen tett látogatásán 2024. január 26-án.
Fotó: MTI/AP/Szputnyik/Orosz elnöki sajtószolgálat pool/Gavriil Grigorov
