>Mielőtt egy tengerparti szigetre gondolnátok, tisztázzuk: maradunk Magyarországon, mert a Zemplénben is a nyugalom és a béke vár a kirándulókra.
Szatmári Zsolt írása és a fotói a Nomád a hegyek vándora blogon
Szatmári Zsolték szinte mindig tömegközlekedési eszközöket igénybe véve utaznak túráik helyszínére, ezzel is védik a környezetet és tartják magukat a klasszikus országjáró hagyományokhoz. Túráikról részletes beszámolókat olvashattok, fotókkal illusztrálva. Így talán többen kedvet kaptok a természetjáráshoz… Most a Zemplénben kalandozhattok a Nomád a hegyek vándora bloggerével.
Zempléni-hegység. Sajnos több mint 20 évig elhanyagoltuk hazánk ezen csendes és csodás részét, igazából nem tudom miért… De tavaly valami megváltozott. Újra rátaláltunk erre a történelmi és természeti értékekkel bőven megáldott vidékre. Jó lenne, ha egyre többen fedeznék fel Magyarország távoli, de egyáltalán nem elérhetetlen, turisták által sajnos kevéssé látogatott és ismert táját!
„A hegységet hivatalosan Zempléni-hegységnek, a földtani irodalomban Tokaji-hegységnek nevezik. Ez utóbbi pontosabbnak tekinthető, mivel a hegység keleti fele található csak Zemplénben, a nyugati Abaúj területére esik, a névadó Zemplén település pedig ma Szlovákiában található. A Zempléni-hegység elnevezés az I. világháború után kezdett elterjedni, először a turistatérképeken”
Talán szerencsés lesz két részre bontani a túrát. Hétfő délutántól csütörtök reggelig az Istvánkúti kulcsosházban voltunk fent. Tavaly részletesen írtam a házról és a környékről, az ottani túralehetőségekről, ezért most erre külön nem térnék ki.
A magunk részéről igazából pihenésre szántuk ezt a néhány napot, fent a hegyen, amit velünk töltött egy ismerősünk is. A hét második felében innen át szándékoztunk menni Telkibányára, hogy ott további 3 napot töltsünk el. Na, az a rész… ott 28 évvel ezelőtt jártam utoljára.
Mindkét ház a mostaninál sokkal jobb sorsra érdemes, mondjuk kémeink jelentése szerint ha igaz, néhány éven belül talán felújításra kerülnek. Jó lenne!
A háztól kényelmes kis utakat tehetünk pl. a Kerek-kő, Sólyom-bérc, vagy éppen a Nagy-Péter-mennykő irányába is, illetve maga az Istvánkúti fokozottan védett nyírjes is tartogat rejtett szépségeket.
Sólyom-bérc. Vihar előtt
És egyéb szépségek is akadnak, mint a kilátások:
Van egy másik célterület is, ami elérhető a háztól, méghozzá a Háromhuta-Óhuta környékén található „Óhutai-körtúra” elnevezésű, Bődi Gábor által megálmodott és létrehozott útvonal. Ennek egy részének bejárásásra is szántunk egy napot.
Nem is bántuk meg, és teljesen véletlenül találkoztunk a tanár úrral is, Bődi Gáborral, aki természetesen éppen a Babuka-tó környékét rendezgette szorgosan.
Rejtett családi kirándulóhelyből mára már szinte hivatalos turistaúttá nőtte ki magát e hely, hála Gábor önfeláldozó munkájának, melyben sajnos senki sem támogatja.
Én már a tavalyi év folyamán is megosztottam az Az Északi-középhegység vándorai Facebook csoportomban egy leírást erről, hiszen első ránézésre egyértelmű volt, hogy itt egy értékteremtő – és hazánkban talán egyedülálló – munkásságról van szó, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Különösképpen pont nem itt, ebben a turisztikailag amúgy is kissé mellőzött régióban.
Csendben, nyugalomban telt el ez a néhány nap. Elkapott minket egy kisebb vihar, de egyébként az időjárás is csendes volt. Apropó viharok. Itt is láttuk a tavaszi viharkárok nyomait, de a Bükki pusztításhoz képest ez elenyésző volt. Első nap találkoztunk egy kiránduló csapattal, de aztán a szokásos pangás,
talán ha 10 kirándulóval találkoztunk 3 nap alatt.
Csütörtökön kora reggel már úton voltunk, hiszen Krisztián reggel nyolcra lent szeretett volna lenni Regécen, mi pedig kényelmesen legyalogolhattunk Telkibányára következő szálláshelyünkre, amely bő 20 km-es sétát jelentett, előbb az Országos Kék Túra útján, aztán az elhanyagoltnak mondható zöld sávon.
Ezek után mondhatni jellegtelen, különösebb érdekességet nem tartogató út következett. Kicsivel később letértünk a jelzett útról, nem teljesen véletlenül… 28 évvel ezelőtt amikor itt jártam, ez a rész kimaradt a túrából, most be kellett pótolni.
A kék meztelencsiga (Bielzia coerulans) vagy kárpáti kék meztelencsiga a Limacidae családba tartozó, nagy termetű csupaszcsiga. 1851-ben írta le Michael Bielz erdélyi szász természettudós. Csak a Kárpátokban és környékén él, hegyvidéki környezetben. Magyarországon főleg a Zemplénben, ritkábban a Bükk-vidéken fordul elő.
A nedves, párás, hűvös élőhelyet kedveli, fenyő- és lombhullató erdők avarjában él. Táplálékául gombák, zuzmók és bogyók (erdei szamóca) szolgálnak. Áprilistól augusztusig párzanak, egyszerre kb. száz petét raknak le az avarba, melyek három hét múlva kelnek ki. A fiatal csigák mézsárga színűek, kb. tíz nap múlva kezdenek el sötétedni. A fotó Telkibánya /Zempléni-hg./ környékén készült május végén. Védett állatok, eszmei értékük 5000 Ft!
Kicsivel 13 óra után már meg is érkeztünk Telkibányai szálláshelyünkre. Veronika vendégház a Petőfi utcában. Mit is mondhatnék, kívül-belül tip-top szálláshely, rugalmas szállásadóval, remek ár-érték aránnyal. Csak ajánlani tudom mindenkinek! Ja, és persze kirándulós vendég rajtunk kívül egy szál se, csütörtöktől vasárnapig.
Szóval Telkibánya. Azt gondolom, hogy a Zempléni-hegység egyik gyöngyszeme ez a kis település. Megtalálható itt minden, ami egy turistának kell, de mégsem jönnek… Vannak kisebb-nagyobb boltok, pizzéria, múzeum, éttermek, és mindenféle minőségű szállások, természeti és történelmi értékek helyben, a közelben, és távolabb egyaránt. Tiszta, csendes, rendezett kis település 600 főnél is kevesebb állandó lakossal.
Egy egész napot simán eltölthetünk azzal, hogy bejárjuk a települést, nagyon megéri, hiszen a képeken is bemutatott helyek külön-külön is igazán szépek, de felfűzve egy egésznapos falunézőtúrára…. hát úgy különösen tartalmas időtöltést ígérnek.
És akkor eljött az ideje egy igazi túrának, be az erdőbe, fel a hegyekbe!
Mert bizony a környék izgalmas látnivalókat kínál, bár az igaz, hogy csakis gyalogszerrel megközelíthetőek, de higgyétek el, megéri a fáradtságot bármely évszakban.
Közel 30 éve első túráink pontosan erre a vidékre vezettek. Nem tudom, hogy miért, milyen apropóból, de a Zemplén, Bükk, Mátra, Börzsöny hegyei-völgyei voltak első túracéljaink, pedig csak annyit tudtunk ezekről a helyekről, amennyit a térképek hátulján található ismertetőből olvastunk. Talán ezért is maradtak ezek a mai napig is a szívem csücskei, és nem is igen vágyakozom sokkal távolabbi helyekre.
A szombati napra egy igazi körtúrát terveztem, mely nagyjából 25 kilométeres távval nekünk éppen elégnek ígérkezett arra, hogy kényelmesen megtegyük. Telkibánya – Potácsház – Pálos kolostorrom – Amadé-vár – Katonai emlékhely a Borsó-hegyen – Sólyom-kő – Fehér-kút- s aztán jelzetlen erdészeti úton végig a Gönci-patak mentén vissza a Nagy-völgyben Telkibányára. Az út jelzett része végig a piros sáv, ∟ rom, illetve △ csúcs jelzéseken át vezet (Rákóczi-turistaút).
A szokásos viszonylag korai indulás után kellemes kis erdőn át hamar eljutottunk a Potácsházig. Az én meglátásom szerint jelen állapotában nem sok jót jósolhatunk a háznak, bár ne legyen igazam. Elvben ez egy kulcsosház már évtizedek óta, de működő forrás már nincs a közelben, áram sincs, és eléggé lepusztultnak hat a környezete is.
Letűnt erdei mesterségek emlékét őrzi a ház neve, a német Potasch – hamuzsír szó arra utal, hogy itt hamuzsír égetők dolgozhattak, s a környék üveghutái számára készítették ezt a fontos nyersanyagot, mely az üvegmasszához kellett. Ide már nincs egy kilométer sem a Pálos kolostorrom, mely szép emlékeket ébreszt bennem, hiszen életemben először itt láttam hasonló jellegű romot a nyolcvanas évek végén.
Azzal, hogy maga a rom nagyon vadregényes, romantikus környezetben található, csak egy részét mondtam el az értékeinek. Másik különlegessége az, hogy hazánkban szinte sehol másutt nem látni ilyen épen maradt, sosem restaurált, át nem faragott gótikus épületrészleteket, díszítőelemeket mint itt.
A kolostort valamikor az 1370-es évek környékén alapította Nagy Lajos király,
de valamilyen ismeretlen okból a valós használatbavételének időpontja nagyon elnyúlt, hiszen a rendházat 1429-ben, s a hozzátartozó templomot csak 1464-ben szentelték fel.
A kolostorban ispotály – kórház – is működött, de később a XV. század végére ez áttevődött a Telkibányai Szent Katalin ispotályba, s ezzel együtt a kolostori élet is hanyatlani kezdett itt. A kolostor 1540-re elnéptelenedett. Falai helyenként még 6-8 méteres magasságig ma is állnak.
Innen továbbhaladva, bő 3 kilométert megtéve eljutunk utunk újabb érdekes-értékes látnivalójához, az Amadé vár romjaiban ugyan szerény, de annál szebb környezetben található nagyjából 660 méteres magasságban épült falaihoz, amit 1288-ban említenek írásban először, méghozzá egy IV. László általi 1281-re tehető ostrom leírásában.
A vár valószínűsíthető építési ideje 1270-1280 közé eshet. A vár később Amadé tartományának központja lett, aki itt rendezte be udvartartását, innen intézte ügyeit, 1304-ben többször vendégül látta Károly Róbertet. Amadé 1311-es halála után két fia szembeszállt az uralkodóval, s harcuk a Rozgonyi csatában teljesedett ki, melyet elvesztettek az Amadé fiúk. 1318-ban a királyi csapatok sikeresen elfoglalták a várat, ettől kezdve királyi tulajdon.
A vár hanyatlása nagyjából az 1330-as években kezdődött, ekkor már nem volt saját várnagya az erősségnek. 1391-ben Zsigmond király Bebek Imrének és Detrének ajándékozza. A XIV-XV. század fordulóján néhányszor még említésre kerül írásos dokumentumokban a lenti Pálos kolostorral együtt, de feltehetően a XV. század első felében végleg elnéptelenedett a vár.
Kicsit elmélkedve a régi időkön tovább indultunk a Borsó-hegy felé. A hegy innét nem messze, kb. egy órányi járásra van, és immár a modern világ háborúinak hőseiről, vagy inkább áldozatairól szerettünk volna megemlékezni ott. Ez a hely sem tartozik éppen a közismert úti célok közé, de mi mindenképpen szerettük volna tiszteletünket tenni ott,
a magyar hegyen meghalt 42 szlovák KFOR katona előtt.
A szerencsétlenség 2006 január 19-én történt, mikor is a Koszovóból hazatérő békefenntartók Antonov AN-24-es gépe a 755 méter magas Borsó-hegynek ütközött. A gép a hegy déli oldalát 800 méter hosszan letarolta, miközben a hatalmas fák darabokra tépték azt, a benne ülőkkel együtt… miután lezuhantak, a gép kigyulladt és teljesen kiégett, ezzel végképp megpecsételve az esetleges túlélők sorsát. Egyetlen túlélője mégis akadt a szerencsétlenségnek, aki éppen a mosdóban tartózkodott. A baleset pontos oka nem derült ki, tavaly ősszel – 10 év után – döntöttek arról, hogy újravizsgálják az ügyet. Egy biztos, túl alacsonyan voltak, és 3 kilométerre keletre elsodródtak a Hernád folyó völgye feletti légi folyosóról.
Miután itt is elidőztünk tovább indultunk a Sólyom-kő remek panorámájú sziklafalához, amely sziklamászó gyakorlóhely is, és kivételesen itt már találkoztunk vagy 6-8 emberrel.
Negyedórányi nézelődés után megcéloztuk a Fehér-kút pihenőhelyét, ahol jól működő forrás és egy erdészház is van. Ott megebédeltünk, és még egy keveset a jelzett utakon gyalogoltunk. Aztán egy éles kanyarral letértünk balra, lefelé a Nagy-völgy erdészeti útjára, ami végig levezet Potácsházhoz, bár az még 7 kilométer lesz. Szuper nap volt!
Összességében ismét egy tartalmas hetet töltöttünk a Zempléni-hegységben, kimaradt még sok dolog, de ősszel újra itt leszünk, és egy újabb hetet szánunk hazánk eme kevéssé ismert, de annál több rejtett kincset tartogató vidékének felfedezésére!
Szeretlek Magyarország
