Budapest, 2024. július 16. – Négy évtized elég volt ahhoz, hogy a semmiből a világ első számú autóipari nagyhatalmává emelkedjen Kína. Számaik kétségtelenül impozánsak, ám nem feltétlenül tükrözik, hogy mire is számíthatunk még a kínai autógyártóktól.
Chery, Geely, SAIC, BYD – tíz évvel ezelőtt senki nem ismerte ezeket a neveket Európában. Ma már egyre többen tudják, hogy autógyártókról van szó, méghozzá kínaiakról.
Ha a gyökereiket keressük, egyáltalán nem kell messzire tekintenünk a múltba. Az 1980-as évek előtt Kínában gyakorlatilag nem létezett személyautó-gyártás. 1982-ben, amikor Kína népessége meghaladta az egymilliárdot, 4000 (igen, négyezer) személyautó készült az egész országban. Húsz évvel később már 1,1 millió volt az iparág éves darabszáma, tavaly pedig a 30 milliót is meghaladta. Kína 2010-ben a világ első számú autógyártó nemzetévé, 2023-ban a legnagyobb autóexportőrré vált.
Az 1980-as évek kínai gazdasági reformjainak hatására elkezdett személyautókat vásárolni a lakosság – persze importból. Rengeteg pénz vándorolt külföldre, ami néhány év alatt teljesen felborította az államháztartást. Peking átmenetileg leállította az importot, és villámgyorsan elkezdte megszervezni a hazai személyautó-gyártást. Ennek egyik pillére az az elhatározás volt, hogy legyen „három nagy és három kicsi” helyi autógyártó vállalat; továbbá kötelezővé tették a külföldi vállalkozások számára a vegyesvállalati formát. Ez utóbbi elváráson csak az utóbbi években enyhítettek.
A 2000-es években Kína a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tagjává vált, az ebből kivirágzó, éles piaci versenyhelyzet életre hívott egy sor privát kínai autógyártót. Tíz évre rá Peking – egyrészt, hogy csökkentse függőségét az import olajtól, másrészt, hogy megoldást keressen a nagyvárosok tarthatatlanná váló légszennyezettségére – szorgalmazni kezdte az „új energiájú”, azaz akkumulátoros és plug-in hibrid járművek (NEV) elterjedését. Az ehhez szükséges akkumulátor- és vezérlőtechnológiák terén Kína ekkor már évtizedes tapasztalattal rendelkezett, köszönhetően az itt fejlesztett és gyártott szórakoztató elektronikai termékeknek.
Mivel Kína idejekorán felismerte, hogy a villanyautózás elterjedésének a töltő infrastruktúra megléte a kulcsa, a fejlődés bámulatos volt. Ma a Kínában eladott új személyautók harmada (35%) tisztán elektromos; ennél is megdöbbentőbb, hogy itt gyártják a világszerte eladott villanyautók közel kétharmadát (63,6%!) Nem véletlen, hogyha ma kínai autógyártóra gondolunk, elsősorban az elektromos járművek piacán aktív szereplők jutnak eszünkbe. Ilyen a BYD, amelyet – a kínai villanyautó-gyártók 32 százalékához hasonlóan – kifejezetten a villanyautó-forradalom hívott életre, de persze ott van a legnagyobbak között a SAIC és a Chang’an is, amelyek hosszú múlttal rendelkeznek: az előbbit 1955-ben, az utóbbit 1862-ben (!!!) alapították. A 2000-es nyitást követően létrehozott Geely elsősorban patinás, de nehéz gazdasági helyzetbe került európai márkák felvásárlásával és felvirágoztatásával szerzett magának nevet és rangot a nemzetközi autóiparban. Az 1997-ben alapított Chery szuperképessége pedig az, hogy immár huszadik éve ők a legnagyobb kínai autóexportőrök.
Hogy lehet, hogy mégsem ismerjük ezeket a neveket? Egyrészt a tradicionális autógyártók többsége számos almárkát hozott létre, és azokon keresztül forgalmazzák hasonló műszaki alapokra épülő típusaikat. Másrészt a kínai autógyártók kis lépésekben hódítják meg a külpiacokat, és mindenütt a helyi adottságokhoz igazodva vetik meg a lábukat. A Chery például másfél évtizede jelen van Olaszországban a helyi DR Automobiles zászlaja alatt, ugyanakkor idén két másik márkával: az Omodával és a Jaecoo-val lép be számos más európai ország, így Magyarország piacára. Szintén fokozatosan tért vissza Európába az MG Motor: a kínai SAIC által feltámasztott márka előbb egykori hazájában, Nagy-Britanniában vetette meg a lábát, majd onnan fokozatosan az egész kontinenst beveszi.
Pont az MG Motor példája mutatja egyébként, hogy Európában nem feltétlenül az elektromos offenzíva a követendő stratégia. A nagyteljesítményű villanyautókkal persze könnyebb a figyelem középpontjába kerülni, ám akinek benzinmotoros modellei is vannak, azok jóval szélesebb ügyfélkört tudnak kiszolgálni. Alighanem ezért döntött úgy az egyik legfiatalabb kínai jövevény, az Omoda, hogy első körben csak benzinmotorral kínál autót, majd később bővíti tisztán elektromos változattal a palettát.
Mindez persze mit sem érne, ha műszaki és formai szempontból nem volnának ütőképesek a modern kínai autók. Ezzel ma már gyártóik is tisztában vannak, ezért egyrészt nemzetközi hírű formatervezőket alkalmaznak, másrészt gazdag digitális technológiai tartalommal szerelik fel típusaikat, ráadásul a kínai importmodellek rendre feltűnően jó eredményeket érnek el az Euro NCAP független utasbiztonsági vizsgálatain.
Hatalmas potenciáljuk és látványos mozgolódásuk ellenére a kínai gyártók ma még csupán statisztaszereppel bírnak Európában – pont úgy egyébként, ahogy negyven éve a japán, vagy húsz éve a koreai gyártók. Ráadásul az ő példájukból kiindulva a kínai autógyártók jelentős része már eleve helyi gyártóbázis kiépítésével kezdi a kontinens meghódítását. Az MG Motor Angliában gyártat; a Chery és a Dongfeng spanyolországi, illetve olaszországi gyártóbázisa a megvalósulás kapujában áll; a BYD pedig Magyarországon indítja be két éven belül európai gyártóközpontját.
Ahogy tehát a bevezetőben is említettük, negyven év alatt szó szerint a semmiből a műfaj csúcsára emelkedtek a kínai autógyártók. Hogy mit hoz számukra és versenytársaik számára a jövő, nehéz megjósolni – nemcsak a piac bizonytalanságai miatt, hanem azért is, mert a kínai autómárkák eddigi fejlődése sem a nyugaton megszokott ív mentén zajlott, így hosszú távon is tartogathatnak még meglepetéseket.
