A bíboros korábban kritizálta azokat a katolikusokat is, akik nem hisznek benne, hogy Jézus megvédi őket a fertőzéstől.
„Egyszer olvastuk egy román professzorasszony cikkében, hogy a náluk használatos lélegeztetőgépek 8-szoros oxigénmennyiséget pumpálnak az agyba, amit az agy hosszú távon nem tud tolerálni, és a lélegeztetőgépre került betegek ebbe halnak bele. Aztán eltűnt a professzorasszony is, meg a cikk is. Azt nem tudjuk, hogy milyen lélegeztetőgépeket használnak Romániában, gépnevet, típus-számot nem írt a professzorasszony. Aki mégis megtalálja a cikket, linkelje be kommentben! Köszi.” Hirmagazin.eu
Na de nézzük, mit írnak a bíborosról:
Raymond L. Burke amerikai érsek XVI. Benedek pápa idején lett bíboros, majd a vatikáni legfelsőbb bíróság vezetőjeként a katolikus egyház legbefolyásosabb vezetőinek egyike. Ferenc pápa fokozatosan szorította ki a hatalomból az őt sokszor burkoltan, néha nyíltan kritizáló bíborost.
Burke gyakran felszólalt az oltáspárti vatikáni irányvonallal szemben is. Tavaly decemberben például arról prédikált, hogy a „vuhani vírust” arra használják „bizonyos erők, a családok és a nemzetek szabadságának ellenségei, hogy végrehajtsák gonosz terveiket”.
Azt az összeesküvés-elméletet is terjesztette, hogy a vakcinákba mikrochipeket tesznek, hogy aztán irányítani tudják a lakosságot, valamint sokszor kritizálta azokat a katolikusokat, akik nem hisznek benne, hogy Jézus megvédi őket a fertőzéstől.
A 73 éves bíboros, aki gyakran járt maszk nélkül Rómában a pandémia alatt, múlt héten jelentette be, hogy elkapta a koronavírust.
A mai hírek szerint lélegeztetőgépre került Wisconsinban, ahonnan származik.
„Itt jutott az eszünkbe egy elképesztő történet, egy levél, ami vagy igaz, vagy nem, vagy egy olvasónk küldte, vagy csak mi találtuk ki, mindenki döntse el maga, de most ennek a hírnek a kapcsán, betesszük!
Ha levél, íme a levél konkrét része, változtatás nélkül közöljük”:
„Beoltattam magam, mivel nem vagyok fiatal, a Pfizert kaptam. Van néhány alapbetegségem, azt elmondtam az oltóközpontban, és mondták, nem lehet semmi probléma, de ha mégis lesz, hívjam az oltóközpontot azokon az elérhetőségeken, amit a papíron találok, amit adnak majd nekem, a procedúra végén, mivel az oltás után kb. 15 percig mindenkinek ott kellett ülnie a váróban, hogy lesz-e valamilyen ellenreakció. Nekem akkor nem volt, viszont másnap olyan rosszul lettem, hogy majdnem meghaltam.
Az egyik pillanatban hidegrázásom volt, majd megfagytam, a másik pillanatban hőhullámom, majd megfőttem, és ez váltakozott egész nap, szinte percenként. A nap végére a szívem nem bírta gyűrődést, elkezdett lassulni, éreztem, aztán pici idő múlva jobban lettem, .. mondhatom, nagy kő esett le a szímemről. Megnyugodtam, hogy ha csak ennyi, hát egye-fene, ezt még kibírtam.
Na, jött a harmadnap, jól aludtam, de azt álmodtam, hogy zúg a fülem, és arra semmilyen gyógyszer nincs, ami elmulasztja. Félálomban voltam, gondoltam, hülye álom, gyorsan felkelek. Kinyitottam a szememet, és rájöttem, nem is álom volt, úgy zúgott a fülem, a fejemben, hogy azt elmondani nem lehet, ez kb. 20 másodpercig tartott, aztán vége, de már hányingerem is volt a fülzúgástól.. Épp egy picit megpihentem, jött a „feketeleves”, újra a hidegrázás, hőhullám váltakozása. Elegem lett, azonnal felhívtam az oltóközpontot. A beszélgetést felvettem a telefonomra, de aztán ami azután történt, az miatt, azonnal le is töröltem.
Az oltóközpontban azonnal felvették a telefont, elmondtam nekik, hogy mi történt velem addig. Kérdezték, hol vagyok. Mondtam, hát otthon. Kérdezték, pontosan hol vagyok, hol van az otthon. Mondtam, hát ami a papíron van, azon a címen. Akkor nagyon idegesen, de még egyszer megkértek, mondjam be a címet, ahol most tartózkodom, bemondtam. Kis csend, aztán mondták, hogy ne menjek sehova, hamarosan érkezik a segítség. Kérdeztem, milyen segítség, talán gyógyszert hoznak? .. De jó, gondoltam, milyen rendesek.. Mondták nem gyógyszer, attól sokkal hatékonyabb! Megköszöntem, elköszöntem.
Kb. fél óra múlva csöngettek a bejárati ajtómon. Ki lehet, morfondíroztam magamban, hiszen az emeletes ház, amelyben lakom, kódos, a kapucsengőt kell megnyomni, aztán a kaputelefonon kell beszélni, utána lehet beengedni a jövevényt, és a lift is kódos, tehát, ha idegen, le is kell menni érte, szóval, gondoltam, a Bözsi néni a szomszédból, jött kérni újra lisztet. Na, megyek, nyitom az ajtót neki, ne várakozzon, olyan kedves asszony!
Kinyitottam az ajtót, és egy nagy fehér valami volt az ajtóban. Jobban megnéztem, hát nem egy nagy fehér valami, hanem kettő nagy fehér valami, de összeolvadtak, annyira egymás mellett álltak. A két nagy fehér valami, két akkora, orvosi fehér köpenyben lévő „szekrény” volt, amekkora embereket életemben nem láttam. Ahogy megláttak, lenéztek rám, és bemutatkozás nélkül, dörgő hangon azt mondták, na, pakoljon tata, megyünk a tuti helyre! Kérdem tőlük, az első megdöbbenésemben, mi a franc ez, milyen tuti helyre? Hát a kórházba, a COVID-osztályra, lélegeztetőgépre tesszük, ott azonnal elmúlnak a panaszai. Én hirtelen meggyógyultam, a fülem se zúgott, hőhullámom se volt, de majdnem beszartam, annyira megijedtem! Mondtam nekik, én ugyan nem megyek sehova sem, nem hogy a COVID-osztályra. Az egyik belépett a lakásomba, és mondta, márpedig jön, ha nem jön, visszük! Na, gondoltam, ennek a fele se tréfa, elmondom nekik, hol dolgoztam, amíg aktív voltam. Mondtam, nyugállományú rendőrtiszt vagyok, talán nyugállományú főtiszt, mert kaptam valami levelet, hogy előléptettek, .. egymásra néztek, és idétlenül röhögtek. Gondoltam, ezek nem viccelnek, csaláshoz folyamodtam. Mondtam, jól van fiúk, csak vicceltem. Kérdeztem, mivel szégyenlős vagyok, amíg elkészülök, ugyanis köntösben álltam előttük addig, becsukhatom-e az ajtót? Kivette a lábát a „szekrény”, és mondta, csukjam be, de innen nincs menekvés, ne próbálkozzak semmivel se, és pakoljak egész napi hideg élelmet is magamnak, mert az első napon nem kapok ennivalót. Becsuktam gyorsan az ajtót, ráfordítottam kétszer, de még fordítottam volna százszor is, csak nem lehetett. Gondoltam magamban, na, ezek ha leütnek, bedobnak egy zsákba, jól összeszurkálnak, még a COVID-osztályra se visznek el, minek bajlódnának velem, itt tenni kell valamit!
Felhívtam a belső szobából az egyik legjobb barátomat, aki még aktív volt, elmondtam neki, hogy mi a szitu! Mondta, ne nyissam ki az ajtót, mindjárt itt lesznek. Megköszöntem, .. és megnyugodtam, Tudtam, ha ők mindjárt itt lesznek, a „szekrények” mindjárt nem lesznek itt. Így is történt. Nem tudom mennyi idő telt el, én még mindig remegtem az ijedségtől, megjöttek. Csak a hivatalos dolgok történtek, a „szekrényeknek” igazolniuk kellett magukat, de érdekes módon, nem volt náluk semmi igazolvány, hogy a büdös francba? Barátaim mondták, hogy akkor bemegyünk a kapitányságra, és tisztázzuk a félreértést, miszerint az idős urat, akarata ellenére, nem vihetik sehova sem. Hallgatóztam az ajtónál, persze belülről.. Milyen furcsa, ekkor már olyan halkan beszéltek a „szekrények”, hogy alig lehetett hallani, hogy mit nyöszörögnek.. Barátaim, gondolom, kézen fogták őket, és elmentek.
Pár perc múlva csengett a telefon, a barátom volt, akivel korábban beszéltem. Mondta, minden rendben van, elvitték a két gyanúsítottat, mert vélhetően semmi közük kórházhoz, de majd kiderül. Kérdeztem, szerinte jönnek-e még ilyen elemek értem? Mondta, 100%, hogy soha többet nem jön senki értem, és az is 100%, hogy ha véletlenül felhívom majd az oltóközpontot, azonnal leteszik a telefont, ha meghallják a hangomat!
Na, gondoltam, ezt majd kipróbálom! Pár nap múlva, mert hogy ez eset után aztán olyan jól lettem, mintha 10 évet fiatalodtam volna, felhívtam az oltóközpontot, ugyanazt a számot, amelyiket korábban hívtam. Azonnal felvették a telefont, de ahogy meghallották a hangomat, azonnal le is tették.
Hála a Jó istennek, ezek leszálltak rólam, gondoltam, de a második oltást már nem vettem fel, mert abba, ilyen idősen és betegen, biztos belehaltam volna.
Azóta jól vagyok, nem lettem koronás, nem zaklat senki, de a barátom felhív minden nap, hogy jól vagyok-e. Egyik alkalommal kérdeztem tőle, hogy aztán mi derült ki a vizsgálat után? Milyen vizsgálat, kérdezte? .. Hát a kihallgatás, a „szekrények” kihallgatása. Ja? . És egyből azt kérdezte, szerinted te eljutottál volna a kórházba? .. Gondolkodtam, mondtam neki, hogy nem! Na látod, mondta, ők se jutottak el a kapitányságra, de az biztos, hogy elment a kedvük az ilyen dolgoktól. Te, az ijedtségben, meg is hallhattál volna, Hála Istennek, hogy amíg dolgoztál, sok olyan esettel találkoztál, ami megedzett.”
Nos, ez volt olvasónk levele, ha olvasónk küldte, de az is lehet, hogy ez egy kitalált történet, mint ahogy kezdtük fentebb..
Szólj hozzá, mondd el a véleményedet, mondd el, ha veled is történt ilyesmi, vagy ha olyan történt, ami nem volt hétköznapi! Kommenteld! Hirmagazin.eu
A bíboros tragédiája, alapcikk
Alapcikk forrása: br, WaPo
