Gyertyagyújtás és megemlékezés a doni katasztrófa 75. évfordulóján..
„- 1943. január 12 – én kezdődött a második világháborúban a Vörös Hadsereg mindent elsöprő támadása a Don-kanyarban, ahol a 2. magyar hadsereg szívósan ellenállt, mikor útjára kélt a halál-
“Hideg van, fázom s a vállamon is átvérzett a nyomókötés. A hátamon „bornyú”, egyik kezemben a „dióverő” Mauser-puskám, a másikban az üres csajkám. Második napja nem ettem és a szomjamat is csak felforralt hólével csillapíthatom.
Halkan imádkozom, miközben felugatnak a katyúsák.
Egyszerre elnyom minden hangot a szirénazaj.
Megindult az orosz, nincs tovább.
Nem félem a halált.
Mellettem egy fiatal tüzérhadnagy sóhajt nagyot, arca meggyötört a lába elfagyott. Nincsen egy órája hátra, hogy végezzen vele a frissen kapott gyomorlövés. Szeme könnyes, hazagondol talán. Szelíden megsimogatom. Reám emeli tiszta kék szemét, nem lehet több 22-23 évesnél. Most ő nem tiszt, és én nem vagyok közlegény.
Már senkit sem hibáztatok. Ha bűn az, hogy a bajtársaimmal harcolok, akkor bűnös vagyok.
Magyar vagyok.
Parancsot teljesítő magyar katona vagyok.
Ha lenne más bűnöm is, azt most meggyónom Isten ege, és a véres Don-folyó felett. Rövid életemből mindössze ennyire telhetett.
Egy gyufával meggyújtom az utolsó – éppen erre az alkalomra megőrzött – szál cigarettát és a hadnagy szájába rakom. Betárazom a megmaradt tíz töltényemet – az utolsót magamnak hagyom – fogságba nem esem, nem, azt nem hagyom!
Édesanyám szerető mosolya dereng fel előttem, magam előtt gyönyörű mátkám sudár alakját látom. Érzem a frissen kaszált fű illatát, és érzem, hogy majd rövidesen semmi sem fáj.
Szívembe béke költözött.
Már nem fázom:
Délre halott leszek.
…de Téged, de Téged…
Isten megóvjon, Magyar hazám!”
Zetényi-Csukás Ferenc
