1945. május 7-én a kora hajnali órákban Eisenhower hadseregtábornoknak, az angolszász szövetséges haderő főparancsnokának reimsi főhadiszállásán Alfred Jodl vezérezredes, a Wehrmacht, német véderő főparancsnokság hadműveleti főnöke a Harmadik Birodalom új államfője, Karl Dönitz vezértengernagy megbízásából aláírta a náci Németország feltétel nélküli megadásáról szóló kapitulációs okmányt.
A német megadás dokumentuma május nyolcadikán éjféltől írta elő a teljes fegyvernyugvást. Ezzel az emberi konfliktusok történetének legnagyobb vérontása, a második világháború hivatalosan is véget ért az európai kontinensen. A kapituláció hírére a világ már másnap önfeledt ünneplésbe kezdett.
„Az elsöprő győzelem órájában nagyon is tisztában voltam vele, milyen nehézségek és veszedelmek várnak még ránk, mégis, helyénvaló volt, hogy egy rövid időre átadjuk magunkat az ünnep örömének.”
(Sir Winston Churchill)
Beteljesedik a bukás a kancellária bunkerében
A berlini csata végnapjaiban, 1945. április 30-án, amikor a szovjet 3. csapásmérő hadsereg alakulatai már csak alig 500 méterre álltak a Birodalmi Kancellária rommá lőtt épületétől, a kancellária több emelet mély bunkerében Adolf Hitler a feleségével, Eva Braunnal együtt öngyilkosságot követett el. Hitler halála ugyan nem vetett véget azonnal a tomboló harcnak, de jelentősen felgyorsította a kapitulációhoz vezető folyamatokat.
A Führerhez az utolsó pillanatig hű és Hitler politikai végrendeletével birodalmi kancellárrá megtett
Joseph Goebbels még aznap este válságtanácskozást tartott a bunkerben maradt Hans Krebs tábornokkal,
az OKH (Oberkommando des Heeres, a szárazföldi haderő főparancsnoksága) vezérkari főnökével, valamint Wilhelm Burgdorf vezérezredessel, Hitler volt adjutánsával.
Goebbels azzal bízta meg az 1941 júniusa előtt Moszkvában katonai attaséként szolgáló és oroszul folyékonyan beszélő Krebs vezérezredest,
hogy vegye fel a kapcsolatot a szovjet főparancsnoksággal, fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezve.
A 8. gárdahadsereg berlini főhadiszállásán Sztálingrád hőse, Vaszilij Csujkov hadseregtábornok fogadta a parlamenterként megérkező német tábornokot.
A tárgyalás közben lázas telefonálgatás kezdődött Csujkov, valamint az 1. belorusz front főparancsnoka, Georgij Zsukov marsall, továbbá a Kreml között. Moszkvából Sztálin megüzente Csujkovnak,
hogy csak a minden feltétel nélküli és azonnali fegyverletételt fogadhatja el.
Azt követően, hogy Krebs dolgavégezetlenül visszatért a kancellária bunkerébe, ismét elkezdődött a heves ágyúzás.
A szovjet választól lesújtott Goebbels – miután megmérgezték a gyermekeiket -, feleségével, Magda Goebbels-szel együtt öngyilkos lett. Május elsején kora este Helmuth Weidling vezérezredes, Berlin helyőrségparancsnoka megadta magát a Vörös Hadseregnek.
A hadifogságba esett német tábornok Csujkov főhadiszállásáról kiadott nyilatkozatában megparancsolta a még harcban álló német alakulatoknak a fegyverletételt. A romhalmazzá vált Berlinben 1945. május másodikán fejeződtek be a harcok.
A Führer önt nevezi ki utódjának, flottatengernagy úr
A berlini csata utolsó napján, 1945. május 2-án az Észak-Olaszországban valamint az Ostmark (Ausztria) déli részén harcoló német hadseregcsoport mintegy egymillió katonája is letette a fegyvert Alexander tábornagy, az angolszász szövetségesek brit parancsnoka előtt.
Még az ezt megelőző napon Martin Bormann, akit Hitler kancelláriaminiszterré nevezett ki a végrendeletében,
az utolsó óráit élő Führer-bunkerből történt menekülése előtt
az alábbi szövegű táviratot küldte Karl Dönitz vezértengernagy felnsburgi főhadiszállására:
„Göring volt birodalmi marsall helyett a Führer önt nevezi ki utódjának, flottatengernagy úr. Az írásos meghatalmazás úton van. Haladéktalanul tegyen meg minden intézkedést, amit a helyzet megkíván. Bormann.”
A száraz modorú tengernagy, a német haditengerészet főparancsnoka, aki sohasem volt a náci párt tagja, de ennek ellenére Hitler egyik leghűségesebb hívének számított, mélyen megdöbbent a távirat tartalmán.
A hivatalos utód, Hermann Göring kegyvesztetté válása után mindenki máshoz hasonlóan ő is arra számított, hogy Heinrich Himmler SS-főnök lép a Führer örökébe.
Dönitz admirálishoz az összeomlás zűrzavarában már nem jutott el az a hír, hogy április 28-án, amikor Hitler tudomást szerzett „a hűséges Heinrich” nyugati szövetségesekkel folytatott titkos tárgyalásairól, minden korábbi idegrohamát elhomályosító dühkitörés után valamennyi tisztségétől megfosztotta az árulónak nyilvánított Reichsführer-SS-t.
Az ekkor már igencsak kétes értékű állami főhatalom és az azzal együtt járó felelősség ezért teljesen váratlanul szakadt a szikár admirális nyakába. Dönitz tengernagy már csak egyetlen lehetőségben, az angolszász szövetségesekkel való kiegyezésben bízott. A kapcsolatfelvétel előtt, hogy a tárgyalásokhoz szalonképessé tegye a kormányát,
a súlyosan kompromittálódott náci hatalmasságokat eltávolította a kabinetből.
A szövetségesek szemében persona non grata Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminisztert azonnali hatállyal felmentette, és Johann Ludwig Schwerin von Krosigk grófot, Hitler egykori pénzügyminiszterét nevezte ki a külügyek irányítójának.
Az új kormányban pozícióra számító
és időközben Felnsburgba érkezett bukott SS-főnököt, Heinrich Himmlert ridegen elutasította,
bizalmas emberét, Von Freideburg tengernagyot pedig megbízta, hogy haladéktalanul vegye fel a kapcsolatot a Lübecket elfoglalt brit hadseregcsoport főparancsnokával, Montgomery tábornaggyal.
Churchillt egyre jobban feldühítette Sztálin mohósága
Ezekben a napokban Dönitznek az Északi-tenger partján fekvő főhadiszállástól távol, a londoni Downing Street 10-ben Winston Churchill egyre növekvő bosszúsággal konstatálta, hogy „Joe bácsi”, vagyis Sztálin abból a célból, hogy minél nagyobb területet kaparintson meg a hadseregével, szemmel láthatóan figyelmen kívül hagyja az 1945. februári jaltai konferencián megállapított demarkációs határokat.
Északon Konsztantyin Rokoszovszkij marsall 2. belorusz frontja lendületesen tört a dán határ felé,
azzal az alig leplezett céllal, hogy a szovjet gőzhenger elérje Koppenhágát.
A Schleswig-Holstein balti-tengeri partvidékén kibontakozó versenyfutásban a 2. brit hadsereg Lübeck és Travemünde elfoglalásával jelentős előnyhöz jutott Rokoszovszkij 2. belorusz frontjával szemben.
Ezért amikor a londoni miniszterelnökségre befutott Montgomery tábornagy sürgönye Dönitz fegyverletételi ajánlatáról,
Churchill mindenféle egyeztetés nélkül azonnal jóváhagyta a részleges kapitulációt.
Miután a brit háborús kabinet vezetője áldását adta a nyugati német hadseregcsoport fegyverletételéhez, május 4-én Von Freideburg tengernagy és Kinzel tábornok vezetésével megérkezett Montgomery tábornagy lübecki főhadiszállásra Dönitz fegyverszüneti delegációja.
A kapitulációs okmány aláírása után az Észak-Németországban, valamint Dániában és Hollandia területén harcoló német seregtestek letették a fegyvert.
Sztálin rendkívül bosszús volt a nyugati frontról érkező hírek miatt.
A betegesen gyanakvó szovjet diktátor figyelmét nem kerülte el az a tény, hogy amíg keleten a németek fanatikus elszántsággal védekeznek, ezzel szemben nyugaton tömegesen adják meg magukat az angolszász szövetségeseknek.
A paranoiás Sztálin mindig is tartott egy háta mögötti szovjetellenes angolszász-német kiegyezéstől,
a nyugati német hadseregcsoport május 4-i kapitulációja pedig ezt a gyanúját erősítette. Churchill viszont azt igyekezett mindenáron megakadályozni, hogy a Vörös Hadsereg a katonai műveletek szükségszerűségére hivatkozva, mélyen benyomuljon Európa szívébe.
A szovjet diktátorral szemben mindig is engedékenyebb Roosevelt elnök halála után az örökébe lépő Harry Truman már mérsékeltebb jóhiszeműséggel viseltetett Sztálin iránt, ezért egyetértett Churchill nyugati részkapitulációt támogató álláspontjával.
Alig ért véget a második világháború, jött a hidegháború
A szovjet reakciók szégyenletesen ellenségesek voltak. Omar Bradley tábornokot, a Dél-Németországba betört 9. amerikai hadseregcsoport parancsnokát az oroszok nyersen figyelmeztették, hogy az amerikaiak „ne avatkozzanak Csehszlovákia ügyeibe.”
A München térségéből gyors ütemben keleti-délkeleti irányba,
Tirol felé előretörő amerikai seregtesteket szovjet nyomásra Eisenhower, a szövetséges haderő főparancsnoka megállította.
A szovjetekkel leplezetlenül ellenséges George Patton tábornoknak, akinek 3. hadserege már csak alig karnyújtásnyira állt Prágától, Churchill többszöri kérése ellenére pedig George C. Marshall hadseregtábornok, az amerikai egyesített vezérkar főnöke parancsolt megállást.
Patton őrjöngött, Churchill pedig tehetetlennek bizonyult
a Fehér Házban még mindig élő roosevelti naivitással szemben, ezért Prága Sztálin ölébe hullott. Sztálinnak nem voltak ilyesféle skrupulusai az angolszász szövetségeseivel szemben.
A brutális lengyelországi beavatkozáson kívül az is további ízelítőt adott az eljövendő közép-kelet-európai szovjet politikából,
amikor az oroszok Bécsben a szövetségeseik értesítése nélkül,
velük szimpatizáló, szociáldemokratákból és kommunistákból álló ideiglenes kormányt hoztak létre. A német összeomlás után azonnal felsejlett a hidegháború.
Sztálin dührohamot kapott a reimsi kapituláció hírére
Sztálin gyanakvásának annyi alapja volt, hogy Dönitz új kormánya az elkerülhetetlen bukást az angolszász szövetségesek előtti tömeges fegyverletétellel akarta elviselhetőbbé tenni.
Ezért a szövetséges főparancsnoksággal folytatott rövid egyeztetés után május 6-án az esti órákban Eisenhower tábornok reimsi főhadiszállásra érkezett Alfred Jodl vezérezredes vezetésével a német fegyverszüneti delegáció, hogy aláírja az általános fegyverletételi okmányt.
A német fegyveres erők feltétel nélküli megadásáról rendelkező dokumentumot május 7-én kora hajnalban a főparancsnok megbízásából Bedell Smith tábornok, a Dönitz-kormány képviseletében pedig Alfred Jodl vezérezredes, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) hadműveleti főnöke írta alá.
A reimsi német kapitulációt a „szovjet felső vezetés nevében” pedig az Európai Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnoksága (SHAEF) mellé delegált szovjet összekötő, Szuszloparov tábornok látta el a kézjegyével.
A kapitulációs okmány értelmében az ellenségeskedést május 8-án 24 óráig a frontok valamennyi szakaszán be kellett fejezni. Amikor Moszkvába befutott a Reimsben aláírt német fegyverletétel híre, Sztálin dührohamot kapott.
A szovjet diktátor szerint a szövetségesek a reimsi kapitulációval „arcul csapták a Szovjetuniót”,
mert a megadásról szóló okmányt a „fasiszta fenevad egykori odújában”, Berlinben kellett volna aláírni, hogy a német fegyverletételt „a háború fő terhét viselő Vörös Hadsereg” fogadhassa el.
A generalisszimusz haragját tovább fokozta, amikor megtudta, hogy az általános német kapitulációt a szövetségesek már másnap hivatalosan is be akarják jelenteni.
A reimsi okmányt jóhiszeműen aláíró Szuszloparov tábornokot rövid úton hazarendelték Moszkvába, ahol nyoma veszett.
(Hogy mi történt vele, máig nem tudható.)
Sztálin az angolszász szövetségesekhez eljuttatott sürgönyében jelezte,
hogy május 9-én éjfél után nem sokkal szeretné az európai győzelmet bejelenteni.
A szovjet diktátor ezt azzal indokolta, hogy Ferdinand Schörner vezértábornagy Csehszlovákiában, illetve Von Saucken tábornok Kurföldön (Lettországban) hadakozó egységei még nem tették le a fegyvert.
Beteljesedik Sztálin akarata
Sztálin akaratának eleget téve, ezért másodszorra is megrendezték a kapitulációs ceremóniát, szovjet kérés szerint most már Berlinben. Május 8-án délelőtt a háborús roncsoktól éppen hogy csak megtisztított berlini Tempelhof repülőtérre három Dakota szállt le.
Az elsőnek landolt repülőgép fedélzetéről Szokolovszkij hadseregtábornok, Zsukov marsall helyettese lépett a betonra, az 1930-as évek nagy sztálini tisztogatásainak hírhedt főügyésze, Andrej Visinszkij társaságában, aki ekkor már mint Molotov külügyi népbiztos első helyettese lépett el a tisztelgésre felsorakozott szovjet díszzászlóalj előtt.
A másodikként betont fogott Dakotából
Tedder repülőtábornok, a szövetséges főparancsnok, Eisenhower helyettese szállt ki
Carl Spatz tábornok, az Európában állomásozó amerikai légierő parancsnokának kíséretében. Szokolovszkij tábornok sietett az illusztris amerikai vendégek elé, akikkel együtt ellépett a díszzászlóalj előtt.
Az utolsó Dakotából a legyőzött ellenség képviselői, Wilhelm Keitel vezértábornagy, az OKW főnöke, Von Freideburg tengernagy valamint Stumpf tábornok szálltak ki.
A magyar történelmi emlékezetben az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprásában játszott szerepéről hírhedtté vált Ivan Szerov hadseregtábornok, az 1. belorusz fronthoz rendelt NKVD-egység feje a németekhez sietett, és gyorsan a gép háta mögé terelte őket, nehogy ők is ellépjenek a betonon álló díszzászlóalj előtt.
Mondja meg neki, hogy jöjjenek ide aláírni!
A kapitulációs okmányt a berlini Karlshorstban, az egykori német haditechnikai iskola erre a célra előkészített és a szövetséges hatalmak zászlaival feldíszített étkezdéjében írták alá.
Nem sokkal éjfél előtt először a szovjet delegáció tagjai léptek be a reflektorokkal kivilágított, és az újságíróktól meg fotósoktól akkor már zsúfolt terembe. Bogdanov tábornok valamint egy másik szovjet tiszt tévedésből a németeknek fenntartott székekre ültek.
Az eseményen részt vett híres szovjet író és költő, Konsztantyin Szimonov visszaemlékezése szerint ekkor egy szovjet tiszt lépett Bogdanov tábornokhoz és valamit diszkréten a fülébe súgott.
Szimonov szerint a tábornok olyan hirtelen pattant fel a székről, „mintha kígyó mart volna az ülepébe.”
Miután a szövetségesek elfoglalták a helyüket a középre felállított nagy asztalnál, bevezették a német delegációt is. Freideburg tengernagy és Stumpff tábornok megtörten léptek a terembe, velük szemben Keitel azonban igyekezett tartani magát.
Szálfaegyenesen,
fejét magasra szegve tisztelgett a marsallbotjával, majd mereven maga elé nézve lépett az asztalukhoz.
Az okmányt először Zsukov, majd Tedder és Spaatz, végül pedig a franciákat képviselő De Lattre de Tassigny tábornok írta alá. Ezután érdekes közjáték zajlott le; Zsukov felállt, és oroszul felhívta a német delegációt a kapitulációs dokumentum aláírására.
Miközben a tolmács a marsall szavait fordította, Keitel türelmetlen kézmozdulattal jelezte, hogy érti, amit Zsukov mondott, és kéri az okmányt.
Mondja meg neki, hogy jöjjenek ide aláírni”
– közölte Zsukov szárazon a tolmáccsal, aki azonnal lefordította a marsall szavait a német vezértábornagynak. Keitel ekkor felállt, odalépett a nagy asztalhoz, és jobb kezéről lehúzva a kesztyűt, monoklit csíptetve a szemére, aláírta a kapitulációs okmányt.
„A német küldöttek eltávozhatnak” – közölte Zsukov az aláírási ceremónia végén. Alighogy a kiléptek a teremből, odabent kitört a harsány éljenzés.
Megkondultak a harangok, egész Európa ünnepelt a romok között
A német kapituláció híre viharos gyorsasággal járta be a kontinenst. Európa nagyvárosaiban mindenütt hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy megünnepeljék ezt az oly sokak által és oly régóta sóvárogva várt napot.
Winston Churchill visszaemlékezése szerint több tucat ember hosszú órákon át türelmesen fogta a köteleket a Westminster-apátság valamint a Szent Pál-katedrális tornyában arra várva, hogy megkondítsa a harangokat.
A rádió adását az utcákra kihelyezett hangszórókon át hallgatta a tömeg, és amikor végre elhangzottak a várva várt szavak „The war is over – A háborúnak vége” megkondultak a harangok, és kitört az ünneplés.
Ismeretlenek ölelkeztek össze könnyezve, vagy ugrottak egymás nyakába, sok helyen a romok között folyt az ünneplés.
Jószerével még el sem oszlott a csataterek feletti füst, amikor újból sötét fellegek kezdtek gyülekezni. Már az 1945. júliusi potsdami konferencián is érzékelhető volt a Szovjetunió és az angolszász szövetségesek közötti elhidegülés, ami 1946-tól hidegháborús szembenállássá fejlődött.
Sztálin a jaltai és potsdami megállapodásokban foglaltakat megszegve, valamint kihasználva, hogy Kelet-Európát a Vörös Hadsereg szállta meg,
1947-től kommunista kormányokat ültetett a szovjet befolyás alá került országok élére.
A világháború utáni rendezés nyomán kialakult hidegháborús szembenállás hosszú évtizedekre, egészen a Szovjetunió 1991-es felbomlásáig döntő befolyást gyakorolt a világpolitika eseményeire. Közvetett hatásai pedig még napjainkban is érezhetők.
