Meglepően sok lett hirtelen a kereszténység-szakértő. Különös ismertetőjegyük, hogy többségük nem keresztény, nem is szereti túlzottan sem a kereszténységet, sem a keresztényeket, ám azonnal a Tanítóhivatal helyébe lép, ha valamiféle visszásságot lát a keresztények viselkedésében.
A kereszténység tök jó lenne, ha olyan lenne, ahogy ezek a felkent szakértőklátni szeretnék.
„ A kereszténység egyik legfőbb alaptétele az Isten- és emberszeretet. Mivel Isten az embert a saját képmására teremtette, ezért az egyik embernek úgy kell tekintenie a másik emberre, mintha az maga az Isten volna.” – írja az egyik teológus-professzor, és ezt a bravúrt nehezen lehetett volna előre látni. Ha nem is nyúlunk sem a Szentíráshoz, sem az egyházi értelmezéshez, akkor is nehezen követhető, hogy a puszta formális logika alapján hogyan következik az első állításból a második. Ilyenkor az az érzésünk, hogy egy egészen más vallás hittételét írta le a szakértő, nem a kereszténységét. Utóbbi esetében ez a kijelentés kissé blaszfém volna.
Teológus-szakértőink a keresztény vallással, történelemmel, hagyománnyal kapcsolatos mérhetetlen tudatlanságukat elképesztő magabiztossággal párosítják. Kezdjük mindjárt azzal, hogy e szakértők általános képe a keresztényekről a birkanyájat mutatja, amely kritikátlanul és gondolkodás nélkül követi az egyházfőt, illetve egyházának tanítását. A keresztény nem gondolkodik, mert nem tud, és a gondolkodáshiányból fakadó vákuumot vakhittel tölti meg. Majd, amikor véletlenül valamely közéleti megszólalásában egyetért a pápával a szakértő, épp ezt kéri számon a keresztényeken, magyarul: miért nem követi kritikátlanul és gondolkodás nélkül a pápát.
Tartsunk akkor keresztény kisokost kezdőknek. Az ugyancsak e szakértők által számtalanszor félreértett pápai tévedhetetlenség szabálya csak a hit és erkölcs dolgaira vonatkozik. Tehát: ha a pápa ex cathedra kijelent valamit a Szentháromságról, azt a katolikus hívőnek valóban el kell fogadnia. (Más kérdés, hogy az egyházfő támasza minden értelmezésnél a Szentírás és a Szenthagyomány, így olyan nagyon forradalmi események ritkán történnek, de ez most messzire vezetne.) Azonban a pápa közéleti, pop-kulturális, gasztronómiai és egyéb megnyilatkozásainak elfogadása nem kötelező a katolikus hívőre nézve. Magyarul, a pápa menekült-ügyben, klímaváltozásban és hasonlókban történő megnyilvánulásai nem dogmatikai kérdések, ezért a hívő nyugodtan állíthatja ezekben akár homlokegyenest az ellenkezőjét is, anélkül, hogy ezzel megfosztaná magát a katolikus címkétől. A katolikus vallás, fájdalom, nem olyan, mint a liberális-demokrata vallás, amelyben tűzzel-vassal irtják azokat a véleményeket, melyek szembemennek a liberális-demokraták, humanisták vallásának dogmáival. Egy mezei katolikus támogathatja a halálbüntetést (de nem az abortuszt!) akkor is, ha a pápa közéleti megnyilvánulásaiban épp ellenzi azt, és támogathat egy háborút is, ha azt igazságosnak ítéli (szakértőinknek ajánlott olvasmány Szent Ágoston). Bár ez a politikailag korrekt vallás véleményterroristáinak furcsának tűnhet, de az egyházban nincs mindenre kiterjedő konformitás-kényszer, és nem nyilvánítják eretneknek azt, aki akár lényeges, de nem hit-és erkölcsi kérdésekben nem ért egyet az egyházfővel. Attól, mert a pápa a marhasültet szereti, a mezei hívő szeretheti inkább a csülköt. Egy magyar püspök kifejezheti egyet nem értését a Szentatyával, anélkül, hogy ezzel megszűnne kereszténynek lenni.
(Kép forrása: itt.)
El kéne dönteni végre szakértőinknek, hogy melyik keresztény-kép a helyes. A hódító, leigázó, háborúzó, gonosztevő kereszténység sztorija, vagy a mindenkihez lehajoló, kritikátlanul szerető hippi kereszténységé. Az eligazodás problémáját az okozza, hogy maguk ezek a szakértők fogalmatlanok a témában, mind vallási, mind történelmi szempontból. A kereszténység történetének ugyanis épp annyira része Assisi Szent Ferenc tevékenykedése, mint a reconquista, vagy a keresztes hadjáratok (a reconquistában a –re előtagnak gyanúsnak kéne lennie, de természetesen szakértőink számára nem az). Sem az egyik, sem a másik nem gyomlálható ki belőle csak azért, hogy a liberális-demokrata, humanista vallás hívei abszolút gyűlöletük tárgyává tehessék, illetve a másik oldalon jámbor idiótákat tudjanak faragni a keresztényekből. Jézus tevékenységének ugyanúgy része a lehajolás a bűnbánóhoz (hopp, még egy fontos lecke: a bűnbocsánat elengedhetetlen előfeltétele – mily meglepő – a bűnbánat; Jézus szájából aligha hangzott el olyan, hogy „csináljatok, amit csak akartok, én minden cselekedetet helyesnek tartok!” És ha így tett volna, meg sem kellett volna feszíteni, hiszen nem sok vizet zavart volna), mint a kufárok templomból való kiüldözése ostorral. Része a gondoskodó szeretet, de ennek a szeretetnek eleme a szigor is.
Hasonlóképpen vicces az, ahogy újdonsült teológusaink számon kérnék a szentséget a keresztényeken. Ha ismernék a vallást – ahogy nem ismerik –, úgy tudnák, hogy minden ember bűnös, és ahhoz, hogy megszabaduljon a bűntől, Isten segítségére van szükség, mert önerejéből nem képes erre; ha képes lenne, nem volna szüksége Istenre, sem megváltásra. Szemben a liberális-demokrata vallás papjaival és híveivel a keresztény önképe épp ott kell, hogy kezdődjön, hogy bűnös és tökéletlen – szemben a liberális-demokratával, aki saját vallásának tükrében tökéletes, feddhetetlen és tévedhetetlen. A kereszténység tehát épp a liberális-demokrata hit ellentéte: az ember erkölcsi és intellektuális tökéletlensége a kiindulópontja. A szeplőtelenség elvárása tehát a keresztényekkel szemben nagyjából annyira telitalálat, mintha a zsidóktól várnánk el, hogy egyenek disznóhúst.
Ami pedig a mások megsegítését illeti: a keresztény univerzalizmus nem keverendő össze a józan ész-mentes agymenéssel. A kereszténység leginkább azt szorgalmazza, hogy a hozzánk legközelebb lévőn segítsünk először: családunkon, barátainkon, ismerőseinken, nemzetünkön, és majd csak utána mindenki máson. Ahogy zuhanás esetén a repülőgépen is először magunknak kell föltennünk a maszkot, ha segíteni akarunk a mellettünk ülőn. Ugyancsak nem elvárás egy kereszténnyel szemben, hogy ész nélkül „segítsen” mindenkin, és hogy eszébe ne jusson mérlegelni. Nyugodtan fölteheti magának a kérdést, hogy vajon tényleg menekültek-e azok, akik annak mondják magukat? És vajon ők mennyire gondolkodnak toleránsan épp a keresztényekről?
A kereszténység sehol sem tanítja, hogy hitünk arra kötelez minket, hogy szabaduljunk meg a józan eszünktől. Az a liberális-demokrata vallás alaptétele.
Megadja Gábor
eszmetörténész
forrás: mozgasterblog.hu
