Egy elképzelt párbeszéd, egy nagyon régi iskolai élmény, ahol Olgi néni megalázott! Olvassátok el talán Ti is jártatok így, egy életen át elkísér az iskolai rossz élmény, megalázás, fájó sebeket hagy bennünk egy életen át.
Csókolom Olgi néni! Meg tetszik ismerni?
Én vagyok a Vera, a Margit néni osztályából, a Petőfi utcai általánosból.
Igen, igen.
Köszönöm, jól vagyok. De látom, Olgi néni is jól tartja magát. Tanít még?
Hát igen, biztosan nehéz abbahagyni.
Én? Hát, én most már dolgozom.
Pszichológus.
Hát, erre nehéz válaszolnom. Kis részben Olgi néni miatt is… nem tudom, hogy tetszik-e még emlékezni, egyik délután, amikor a napköziben a tanulnivalót kellett felmondani, és én nem tudtam, hogy az ősember mivel táplálkozott, illetve tudtam, csak féltem, hogy rosszat mondok és olyankor mindig nagyon tetszett kiabálni az emberrel, szóval én nem mertem mondani és akkor is kiabálni tetszett velem, hogy ennyit sem voltam képes felfogni és megjegyezni abban a fél órában, amíg a könyvet olvastam.
És akkor még azt tetszett mondani, hogy „bogyókkal, te szerencsétlen gyerek, és ha ilyen lyukas a memóriád, akkor nem lesz belőled senki”. És a többiek meg kinevettek. És utána még sokáig „bogyós”-nak csúfoltak, és minden ebédkor azt mondták a konyhás néninek, hogy hozzon nekem egy tál bogyót, mert én azt eszem.
Nem? Nem tetszik emlékezni? Akkor Olgi néninek nem volt annyira rendkívüli és maradandó élmény, mint nekem.
Hát, talán azért nem szóltam, mert akkor én még csak egy gyerek voltam. És először nem értettem, hogy miért tetszett kiabálni velem, és miért nevezett szerencsétlennek, és miért alázott meg az osztálytársaim előtt. Csak anyukámnak mondtam el, és csak ezt az egyet, de neki is csak azért, mert hazafelé elsírtam magam és a liftben hiába törölgettem a szemem, mikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy vörösek, és tudta, hogy valami történt. És ő azt mondta, hogy Olgi néni nem cselekedett helyesen, mert ezért nem érdemeltem volna, hogy kiabáljon velem és megalázzon mások előtt. És amikor megkérdeztem tőle, hogy akkor miért csinálta velem ezt Olgi néni, akkor nem tudott válaszolni. De azt a napközis délutánt mindmáig fel tudom idézni.
Látom az osztálytermünket, a sarokban álló szekrényt, rajta Mézzel, a hörcsöggel, aki a leckeírás közben neszezett, az ablakra ragasztott, színes papírból kivágott virágfüzért, a pihenősarokban elterülő, kikopott szőnyeget. Érzem a délelőtt esett eső szagát, a termünk melletti nedves, salakos tornapályából kiáramló párát. Hallom a hangosbemondó távoli recsegését, és Géza bácsi, a portás hangját, amit éppen hívja Klárit, a 3.c-ből, mert megjöttek érte a szülei. Az én memóriám mégiscsak jó, mert erre mind emlékszem. És nagyon sokáig nem értettem, ami történt. És ez nem hagyott nyugodni. Persze később más dolgokat is megtapasztaltam, és érdeklődni kezdtem az emberi viselkedés iránt és innentől kezdve talán egyenes út vezetett oda, ahol most tartok.
Tényleg nem tetszik emlékezni? És arra, amikor az iskolai ünnepségen verset szavaltam és mindenkit meg tetszett dicsérni csak engem nem? Vagy arra, amikor azt mondta, hogy hívjam be apukámat a rossz magaviseletem miatt, pedig tetszett tudni, hogy akkor már évek óta nem tartja a kapcsolatot velünk? Esetleg arra, amikor nyolcadikban egyik délután az évfolyamtársam, a Kertész Misit vártam az iskola előtt és Olgi néni azt mondta nekem, hogy le sem tagadhatom, hogy ki az anyám, mert én is ilyen hamar kezdem a fiúzást? Pedig mi a Misivel csak barátok voltunk.
Nem? Egyikre sem? Sajnálom.
Igen, igen, én is örülök, hogy találkoztunk. Nekem is sietnem kell. Viszlát Olgi néni! Üdvözlöm a többi tanárt is!
Hát, ha Olgi néni még élne és véletlenül összefutnék vele, valahogyan így képzelném a beszélgetésünket.
Forrás: Arany gondolatok
